Jegyezz békekölcsönt!

Egy munkás kálváriája az ötvenes években

D. I. „szemben áll társadalmi rendünkkel, keresetével arányban álló jegyzésével nem hajlandó a szocializmus felépítését elősegíteni.” Az egy havi fizetésnek megfelelő békekölcsönjegyzés megtagadása a szigorú büntetést, politikai megbélyegzést eredményezett a forrásokban szereplő fiatal darukezelő számára.

Bevezetés  

A béke frontja

A második világháború után az újjáépítés, a jóvátételi kötelezettségek szinte megoldhatatlan anyagi nehézséget jelentettek a magyar kormányok számára. Az 1948-1949-es kommunista hatalomátvétel, ezzel egyidejűleg a szovjet gazdaságirányítási modell szolgai átvétele, amely párosult a kialakuló hidegháborús légkörrel - mintegy tetézve az addigi gondokat - hatalmas beruházásokat vett tervbe és indított útjára. A túlzott nehézipari-hadiipari fejlesztések állandó forráshiányt eredményeztek, amelyet „külső" tőkebevonással kísérelték meg áthidalni. A megoldást a tervkölcsön (1949), majd a békekölcsön (1950-től) bevezetésében látták, amelyek a lakosság számára újabb súlyos terheket jelentettek.

A kívánatos összegű jegyzést csak kikényszeríteni lehetett. A békekölcsön első kibocsátása alkalmával a kormány részletekbe menő rendeletben szabályozta a munkáltatóknak ezzel kapcsolatos kötelezettségeit, a részletjegyzési ívek aláírásától (aláíratásától) a jegyzett összeg részletenkénti levonásáig. Általában a munkáltató felelőssége lett minden kölcsönjegyzési ügy. „Ha a munkáltató az esedékes részletek befizetését elmulasztja, az OTP-nek jogában áll a 200/1950. (VIII. 6.) Mt. számú rendelet értelmében a hátraléknak közadók módjára történő behajtása iránt intézkedni." Ha nem is mondták ki a békekölcsön kötelező jellegét, akkor is nyilvánvaló volt, hogy a munkáltatót úgyszólván hatósági szereppel ruházták föl. Az egyénenként jegyzésre ajánlott összeget a vállalatvezetés, a vállalati pártszervek és a szakszervezet (üzemi háromszög) határozták meg. Ahhoz, hogy valaki a három intézménnyel szembeszegüljön, kifejezetten bátorság kellett. A közölt forrásokból kitűnik, hogy az esetleges ellenszegülők politikai megbélyegzésére és szigorú megbüntetésére a jogi hátteret is megteremtették, még ha elvben önkéntes is volt a jegyzés.

Az újabb és újabb kötvénykibocsátás a gazdaságpolitika állandó eszközévé lépett elő. 1955 szeptemberében már a VI. Békekölcsönnél tartott az ország. (Lásd a mellékelt békekölcsönképet.) A jegyzésére ösztönző minisztertanácsi felhívás, hivatkozva arra, hogy az 1949-es tervkölcsönt teljes egészében visszafizették, a korabeli propagandaelemeket alkalmazva buzdított az új értékpapír jegyzésére:

„A Hatodik Békekölcsönre jegyzett összeg a munkásosztály hatalmának további erősítését, a nehézipar, a mezőgazdaság fejlesztését, népünk jólétének növelését, további felemelkedésünket, a békét szolgálja.

Népünk forró hazaszeretete, növekvő politikai öntudata biztosíték arra, hogy valamennyi, hazáját, népét és családját szerető, becsületes magyar dolgozó részt vesz a kölcsönjegyzésben.

MAGYAR DOLGOZÓK! MUNKÁSOK! PARASZTOK! ÉRTELMISÉGIEK! A haza javára, a magatok hasznára jegyezzetek BÉKEKÖLCSÖNT!"

