A motalkó és gumifelhasználás korlátozása

Magyarországi pillanatkép 1943 őszéről

1940 közepétől egyre súlyosabb nyersanyag- és energiakorlátozást kellett bevezetni Magyarországon Korlátozott felhasználás, jegyrendszer érvényesült az üzemanyag-ellátás területén, ami a mentőautókra is vonatkozott. A Tolna megyei Szekszárdon, ebben az időben, mindkét szolgálatot teljesítő mentőautó üzemképtelen volt. A megyei tisztikar első embere szomorúan állapította meg, hogy: „ma már ott állunk, hogy a kórházi kezelésre szoruló szülőnőket sem lehet a kórházba beszállítani.” A tűrhetetlen állapotokat a törvényhatósági ülésen több képviselő is igen hevesen bírálta.

Bevezető

1941 áprilisára Magyarország bevégezte a területi revíziót, amelyet német közreműködéssel, több szakaszban, hajtott végre. A terület-nagyobbodást a magyar társadalom úgyszólván egyöntetű lelkesedéssel fogadta, ám ennek a segítségnek nagy ára volt: Németország oldalán be kellett lépni a háborúba, amely a kezdeti gyors sikerek után egyre jobban elhúzódott. 1940 közepétől-végétől egyre súlyosabb nyersanyag- és energiakorlátozást kellett bevezetni az országban. A nyersanyagellátási gondok miatt 1941-re kiépült a központi anyagellátás, melynek célja az volt, hogy a hadsereg igényeit maradéktalanul kielégítsék. A polgári életben takarékossági intézkedéseket vezettek be. Az újabb és újabb megszorító intézkedésekre felhatalmazást adott az 1939. évi II. törvénycikk, a honvédelmi törvény.

Korlátozott felhasználás, jegyrendszer érvényesült az üzemanyag-ellátás területén is. Központilag határozták meg a magánszemélyek és bérfuvarozók részére kiadható üzemanyag mennyiségét, de ez korántsem érintette oly mértékben a társadalmat, mint manapság, hiszen a motorizáció nem volt annyira fejlett. Ez a technikai újítás azonban annyira már jelen volt az emberek mindennapjaiban, hogy a korábban már megszokott szolgáltatás visszaesése elégedetlenséget szüljön. Az egyik ilyen új szolgáltatás volt pl. a mentőautóval végzett betegszállítás megjelenése az egészségügyi ellátásban.

Tolna megyében az első mentőautó azután érkezett meg, amikor a szekszárdi kórház belépett az 1926-ban megalakult Vármegyék és Városok Országos Mentőegyesületébe. A csatlakozáskor, 1927-ben, 2000 pengő tagdíjat fizetett, amelyért a szekszárdi mentőállomás egy gépkocsit kapott. Ezt követően a megye területén még Dombóváron, Tamásiban, Pakson és Dunaföldváron létesült mentőállomás.

A mentők általános közmegelégedésre tevékenykedtek. A gépkocsik karbantartására a budapesti központban került sor. Műszaki hiba miatt fennakadás, a felkérés elutasítása miatti panasz nem volt egészen 1943 szeptemberéig. Ez kiderül abból a válaszából, melyet 1943. szeptember 16-án küldött az egyesület ügyvezető igazgatója az alispánnak. Ezt megelőzően ugyanis rövid időn belül két kifogás is érkezett a megyéből. Részlet az igazgató leveléből: "Tizennyolc év óta látjuk el Tolna vármegye mentő- és betegszállító szolgálatát. Sem Méltóságodtól, sem hivatali elődeitől, sem az illetékes hatósági orvosoktól eddig panaszt nem hallottunk, nyilvánvalóan nem is szolgáltunk rá."

A panaszok egyikét maga a Tolna megyei alispán írta. Ebből megtudható, hogy Szekszárdon, ebben az időben, mindkét szolgálatot teljesítő mentőautó üzemképtelen volt. Az egyik csapágyhiba miatt már több napja Budapesten volt, a másiknak pedig a gumijai mentek tönkre annyira, hogy nem tudtak kiállni vele a garázsból. A megyei tisztikar első embere szomorúan állapította meg, hogy : "... ma már ott állunk, hogy a kórházi kezelésre szoruló szülőnőket sem lehet a kórházba beszállítani." A tűrhetetlen állapotokat a törvényhatósági ülésen már több képviselő is igen hevesen bírálta, illetve szóvá tette.

A másik, szintén az alispán által írt levél, a mekényesi jegyző panasza alapján keletkezett. A Dombóvártól 27 km-re fekvő Baranya megyei település a dombóvári mentőállomás ellátási körzetébe tartozott. A sérelem oka az volt, hogy egy súlyos gyermekágyi trombózisban szenvedő asszony elszállítását a dombóvári mentősök benzinhiányra hivatkozva utasították vissza. A jegyző azonban nem fogadta el ezt a kifogást, mert úgy tudta, hogy a korlátozott ellátás ellenére a mentőautókat a szükséges üzemanyaggal el fogják látni.

Mindkét eset hátterében a kötött gazdálkodás állt. Az egyikben a gumi, a másikban az üzemanyag hiánya.

