A MALÉV utasszállítógépének katasztrófája

1975. január 15-én a Berlinből utas nélkül hazatérő repülőgép ferihegyi repülőtér leszállópályájának csapódott, és a kilenc tagú személyzet szörnyet halt. A korabeli jegyzőkönyvek és a repülési naplók a baleset körülményeit mutatják be.

Bevezetés

Annak ellenére, hogy a Ferihegyi Repülőtér első leszállópályája már 1943-ban elkészült, a létesítmény valódi használatba vétele és története csak évekkel a második világháború után kezdődött. 1947-ben született kormánydöntés az újjáépítésről. Ekkor kezdték meg a romok eltakarítását, a következő évben pedig a futópálya betonozását. A repülőtér az évtizedek során fokozatosan fejlődött, számos külföldi légitársasággal kötött szerződéseket, több országba indított újabb és újabb járatokat, balesetek azonban - mint általában egy repülőtér „életében" -itt is előfordultak.

A sajtó - különösen hazánkban és a régióban - nem ezektől volt hangos, mégis több feljegyzés, jegyzőkönyv, fénykép és egyéb dokumentum készült repülő-szerencsétlenségekről. Ezek közül talán a legsúlyosabb volt a kilenc ember halálát követelő 1975. január 15-i baleset, amikor egy Malév HA-MOH lajstromjelű IL-18-as repülőgépe a leszállópályának csapódott és felrobbant.

A gép két nappal korábban a Budapest-Berlin-Budapest útvonal teljesítésére indult, de a kedvezőtlen budapesti időjárás miatt a visszaindulás időpontját 14-re, majd 15-re tették át. A gép utasok nélkül, kilenc fős személyzettel a fedélzetén indult el a magyar fővárosba, 10 perccel az előző járatot követően (amint azt jegyzőkönyvek is tartalmazzák és igazolják, a felszállás engedélyezett volt). A repülés a Német Demokratikus Köztársaság és Csehszlovákia területe felett is zökkenőmentes volt, több irányító központtal tartottak fent rádió-összeköttetést. A pilóta utazás közben értesült arról, hogy az időjárás Budapest felett - a korábbi enyhülés ellenére - romlott, és javasolta, hogy szálljanak le Prágában. Debrecen is felvetődött lehetséges leszállóhelyként, ekkor azonban hírt kapott, hogy az előttük járó repülőgép 15 óra 22 perckor sikeresen leszállt Ferihegyen.

A jegyzőkönyvekből az derül ki, hogy a gép Budapest körzetébe érkezésekor nem volt teljes az összhang az irányító központtal, a válaszok nem mindig voltak érthetőek vagy kivehetőek, bár a repülőgép nyugtázta az átstartolási utasítást. A főhajózó-rádiós navigátor meghallgatási jegyzőkönyve szerint: „Bennem azt az érzést keltette, hogy a szó kimondásának végén Szatmári Istvánt valami pszichikai vagy fizikai hatás érte." A becsapódást megelőző másodpercekben a repülőgép vezető előrenyomta a magassági kormányt, balra dőlt, így a gép meredek szögben a földhöz csapódott (1. dokumentum), mintegy 340 km/h sebességgel. A becsapódást követően a gép felrobbant és „megsemmisült" - a jegyzőkönyvek szavait idézve.

A balesetet követően számtalan vizsgálat indult a katasztrófa okainak és pontos történetének kivizsgálására, ezek során hallgatták vissza azokat a magnetofon-felvételeket, amelyeket közvetlenül a detonáció előtt és után a diszpécserek, a koordinátorok, a gép és a torony folytattak (2-6. dokumentum) Ezen kívül számos felvételt készítettek a balesetről és annak környékéről. Ezek sok esetben még homályosabbá teszik az eseményeket, a mellékelt fényképek viszont bizonyítják a jegyzőkönyvek igazát: a repülőgép gyakorlatilag - az egy farokrész kivételével - valóban szinte megsemmisült és apró alkatrészekre esett szét a becsapódást követően.

Ezen a napon történt január 26.

1935

A Nobel-díjas Thomas Mann Budapestre látogatott.Tovább

1958

Kádár János vezette első Kádár-kormány, hivatalos szóhasználattal „magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány” kormányfőjének és kormánya...Tovább

1989

A Kossuth Rádióban elhangzik Pozsgay Imre bejelentése, hogy 1956 népfelkelésnek tekinthető, ezzel megkérdőjelezi a Kádár-rendszer...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban

„Menni vagy maradni” ‒ ez volt Sándor Pál „Szerencsés Dániel” című filmje két fiatal főhősének dilemmája 1956 decemberében. Dani és Gyuri végül a maradás mellett döntöttek, ezért a határállomáson nem szálltak fel a teherautóra, amely a többi menekülővel együtt Ausztriába csempészte volna őket. A film valós történelmi helyzetet ábrázol: a forradalom és szabadságharc leverése után ugyanis sokak számára valóban sorsdöntő kérdéssé vált, hogy a szabad élet reményében, akár életüket is kockáztatva, illegálisan elhagyják-e hazájukat, vagy pedig otthon maradjanak, és ezzel a biztonságosabbnak tűnő, ám szürkébb és kilátástalanabb jövőt válasszák. Részben a megtorlások elől is menekülve, akkor több mint 200 ezren távoztak külföldre, közülük mintegy 170 ezren nem tértek haza. 