1955. szeptember végén D. I., a Lenin Kohászati Művek darukezelője megtagadta az egy havi fizetésnek megfelelő békekölcsönjegyzést. Tettének következményéről számol be az 1. számú irat (Vállalati fegyelmi határozat), amelynek értelmében az érintettet elbocsátották munkahelyéről. Esetét az teszi különlegessé, hogy ügyét bírósági útra terelte. A pert mind első fokon (2. sz. irat: D. I. beadványa az elsőbíróságnak; 3. sz. irat: A fellebbezés), mind másodfokon (4. sz. irat: A megyei bíróság ítélete) elvesztette. A 2. és a 3. dokumentum is jól mutatja, hogy milyen módszereket alkalmaztak a kívánt összegű békekölcsönjegyzés kikényszerítésére. Az egyik ilyen eszköz a forrásokban többször említett Villám című faliújság volt, amelyet - szovjet mintát követve - gyakran alkalmaztak a fegyelmezetlennek tartott dolgozókkal szemben, és amelyen D. I-t is megbírálták. A szintén említett gúnyrajz azonban nincs az ügyiratban, így nem tudjuk közölni. Figyelmet érdemel még egy tisztázatlan ellentmondás: D. I. a 3. sz. iratban, fellebbezésében azt állítja, hogy nem volt jelen a röpgyűlésen, máshol viszont (pl. a miskolci megyei bíróság ítéletének indoklásában, 4. sz. irat) még idézik is az ott elhangzott szavait. Elbocsátásában azonban nem ezek a kijelentések játszottak szerepet. A bíróság részletes indoklásának az érdekessége, hogy a felperes iránt egyfajta rokonszenv tükröződik. Leszögezi, hogy a kölcsönjegyzés önkéntes, de egyben rámutat az ügyben szerepet játszó pártfunkcionáriusok fellépésének erőszakos jellegére is. Ha nem olvastuk volna az indoklás előtt az ítéletet, azt várnánk ennél a résznél, hogy a bíróság a felperes javára fog dönteni. Annak megértésére, hogy miért nem volt erre esély, a Munka Törvénykönyvének 112. §-át idézzük, amelynek 2. pontjára a fegyelmi határozat, 3. pontjára a bírósági ítélet hivatkozik:

Fegyelmi vétséget követ el az a dolgozó, aki
1. a munkájával összefüggő vagy egyéb súlyos bűncselekményt követ el;
2. olyan magatartást tanúsít, amelyből kitűnik, hogy szemben áll a népi demokrácia állami és társadalmi rendjével;
3. a munkafegyelmet, a tervfegyelmet vagy a szocialista munkaerkölcs szabályait megsérti;
4. botrányos vagy erkölcstelen életmódot folytat, vagy egyébként olyan magatartást tanúsít, amely munkakörének ellátására méltatlanná teszi.

A bíróság jóindulata ebben merült ki: a túl fenyegetőnek vagy megbélyegzőnek talált 2. helyett a 3. pontot alkalmazta. Nyilvánvaló persze, hogy egy ilyen „gumiparagrafus" alapján, akármelyik pontjára hivatkoznak is, az érintett szinte bármikor elbocsátható.

D. I. megpróbált máshol elhelyezkedni, de állami vállalat nem alkalmazta, így körülbelül egy évig „magánjellegű, főleg mezőgazdasági munkavállalásból" (napszámból) élt. Végül 1956 szeptemberében sikerült visszakerülnie a Lenin Kohászati Művekhez, mint újfelvételes (újonnan felvett), ezáltal munkaviszonyának jogfolytonossága megszűnt. 1957 tavaszán, majd 1958-ban újra megpróbálta elérni a jogfolytonosság visszaállítását; irat azonban csak az utóbbi kezdeményezéséről maradt ránk (5. sz. irat: Felülvizsgálati kérelem). A vállalati egyeztető bizottság nem is zárkózott el a kérés elől (6. sz. irat: A Vállalati Egyeztető Bizottság határozata). Az ügy újból az igazgató elé került. Az akkor hatályos Munka Törvénykönyvének 189. §-a kimondta, hogy: „A fegyelmi határozat ellen újrafelvételnek helye nincs; a vállalat igazgatója és a miniszter azonban a fegyelmi határozatot újrafelvétel hiányában is felülvizsgálhatja, és ha úgy találja, hogy a határozat törvénysértő, vagy azt a tényállás nem kellő ismeretében hozták, hatályon kívül helyezheti vagy a dolgozó javára megváltoztathatja. Ilyen esetben a dolgozó elmaradt és más beosztásban, vagy más vállalatnál szerzett munkabérrel meg nem térült átlagkeresetének megtérítéséről intézkedni kell."

Az izgató a következőképpen utasította egyik beosztottját: „K. elvts: Meg kell nézni milyen magatartást tanúsított 1956 októberét követő ellenforradalmi időszakban, tavalyi visszatérése óta milyen a munkához való viszonya. Kérem jogilag tisztázni, milyen anyagi terheket vonhat maga után a jogfolytonosság esetleges elismerése? Különös érdemnek nem lehet betudni akkori magatartását, minden időnek meg voltak és meg vannak a követelményei. Ha ma jobban élünk, abban benne vannak a békekölcsönben lejegyzett forintjainkon épített új létesítmények többlettermékei is." A feljegyzés kordokumentum is. A békekölcsön célját illető érvelés természetesen nem annyira a valóságnak, mint inkább a hivatalos álláspontnak felelt meg.

