Kászonyi Istvánné: Múlt és jelen

Amikor mérnöki diplomával a zsebében képzettségének megfelelő álláshoz jutott, úgy érezte, hogy most több, sokkal több, mint a szülei és a testvérei. Ha néha hazautazott - s ez az utóbbi időben mindig ritkábban történt -, úgy gondolta, hogy megfullad a félig paraszti, félig kisiparosi környezetben.

A nagyapja még paraszt volt, de fiai közül kettő már mesterséget tanult. Az egyik szabó lett, az ő apja pedig bognár, aki azon kívül még kis földjén is gazdálkodott. Hogy Nagy Péterből, a falusi bognár fiúból hogyan lett mérnök? Szerencséjére egy fiatal tanító került a faluba, akinek feltűnt a fiú szeretete a könyvek iránt. Rábeszélte az apját, hogy küldje fiát a közeli városba középiskolába. Nehezen nélkülözték azt a kis összeget, amellyel havonta támogatták, de azért minden elsején pontosan megérkezett a pénz. Volt az osztályában egy gazdag fiú, akit tanított, és ezért annak öreg ruháit kapta, egy másiknál pedig a tanításért minden vasárnap ebédet. Az egyetemen még nehezebb volt, még nehezebben élt, s ha leánytestvére, aki Pesten szolgált, nem osztotta volna meg vele sokszor az ebédjét, s nem csempészte volna sokszor szobájába, hogy ott töltse az éjszakát, ha nem volt pénze lakásra, nem is tudja, miképpen fejezte volna be tanulmányait.

Most azonban úgy érzi, hogy ezek az emberek idegenek neki. Nem leszek hálátlan - vigasztalta önmagát -, amint több fizetést kapok, visszaküldök mindent készpénzben. Igen! Visszafizetek mindent készpénzben, de azt, hogy én felkeressem őket, vagy ők hozzám jöjjenek: nem ezt igazán nem lehet kívánni. Elvégre én mérnök vagyok, ők: parasztok és a két kisebb öcsém bognár.

Így szakadt el Nagy Péter a családjától, az osztálytól. Néha érzett ugyan egy kis lelkiismeret-furdalást, különösen, amikor vőlegény lett, s a pénzküldemények öreg szülei részére elmaradtak, de kellett a pénz ruhára, hiszen leendő apósa, a bankigazgató lakásán nem jelenhetett meg másképpen, mint nagyon elegánsan.

A felszabaduláskor 38 éves volt. A gyárba nem mehetett vissza, a munkások sohasem szerették. Most pedig ők vették kezükbe a gyár irányítását. Keserűséggel vegyes csodálkozással látta a gyors fejlődést, ahogy az üzemek élére került munkásvezetők, az összes dolgozótól támogatva, viszik előre a dolgozók ügyét, ahogy naponta azok életszínvonala emelkedik.

A falujából annyi hír érkezett, hogy testvérei földet kaptak s két öccse közül az egyik már egyetemre jár, mérnök lesz, úgy mint ő, a másik pedig jövőre készül oda. De nem gazdag fiúk levetett ruháiban járnak, és nem testvére szájától megtakarított ebédet eszik, hanem a demokrácia taníttatja őket, s kollégiumban laknak.

Egy utcán találkozott az öccsével. El akart mellette surranni, de az megfogta a karját. „Péter... bátyám, mi nem haragszunk rád, mi tudjuk, hogy annak, hogy elszakadtál tőlünk nem te vagy az oka, hanem a társadalmi rendszer, amely téged a saját képére átnevelt. Mi tudjuk, hogy a szíved mindig nálunk maradt, nálunk, a családnál, az osztályodnál." Könnyes szemmel öccse nyakába borult s úgy érezte, hosszú-hosszú idő után, hogy könnyebb a szíve.

Ganz Dolgozók Lapja, 1949. 5. sz. 2.