Alig több mint egy évtizeden belül ez már a harmadik nagy exodus volt. Az első 1944‒1945-ben következett be, amikor is több tízezer katonatiszt, csendőr, nyilas távozott Nyugatra. Ezt az ún. „nemzeti” emigrációt az 1947-es „demokratikus” emigráció követte, amelynek tagjai ‒ mint például Nagy Ferenc miniszterelnök vagy Varga Béla, az országgyűlés elnöke ‒ a kommunizmus elől menekültek. Egy évvel később Márai Sándor is elhagyta az országot, és soha többé nem tért vissza. Meggyőződése volt, hogy a kommunizmus nem a magyar társadalom, hanem „a szovjet imperializmus gyarmatosító céljait” szolgálja, és attól félt, ha itthon marad, belesorvad „az agresszív butaságba”, ami körülveszi. Az országból való ki- és beutazást ekkor már szigorúan szabályozták. Az útlevélkérelmeket a Belügyminisztérium önkényesen bírálta el, és sokszor indoklás nélkül elutasította azokat. 

1948-ban szovjet kezdeményezésre a magyar pártvezetés az ország nyugati és déli határainak hermetikus lezárásáról döntött. Kiépítették a vasfüggönynek nevezett, drótakadályokból és magasfigyelőkből álló műszaki zárat, a határ mentén letarolták az erdőket, aknamező telepítésébe kezdtek, a határőrséget pedig beolvasztották az Államvédelmi Hatóságba. Ettől kezdve az, aki a zöldhatáron keresztül próbált az országból távozni, nagy kockázatot vállalt: menekülés közben könnyen életét veszthette, ha pedig elfogták, súlyos börtönbüntetés várt rá. 1951 és 1953 között még így is összesen mintegy 12 ezer határsértést követtek el, ebből több mint 1700 sikeres volt. A Sztálin halálát követő „olvadásnak” és az első Nagy Imre-kormány új politikai irányvonalának köszönhetően nekiláttak a több mint ezer kilométer hosszú aknamező felszámolásának, a déli határszakaszon pedig a drótakadályokat is megszüntették.

A forradalom leverése utáni megtorlás légkörében ‒ egy rövid időszakot leszámítva, amikor is lehetőség nyílt Nyugatra menekülni ‒ továbbra is szinte lehetetlen volt elhagyni az országot: kevesen kaptak útlevelet és a határokat szigorúan őrizték. A sportolók az átlagembereknél jóval könnyebben utazhattak külföldre, közülük sokan nem tértek vissza. Az 1956-os melbourne-i olimpiai játékokon résztvevő magyar csapat tagjai például tömegesen disszidáltak, köztük az olimpián három aranyérmet elnyert Keleti Ágnes tornásznő is. Az 1957 elején dél-amerikai turnén tartózkodó Honvéd futballcsapatából végleg külföldön maradt a válogatottban is játszó Puskás, Kocsis és Czibor, így ezzel minden idők legjobb magyar futballválogatottja, az Aranycsapat is szétesett.  

A kádári konszolidációs politika részeként az ötvenes-hatvanas évek fordulójától kezdve apró lépésekben ugyan, de enyhíteni kezdték a be- és kiutazásra vonatkozó szabályokat. Az állambiztonság szempontjai azonban továbbra is elsőbbséget élveztek, és a hatóságok szigorúan ellenőrizték az útlevelet kérelmező személyt. Új illegális határátlépési módszerek terjedtek el: többen útlevelet hamisítottak, mások vonaton, személygépkocsiban, teherautóban vagy mikrobuszban elrejtőzve próbáltak kijutni az országból, de olyanok is akadtak, akik járművükkel próbálták áttörni a határsorompót. Nagy port vert fel a későbbi neves borász, Szeremlei Huba disszidálása, aki családjával 1967-ben regénybe illő módon, egy Ausztriából érkező sportrepülővel távozott illegálisan Nyugatra.  

Az 1972-ben bevezetett piros útlevéllel a „baráti” szocialista országokba már korlátozás nélkül el lehetett jutni. A nyugati államokba való utazáshoz kék útlevelet adtak ki, ehhez viszont külön egyedi kiutazási engedélyt kellett beszerezni. A minden országba érvényes egységes kék útlevelet 1984-ben vezették be, a világútlevelet négy évvel később lehetett igényelni. A teljesen szabad utazás lehetősége azonban csak a rendszerváltással egyidőben, 1989-ben vált valóra a külföldre utazásról és az útlevélről szóló törvény elfogadásával.

Az ArchívNet idei utolsó, 6. számának fő témája tehát: „Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban”. Összeállításunkban öt írást közlünk, ezek közül három kapcsolódik szorosan a témához. Bencsik Péter az 1950-es és 1960-as évek tiltott határátlépéseit vizsgálja, Krahulcsán Zsolt pedig egy 1966-os állambiztonsági jelentés alapján az ún. „hazatérés-megtagadási” ügyeket elemzi. Seres Attila egy különösen izgalmas disszidálás történetét mutatja be, melynek főszereplője ellopta a budapesti szovjet nagykövetség autóbuszát, majd azzal Hegyeshalomnál áttörte a határt és Ausztriába távozott. Vallasek Júlia két református diáklány 1940‒1944 közötti levelezéséből közöl részleteket, míg Bakonyi Péter Csány József „nyilas számonkérő” naplóját publikálja.

 

Budapest, 2021. december 20.

L. Balogh Béni
főszerkesztő