Tájékoztató jelentés a Politikai Bizottságnak [részlet]

Láttam, kiküldhető!
Kádár XII. 30.

TÁJÉKOZTATÓ JELENTÉS
a Politikai Bizottságnak
[részlet]

Az MSZMP küldöttsége megbízatásának eleget tett. A véleménycsere hasznos volt, és meggyőződésünk szerint lengyel testvérpártunknak továbbra is átfogó és konkrét támogatásra van szüksége. Tapasztalataink szerint véleményünk kifejtése, azok hasznosíthatóságán túl, mindenekelőtt erkölcsi biztatást és támogatást jelentenek a lengyel vezetés számára.

Javasoljuk, hogy a lengyel elvtársak igényétől függően, a közeljövőben ismét kerüljön sor hasonló megbeszélésekre Varsóban, és - kérésükre - a szükséges témákban legyen konzultáció Budapesten.

Berecz János
Állandóan érzékeltettük, hogy mi velük vagyunk. Ezt szolgálta az a telefonhívás is Jaruzelskinek december 13. délutánján, amikor Kádár teljesen elérzékenyült. Akkor én megkérdeztem tőle, hogy felhívta-e őt valaki 1956. november 4-én, erre azt válaszolta: senki. Azt hiszem, az a beszélgetés emberileg mindkettejüknek nagyon sokat jelentett. Mellesleg, annyira összhang volt közöttünk, hogy a következőt mesélte nekem Jaruzelski, akinek a lánya akkor negyedikes érettségiző osztályba járt. Egy nap hazajött a lány az iskolából, és azt mondta neki: "Tudod, papa, hogy az osztályban senki sem ért veled egyet?", vagyis így hozta a tudomására, hogy ő sem.

Kovács István
Azt hiszem, hogy a magyar társadalom elhitte, hogy nálunk minden rendben van, vagy rendben lenne, amennyiben nem lennének a sztrájkoló lengyelek, akik egyrészt a nyitottabb magyar politikát - és ezt az értelmiség is vallotta - bezárkózásra és megkeményedésre késztetik, másrészt az állandóan sztrájkoló lengyeleket nekünk kell eltartani, és emiatt romlik nálunk az életszínvonal. Holott, ha belegondolunk, Lengyelországban leginkább csak sztrájkkészültség volt, és a lengyelek összességében töredék annyit sem sztrájkoltak, mint a magyarok 1956-ban és 1957 elején. De a magyar társadalom elhitte mindezt, s ebben természetesen szerepet játszott a sajtó, a rádió és a televízió is, amelyek azt ismételgették, hogy Lengyelországban megint sztrájkolnak. Így mást sem hallottak nálunk az emberek, csak azt, hogy állandóan sztrájkok folynak Lengyelországban, s hiába a lengyel kormány és a lengyel párt jóindulata, a Szolidaritás olyan makacs, hogy elzárkózik a megegyezés elől. Egyébként a lengyel pártsajtó is - igaz, kicsit tompítottabb hangon - ugyanezt sugallta. A leírt szavak megmaradnak, ezért kijelenthetem - tisztelet a kivételnek -, hogy korabeli sajtótudósítóink is kitombolták magukat Szolidaritás-ellenességben.

Kis János
Magyarországon nagyon rosszhiszemű és alantas propaganda folyt a lengyelországi munkásmozgalom ellen, a pártvezetés és a kormány propagandistái egyrészt az emberek előítéleteire, másrészt pedig önzésére igyekeztek apellálni. Két dolgot üzentek meg a magyar társadalomnak: Lengyelországban azért van annyi sztrájk, mert a lengyelek nem szeretnek dolgozni, nem olyan szorgos-dolgos emberek, mint mi, magyarok, másrészt pedig ennek az árát mi fogjuk megfizetni. Hiszen ott egy nagy gazdasági krach lesz, és akkor testvéri segítséget kell majd nyújtani. S ki fogja majd ezt a testvéri segítséget nyújtani? Mi fogjuk, mert mi jó helyzetben vagyunk, és le fognak majd rántani minket maguk mellé. Ez volt az üzenet. Minthogy abban az időben a tömegtájékoztatás egy kézben volt, és ezzel szemben nem létezett alternatíva, ezért ez a szöveg valahogy át tudott menni, annak ellenére, hogy nagyon kevés ember volt, aki abban a tudatban élt volna, hogy ő hisz a propagandának. Ugyanakkor, mivel semmi nem volt ezzel szembeállítva, ugyanaz az ember egyszerre gondolhatta azt, hogy ezek hazudnak, úgy általában, és azt, hogy a lengyelek nem szeretnek dolgozni, nem úgy, mint mi, akik nagyon szorgalmasak vagyunk.
Másfelől azonban azt gondolom, hogy az államcsínytől kezdve fokozatosan megváltozott a helyzet, mert ott olyan dolgok történtek, amelyeket már nem lehetett a lengyel ember lustaságával megmagyarázni, és az ellenállás tényei is más megvilágításba kerültek. Egy ideig lehetett ezekről a dolgokról hallgatni, de amikor tízezres, százezres tömegtüntetések voltak, amikor milliók fogadták az utcán a pápát, amikor új és új sztrájkokra került sor, amelyeknek a híre a sajtóba is átszivárgott, akkor a magyar embereknek el kellett kezdeniük gondolkodni. Mégpedig azon, hogy jó-jó, nem szeretnek dolgozni, de ha bajuk van abból, hogy a lustaságukat gyakorolják, mert internálhatják, kirúghatják a munkahelyükről, vagy megverhetik őket a rendőrök, a gyereküket kitehetik az iskolából, szóval mindaz a megtorlás érheti őket, ami ezzel jár, és még mindig olyan fontos nekik, hogy ne dolgozzanak, akkor nem biztos, hogy a lustaság az egyetlen ok. Ennélfogva én azt hiszem, hogy az 1980-as évek első felében, az évtized közepéig tartó időszakban folyamatosan változott a lengyel ellenállásról alkotott kép Magyarországon, s minél inkább kibontakozott a Kádár-rendszer válsága, ez a kép annál gyorsabban és erőteljesebben módosult.