Az üzemanyag csekély mennyisége már a háború előtt is cselekvésre kényszerítette a magyar gazdaság vezetőt. A kiútkeresés eredménye lett a motalkó. A motalkó benzin és alkohol keveréke, amelyben a szesz aránya 10 és 20% között mozgott. Bevezetését az 1927. évi XXIII. törvénycikk készítette elő. A törvényhez fűzött megjegyzésből kiderül, hogy a motorbenzin szesszel történő keverését a magyar kormány francia tapasztalatok alapján kezdte fontolgatni. 1926 tavaszától kezdték meg a laboratóriumi vizsgálatokat. Miután a kísérletek eredményre vezettek, e törvény alapján kibocsátott rendeletekkel szabályozott feltételek mellett, engedélyezték, illetve kötelezték az ásványolaj termékeket gyártókat és forgalmazókat a keverésre. A keverékhez legalább 99,5%-os alkoholtartalmú szeszt kellett felhasználni.

A motalkó forgalmának korlátozását az 1939. 8230. sz. miniszterelnöki rendelet - dátuma, 1939. augusztus 31. egy nappal előzi csak meg a második világháború kitörését - engedte meg. Ezt pár nappal később követte 62000 KKM rendelet, mely bevezette a jegyrendszert az üzemanyag forgalmazás területén. A töltőállomásokon kiadható, felhasználható mennyiséget később tovább szigorították. Mindezeknek az intézkedéseknek a kiváltó oka a háborús helyzetből fakadó ellátási nehézségek voltak. Azonban ez az összefüggés a lakosságban igazában nem tudatosult. Érzékelte a háborút, szomorúan látta a 2. magyar hadsereg pusztulását, de az otthon lévők úgy gondolhatták, hogy a történelmi vihar nem lépi át az országhatárt.

A fenti megállapításokat alátámasztja a másodikként közölt forrásunk értékelése: "Mindent összefoglalva ama véleményünknek adunk kifejezést, hogy a mekényesi panasz arra a türelmetlenségre vezethető vissza, amellyel minden[hol] lépten-nyomon találkozik az ember és ami abból ered, hogy az emberek egyszerűen nem akarják tudomásul venni, hogy háború van és az igényeket le kell fokozni, még a mentők igénybe vételét is, ahogy ezt előírja a m. kir. belügyminiszter úr 333290/XVI/1942. számú rendelete 1942. március 27-ről, amely valamennyi törvényhatóság első tisztviselőjének megküldetett."

Kulcsszavak

Ezen a napon történt november 01.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Megjelent online forrásközlő folyóiratunk idei harmadik száma. A legfrissebb ArchívNet publikációi olyan forrásokat ismertetnek, amelyek bemutatják a 20. századi magyar történelem mikro- és makroszintjének egy-egy részletét: legyen szó egyéni sorsokról, avagy államközi megállapodásokról.

Ordasi Ágnes (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) publikációjában olyan dokumentumokra hívja fel a figyelmet, amelyek egyszerre vonatkoznak a mikro- és a makroszintre. A Fiumei Kereskedelmi és Iparkamarához beérkezett felmentési kérelmek egyfelől bemutatják, hogy az intézménynek milyen szerepe volt az első világháború alatt a felmentések engedélyezése és elutasítása kapcsán a kikötővárosban, másrészt esettanulmányként kerül bemutatásra, hogy hasonló helyzetben miként működtek a királyi Magyarország területén működő, más kereskedelmi és iparkamarák. Harmadrészt pedig a fegyveres katonai szolgálat alól felmentésüket kérő személyek egyéni sorsába is betekintést engednek a forrásként szereplő kérelmek.

Fiziker Róbert (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) írásával már az első világháborút követő időszakba kalauzolja el az olvasót. A nyugat-magyarországi kérdést rendező velencei jegyzőkönyv egyik rendelkezésének utóéletét mutatja be egy döntőbírósági egyezmény segítségével. Ausztria és Magyarország között a velencei protokoll nyomán a helyzet rendeződni látszott, azonban a magyar fél a Burgenland területén okozott károk megtérítésével hadilábon állt. A két állam számára – ha alapjaiban nem befolyásolta Bécs és Budapest viszonyát – még évekig megválaszolatlan kérdést jelentett a ki nem egyenlített számla ügye.

A makroszintet bemutató irat után Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) egy olyat történetet mutat be két távirat prezentálásával, amelyek egy, az emigrációt választó magyar család sorsára is rávilágítanak. Az újságíró Marton házaspár 1957-ben vándoroltak ki Magyarországról, azonban az államvédelem megpróbált rajtuk keresztül csapdát állítani az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségén menedékben részesített Mindszenty József esztergomi érsek számára. Mindszentyt az államvédelem igyekezett rábírni arra, hogy hagyja el az országot a Marton családdal, erről azonban az amerikai diplomaták értesültek, így végül a terv nem valósult meg.

Pétsy Zsolt Balázs (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem) három olyan dokumentumot ismertet, amelyek rávilágítanak a magyarországi római katolikus egyház helyzetére a késő Kádár-korszakban. Az Álllami Egyházügyi Hivatal bemutatott jelentései 1986-ból és 1987-ből arról tájékoztatták az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályát, hogy miként zajlottak a Vatikán képviselőivel a különböző egyeztetések (személyi kinevezések, a Szentszék és Magyarország együttműködése stb.).

Az idei harmadik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest, 2024. szeptember 19.

Miklós Dániel
főszerkesztő