A Lengyel Rádió az 1956-os magyar forradalomról

A szerző Lengyel Rádió és Televízió Archívumában nemrégiben bukkant rá az 1956-os magyar forradalommal kapcsolatos korabeli lengyel rádióműsorokra. A felvételek közül tizenkettőt őriztek meg, a többi a meglehetősen átgondolatlan, „lendületből” végrehajtott selejtezések áldozatává vált. A megmaradt anyagok között riportok, beszámolók, tudósítások és kommentárok egyaránt megtalálhatók, s ezek átfogó „hangos” képet adnak a a lengyel nemzet szolidaritásáról, a magyarok iránti rokonszenvéről, segítségnyújtásáról a budapesti harcok eseményeiről, pusztításairól az 1956-os forradalom idején.

Az országból és a világból (Z kraju i ze świata), magazinműsor
1956. december 8.

Bemondó: Kedves hallgatóink, most Anna Retmaniak „Lengyel segítség Magyarországnak" című riportsorozatának harmadik része következik.

Retmaniak: Állítólag a Duna kék, legalábbis ezt állítják a turisták, sőt Strauss híres keringője is ezt a címet viseli. A komáromi Duna-hídon várakozva, nekünk a folyó szürkének és piszkosnak tűnt. Lehet, hogy ezt a benyomást a hó keltette, amely vastag takaróval borította be mindkét partot. De az is lehet, hogy nem elég figyelmet szenteltünk ennek a gyönyörű folyónak. Elismerem, hogy erősen vert a szívem, izgalmamban a kezemet tördeltem. Beengednek-e vagy nem? Beengedtek, egyébként minden nehézség nélkül, hasonlóképpen a Vöröskereszt összes szállítmányához, amelyek továbbításához a magyar és a szovjet hatóságok messzemenő segítséget nyújtanak. A magyar katona közönyösen átfutotta papírjainkat, a határoszlop mellett álló szovjet harckocsiból pedig minden különösebb érdeklődés nélkül nézegetett minket egy vöröskatonA gépjárműoszlop elindult... Már magyar földön voltunk. Izgatottságunk hirtelen alábbhagyott. Ugyanígy voltak ezzel a sofőrök és a kísérők, akik hozzám hasonlóan élték át a határon való átkelést. Most már nyugodtan nézhettük a magyar tájat. Egyre kevésbé érdekeltek minket a határsávban gyakran feltűnő magyar és szovjet járőrök, és semmiféle hatást nem gyakorolt ránk a következő ellenőrzés néhány kilométerrel arrébb - ilyen ellenőrzés egyébként is nagyon sok volt. Ellenben nem tudtunk betelni a néptelen falvak és városkák szemrevételezésével. Nem tudtunk betelni, mert számunkra, akik egy életteli országból érkeztünk ide, a látvány rendkívüli volt, egy már elfelejtett, szomorú időszakra, a világháború éveire emlékeztetett. A csehszlovák határtól egészen Budapestig a különböző színű, szép kőházakat magyar nemzeti zászlók díszítették, közepükből kivágták az addigi csillagos címert. A nemzeti zászlók mellett fekete gyászlobogókat fújt a szél. Életnek szinte nyoma sem volt. Hosszú kilométereket haladtunk az úton anélkül, hogy valakivel is találkoztunk volna. Az első tovahagyott települések furcsa benyomást tettek rám, a napnak ebben az időszakában nem normális dolog ez az álomba merülés és ez a csönd. A kis városkák hasonlóan néztek ki. Itt-ott egy nyitott élelmiszerbolt, amely előtt százfős sorokban álltak hallgatag és komor emberek.

Kis mosolyt csalt az emberi arcokra, hogy megláttak bennünket. A járműveink motorházteteire feszített fehér-piros zászlók láttán barátságosan kiáltották: „Éljen Lengyelország!", sőt még tört lengyelséggel is: „Niech żyje Polska!".

De ezek csak olyan élmények voltak, amelyeket a tovahaladó gépjármű ablakaiból láttunk. Másképp festett minden az emberekkel való közvetlen találkozáskor. Valamelyik következő, számunkra nehezen kiejthető nevű kisvárosban megálltunk a lábunkat kinyújtani és egy bögre meleg teát meginni. Véletlenül egy bezárt üzlet mellett álltunk meg, amely - mint később kiderült - vendégfogadó volt. Még ki sem szálltunk a vezetőfülkéből, amikor egyszercsak kivágódott az ajtó, és egy csapat ember futott ki a vendéglőből. Szinte leírhatatlan az az ováció, amelyben a teljesen ismeretlen emberek részesítettek bennünket. Ezt át kell élni - átélni olyan hangulatban, amilyenben mi indultunk Magyarországra, és átélni azok érzelmeit, akik számára a fehér-piros zászló vagy az a szó: „lengyel", a barátság szinonímája, nem a sajtópropaganda-féle barátságé, hanem az igazi barátságé.

Valaki megragadta a kezemet, valaki arcon csókolt, másvalaki behúzott a vendégfogadóba - mindez olyan hangzavar közepette történt, hogy az ember el sem hinné, hogy az a tíz-tizenkét ember volt képes mindezt előidézni, akik üdvözöltek bennünket.

Egy csapásra két tapasztalattal lettem gazdagabb. Először: nem biztos, hogy minden álomba merült és látszólag kihalt ház élettelen. Másodszor: kellemes, tényleg kellemes lengyelnek lenni, vagyis a magyarok szemében olyan embernek, akitől semmi sem választ el, de akivel minden összeköt.

