Szükségállapot Lengyelországban

Az MTI közleménye
(1981. december 14.)
[részlet]

A Magyar Távirati Irodát illetékes helyen felhatalmazták az alábbiak közlésére:

A Magyar Népköztársaság vezető testületei, a magyar dolgozók nagy figyelemmel és megértéssel fogadták a Lengyel Népköztársaság Államtanácsának döntését, a Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsának megalakulását és intézkedéseit, valamint Wojciech Jaruzelski kormányfő felhívását az ellenforradalmi törekvések meghiúsítására, a törvényes rend és nyugalom helyreállítására, a szocializmus vívmányainak védelmére. []

A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága, a Magyar Népköztársaság kormánya, a magyar nép bízik abban, hogy a lengyel kommunisták, az igazi lengyel hazafiak, a szocialista kibontakozásért cselekedni kész erők összefogásukkal eltorlaszolják az ellenforradalom útját, és biztosítják a lengyel társadalom problémáinak szocialista megoldását.

Berecz János
Magyarországon szükségállapotot mondtak, de a lengyel alkotmány szerint ez hadiállapot volt. Nekünk az volt a véleményünk, hogy nálunk a hadiállapotot az emberek nem értenék. Vagy rendkívüli állapotot mondunk, mert az érthető, vagy szükségállapot, ami anoním, de a hadiállapot magyar értelmezése az lett volna, hogy a lengyel hadsereg hadiállapotban áll a lengyel lakossággal, vagy legalábbis a Szolidaritás szakszervezettel és az általa képviselt tömegekkel. Ez rögtön, ab ovo alakult volna ki a tudatokban. Mi akkor eldöntöttük, hogy a szükségállapot kifejezést kell használni.
A Kádárral folytatott telefonbeszélgetés során azt mondta Jaruzelski, hogy most még nem tudja megadni, milyen segítségre van szükségük, de elsősorban nem anyagi, hanem szellemi és egyéb segítségre gondol, és majd jelentkezik. Később jelentkezett, és kérte, hogy a magyar politikai vezetők egy csoportja utazzon Varsóba. Aczél agya vágott a leggyorsabban, széles látókörű volt, jó válságkezelő képességekkel rendelkezett, ő tehát menjen. Fock Jenő 1956-tól a gazdasággal foglalkozott, ez kulcskérdés, azt mondta Kádár, annyi katona van abban a nemzeti megmentési tanácsban, és azok nem értenek a gazdasághoz, úgyhogy menjen a Fock. - Maga meg ugye a külügyes - mondta nekem -, legyen ott, tartsa szemmel őket, vezető nincs, de ha valaki ki akar kéredzkedni, akkor Aczél Györgytől kell kikéredzkedni. Ilyen stílusa volt ilyenkor, hogy ez nem olyan küldöttség, hogy vezető kellene, maguk megértik egymást, de ha valaki ki akar menni, akkor Aczél az, aki erre engedélyt ad.
Délelőtt érkeztünk meg Varsóba, délután összeült a teljes tanács, mi pedig négyen a tolmáccsal együtt, illetve öten, mert a nagykövetünk is jelen volt, ott ültünk velük szemben. Akkor Jaruzelski egy másfél-kétórás beszédet tartott, lényegében ekkor számolt be először ennek a tanácsnak arról, hogy mi is történt a korábbi napokban, hogy neki mi a véleménye, és milyen következtetéseket vont le. S ezt ott előttünk mondta. Meg kell mondanom, hogy mindez részben büszkeséggel, részben pedig bizalommal töltött el bennünket.
Érdekes volt, hogy Jaruzelski jobbján ültek a katonák, és balján a civilek, vagyis nem keveredtek. Kazimierz Barcikowski, Mieczyslaw Rakowski miniszterelnök-helyettesek, Józef Czyrek külügyminiszter és a többiek a balján, a másik oldalon pedig a katonák, és várták a véleményünket. Akkor szünetet kértünk, és összedugtuk a fejünket. Ők nem azt kérdezték, hogy mi történt 1956-ban és utána Magyarországon, hanem hogy saját tapasztalataink birtokában mondjuk el, mi most mit tennénk az ő helyükben. Mi azzal kezdtük, hogy Kádár János váltig idézgeti Mao Ce-tung mondását, miszerint "nem az a felelős, aki a tanácsot adja, hanem mindig az, aki megfogadja vagy nem fogadja meg". Tehát mi nem azért vagyunk itt, hogy bármit is előírjunk. Hangsúlyoztuk, hogy fontos a külpolitikai aktivitás, nem kell hagyni, hogy elszigeteljék őket, majd sorban következtek a különféle politikai, ideológiai és gazdasági kérdések. A lapkiadásnál megemlítettük, hogy érdemes engedélyezni egy másik lapot is, ami egy kicsit ellenzéki legyen, a lényeg az, hogy a két újság ne legyen egyforma hangú, mert akkor egyiknek sem hisznek majd, nemhogy mind a kettőnek hinnének. Beszéltünk arról is, miként lehet megpróbálni megközelíteni a kulcsfigurákat az értelmiségiek körében.
Jaruzelski azt kérte, hogy másnap csoportokban folytassuk a beszélgetést. Aczél az ideológusokkal és más politikusokkal, én Rakowskival és a külügyesekkel, míg Fock Jenő a gazdaságiakkal folytatott megbeszélést. Felmerült, hogy a Lengyel Egyesült Munkáspárt helyébe nem kellene-e új pártot alapítani. Az volt a véleményünk, hogy erről lekéstek, ezt december 13-án vagy 14-én kellett volna bejelenteni, 28-án már senki se értené meg, hogy ez miért szükséges. Teljesen érthetetlen és elfogadhatatlan lenne, ha egy katonai intézkedést bevezető gárda két héttel később feloszlatná és újjászervezné a pártot. Az egy másik dolog, hogy új követelményeket állítanak fel, és a tagság egy részétől megszabadulnak. Ezt rögtön megértették, és meg is fogadták a tanácsunkat.