D. I. „ellenforradalmi időszakban" tanúsított magatartásában az ügy tisztázására utasított „K. elvtárs" és Dr. H. (feltehetően a vállalat jogásza) nem talált kivetnivalót, mert utóbbi, röviden összefoglalva az eddig történteket, egyszerűen kiszámolta a vállalatra háruló anyagi terhet arra az esetre, ha kártalanítanák az érintett dolgozót (7. sz. irat: A kivizsgálás). Az igazgatói határozat (8. sz. irat: Igazgatói döntés) lényege előre sejthető. Az indoklás tanulságos: ha D. I.-nak eredetileg a jogi formalizmus felrúgásával, akkor most annak gépies alkalmazásával „vették ki a kenyeret a szájából", hiszen a tényállás nem kellő ismerete kézenfekvő indokkal szolgálhatott volna az ügy felülvizsgálására. Itt jegyezzük meg, hogy a gúnyrajzhoz hasonlóan nem maradt ránk a röpgyűlési jegyzőkönyv sem, amelyben D. I. eltávolítását állítólag saját munkatársai követelték. Így azt sem tudjuk, hogyan szervezték meg ezt az összejövetelt, és jegyzőkönyvét hogyan íratták alá a munkásokkal.

A Mt. 189. §-a lehetővé tette, hogy az érintett a miniszterhez forduljon. D. I. ezt meg is tette, és az ügy végül egy 1962. évi minisztériumi irattal zárul (9. sz. irat: Minisztériumi jelentés), amely az igazgató döntését fogadta el, és a fellebbező munkás munkaviszonyát nem az eredeti belépéstől fogadta el.

Forrás: MOL-XXIX-F-191-i, 11. doboz, külön csomó

Ezen a napon történt november 29.

1903

Megnyítják a Nyomorék Gyermekek Otthonát Budapesten.Tovább

1923

Franciaország és a Szovjetunió megnemtámadási és semlegességi szerződést köt.Tovább

1945

Kikiáltják a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaságot.Tovább

1947

Az ENSZ közgyűlésén döntenek arról, hogy az angol mandátumterületet, Palesztinát egy arab és egy zsidó államra osztják ketté.Tovább

1970

Befejeződik az MSZMP X. kongresszusa.Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Lapunk idei negyedik száma ismét négy forrásismertetést publikál. Az írások ezúttal nemcsak konkrét személyek sorsának alakulását, hanem egy konkrét intézmény számára mérföldkőnek nevezhető eseménysort mutatnak be. A publikációk időrendjét tekintve egy kapcsolódik az Osztrák-Magyar Monarchiához, egy a Horthy-korszakhoz, egy a kommunista hatalomátvétel éveihez, egy pedig a kiépült Kádár-rendszerhez. Mind a négy írásnak van ugyanakkor kihatása a későbbi időszakokra nézve.

A kronologikus rendet tartva Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) forrásismertetése az első, aki az Országos Levéltár Bécsi kapu téri épületének történetéhez szolgáltat eddig kevésbé ismert adalékokat. Szerzőnk írásában bemutatja, hogy milyen módon zajlott az akkor még csak papíron létező levéltári palota építéséhez a kivitelezők pályáztatása – a bő száz évvel ezelőtt történt kiválasztásnak pedig máig ható következménye az épület külső-belső kinézete. Mint kiderül: a pályáztatás lineáris folyamatnak tűnik, azonban a gyakorlat mást mutatott több esetben is.

Kunné Tornóczky Andrea (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Tolna Megyei Levéltára) Sárdy János operaénekes életének azon szakaszát helyezi reflektorfénybe, amikor még kántortanítóként dolgozott Dunaföldváron. Írásából kiderül, hogy miként került pályázat útján a tolnai városba, és hogy mivel foglalkozott a tanítás mellett (amelynek későbbi énekesi karrierjéhez is köze volt).

Az 1945 utáni magyarországi keresztényellene politikai lépéseket átélő Mihalovics Zsigmond beszámolóit ismerteti Somorjai Ádám OSB (emeritus vatikáni levéltáros, Pannonhalmi Bencés Főapátság), aki a Vatikáni Államtitkárság Levéltárában végzett kutatásai során bukkant rá Katolikus Akció korabeli vezetőjének a feljegyzéseire, amelyeknek XII. Piusz pápa volt a címzettje. A bőséges, nemcsak a magyarországi egyház-, hanem politikatörténet számára is értékes forrást jelentő írásokat két részletben közöljük terjedelmi okok miatt.

Szabó Imréné Simon Teréz brutális bűncselekményét, bírósági ügyét, majd kivégzését mutatja be részletesen levéltári dokumentumok alapján Dulai Péter (doktorandusz, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Rendészettudományi Doktori Iskola). A két kisgyermek meggyilkolását tervező takarítónő esete abból a szempontból kuriózum, hogy hazánkban ő volt az utolsó előtti kivégzett nő, valamint, hogy a kegyelmi kérvényének elutasításához nagyban hozzájárult a közvélemény haragja.

Negyedik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a színvonalas kéziratokat, illetve ismét felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet idei ötödik és hatodik számába is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest 2022. október 20.

Miklós Dániel
főszerkesztő