Nem akarok túlzásba esni, és gyönyörű szavakkal szólni a magyar-lengyel barátságról. Elégedjenek meg annyival, hogy a vendéglősnő, megtudván, hogy Budapestre megyünk, ahol az éhség és a hideg az úr, előszedett a rejtekhelyről egy darab húst, és addig nem nyugodott, míg ránk nem erőltette. Egy munkás kinézetű magyar kézzel-lábbal mutogatva igyekezett meggyőzni sofőrünket arról, hogy el kell fogadjon tőle néhány szál kissé meggyűrt cigarettát.

Vajon kell-e még ennél többet mondani a barátságról?

De Budapestig még hosszú az út, és ideje indulni. És megint csak kihaltnak tűnő falvak, kisvárosok, települések; magunk mögött hagyott gyárak - az élet legkisebb jele nélkül; mellékvágányok, amelyeken hosszú sorokban állnak a hóval borított teher- és személyvagonok, a tartálykocsik...

Már alkonyodik, amikor Budapestre érkezünk. A külvárosban kevés a nyoma a pusztításnak, nagy ritkán találkozunk egy-egy villamossal és autóbusszal - itt még semmi jel nem mutat olyan rombolásra, amilyet később a belvárosban láttunk.

            Csepelre, Budapest munkáskerületébe tartunk. Itt látjuk teljes borzalmában a háború nyomait. A kiégett házak feketén tátongó szemüregeit, a szétlőtt, ablak nélküli lakóházakat - itt-ott már kartonlapokat tettek az üveg helyére -, a megrongált úttestet, a barikádok helyét. Az ekkorra már néptelen utcákon haladunk, amelyeket a magyar nemzeti zászlók erdeje övez. Ott lógnak minden házon már hosszú hetek óta, kifakultan, kicsavartan, az időjárástól, az esőtől megviselten.

Ezen a napon átadtuk szállítmányunkat a Nemzetközi Vöröskereszt csepeli raktárában.

Eleget tettünk kötelezettségünknek...

APRT, PNA, 354/2.

Kulcsszavak

Ezen a napon történt október 07.

1915

Bulgária a központi hatalmak oldalán belép az első világháborúba.Tovább

1938

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt választmánya határozatában támogatja a Felvidék visszacsatolását.Tovább

1938

Németországban törvényt hoznak, mely előírja, hogy minden zsidó állampolgár útlevelébe "J" megkülönböztető jelzést kell pecsételni.Tovább

1949

Megalakul a Német Demokratikus Köztársaság (NDK).Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Az ArchívNet idei harmadik száma a külkapcsolatok világát járja körül. Fontos kiemelni, hogy a külső ágensekkel való kapcsolattartás nemcsak a mindenkori központi kormányzathoz kötődő külügyminisztérium privilégiuma. A most megjelenő írásokban több példát is láthatunk arra nézve, hogy egyes szervezetek (legyenek azok hazaiak vagy külföldiek) miként tartották a kapcsolatot egymással, illetve kormányzati szervekkel.
A tematikát figyelembe véve és időrendben haladva Szabó Mátyás (doktorandusz, Nemzeti Közszolgálati Egyetem) forrásismertetése a legkorábbi, aki az OsztrákMagyar Monarchia és az Európai Dunabizottság közti kapcsolattartás mélyebb rétegeibe nyújt betekintést. A szerző írásában bemutatja, hogy az önálló külügyminisztériummal nem rendelkező magyar birodalomfél egyes szaktárcái miként tudták akaratukat érvényesíteni a Ballhausplatzon keresztül egy nemzetközi szervezet felé. A hivatali érintkezés egy konkrét ügy, az Oszmán Birodalom adósságrendezésén keresztül kerül bemutatásra.
A hidegháború alatti, a már megszilárdult hatalmi blokkok korszakának időszakáról szól Krajcsír Lukács (tudományos munkatárs, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) forrásismertetése. Az 1960-as években zajló első irakikurd háború a nyugati és keleti hatalmi tömbök figyelmét is felkeltette. A keleti blokk országai a monarchia megbuktatása után kifejezetten politikai szempontok alapján támogatták az új, nyugatnak hátat fordító rezsimet, amely azonban kommunista- és kurdellenes nézeteket vallott. Nem meglepő módon a kezdeti jó viszony megromlott, így később az sem okozhatott meglepetést, hogy a kirobbanó polgárháborúban a Szovjetunió és annak érdekszférájába tartozó államok már a kurd felkelőket támogatták – Magyarország például humanitárius szállítmányokkal.
Regionális konfliktusok után egy világesemény a magyarság egy jól körülhatárolható részére gyakorolt hatását mutatja be Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár). Négy dokumentum segítségével prezentálja, hogy a kijevi magyar közösség milyen módon reagált 1986 tavaszán a csernobili atomerőműben bekövetkező katasztrófára. A főként a külügyi apparátusból származó iratok ismertetése előtt azonban kitér írásában arra is, hogy a korabeli helyi magyar kolónia milyen létszámmal és milyen háttérrel rendelkezett.
A tematikus írások mellett az ArchívNet idei harmadik számában olvasható Kosztyó Gyula (kutató, Clio Intézet) publikációja, amely nem egy külügyi, hanem belügyi intézkedés körülményeit mutatja be. 1944 késő tavaszán-nyarán a Magyarországhoz tartozó Kárpátaljára ejtőernyős szovjet diverzánsokat-partizánokat dobtak le, akik ellen a helyi magyar csendőrség és katonaság egyaránt fellépett. Az írás egyben képet is ad Kárpátalja 1944 májusi helyzetéről, amely területen megkezdődött a zsidóság deportálása, és amely terület ugyan még nem vált hadi zónává, de már érezhető volt, hogy a „vihar előtti csend” állapotában van.
A mostani számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a színvonalas kéziratokat, illetve ismét felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet idei negyedik számába is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban
 

Budapest, 2022. augusztus 26.

Miklós Dániel
főszerkesztő