Pataki István
Számomra ez egy fantasztikus élmény volt. A delegáció gyakorlatilag Aczél Györgyből, Fock Jenőből és Berecz Jánosból állt, én mint titkár, táskahordozó, egyszóval mindenesként tartottam velük. Rögtön bevittek minket egy terembe, és ahogy beléptünk, előttünk volt a Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsa a maga teljességében. Mi voltunk négyen-öten, ők pedig ott ültek vagy negyvenen. Valóságos párbeszéd folyt arról, hogy mi mit tettünk, ők kérdeztek, mi válaszoltunk. Amennyire ebben a formában lehetséges volt, ez egy nagyon tartalmas beszélgetés volt. Jaruzelskiék tőlünk, vagyis azoktól vártak tanácsokat, akikről ők úgy gondolták, hogy használható észrevételeket kapnak. Mi pedig értékeltük ezt, mert egészen biztos, hogy a csehek, a bolgárok, a keletnémetek eg&ea cute;szen mást mondtak volna, mint mi.
Amikor én ott tolmácsoltam, nem is tudtam, hogy pontosan mi történt Magyarországon 1956 után. A megtorlás kérdése egyáltalán nem vetődött fel, hanem a politikai rendezésről beszéltünk, arról, hogyan kell a párbeszédet helyreállítani, a sztrájkolókkal kell tárgyalni, s nekünk milyen tapasztalataink voltak a munkástanácsokkal, hogyan folyt nálunk a gazdasági konszolidáció. Ez utóbbi alapvető kérdés volt Lengyelországban. Azt is rögtön elmondtuk nekik, hogy az emberek végső soron azon ítélik meg egy rendszer helyességét, hogy van-e mit enni, meg van-e valami a boltban. Ott is megemlítettük, hogy az csak a probléma egyik része, hogy magas az ára valaminek, ha egyébként nem lehet kapni. Vagyis, amíg Lengyelországban nem megy végbe gazdasági konszolidáció, addig nem is lesz valós megoldás a helyzetre. Ilyen típusú dolgok kerültek szóba.

Berecz János
Volt egy nagyon aranyos eset velem kapcsolatban. Rakowski mondja nekem, hogy "holnap utazom a Német Szociáldemokrata Párthoz, Egon Bahrral találkozom, mit üzensz neki"? Azt feleltem, nézz erősen a szemébe, és mondd azt neki, hogy a Berecz üdvözletét küldi. Néhány hónappal később találkoztam Rakowskival, és elmesélte, hogy a következő történt: leült Bahrral szembe, a szemébe nézett és azt mondta, hogy "Berecz János üdvözletét küldi". - Tessék? Még egyszer a szemébe nézve megismételte a mondatot, mire Egon Bahr: "Ja, ők vannak ott, akkor nincs semmi baj! Akkor rendben van, ha ők vannak ott!", mert az számukra már nem külső beavatkozás.
Viszont az is nagyon jellemző dolog volt, amikor Jaruzelski megkérdezte Aczél elvtárstól, hogy kiadhatnak-e egy kommünikét a találkozóról, arról, hogy mi ott voltunk. Aczél elvtárs azt válaszolta, hogy Kádár János utasítása szerint mindenbe egyezzünk bele, ami a lengyel elvtársaknak jó. Tehát, ha ők úgy ítélik meg, hogy ez a kommüniké segít, akkor tegyük azt közzé. Másnap jött Jaruzelski, és azt mondta: "Megbeszéltük a szűkebb vezetéssel, és eltekintünk a kommünikétől, mert ha az megjelenik, akkor már holnap itt lesz Bilak meg Axen a csehszlovák és a keletnémet párttól, és nem tudnánk nekik nemet mondani." Szóval volt egyfajta belső íz ezeken a találkozókon, más volt, mint a többiekkel, tényleg benne volt a magyar-lengyel barátság és a segítségre való törekvés.