A Lengyel Rádió az 1956-os magyar forradalomról

A szerző Lengyel Rádió és Televízió Archívumában nemrégiben bukkant rá az 1956-os magyar forradalommal kapcsolatos korabeli lengyel rádióműsorokra. A felvételek közül tizenkettőt őriztek meg, a többi a meglehetősen átgondolatlan, „lendületből” végrehajtott selejtezések áldozatává vált. A megmaradt anyagok között riportok, beszámolók, tudósítások és kommentárok egyaránt megtalálhatók, s ezek átfogó „hangos” képet adnak a a lengyel nemzet szolidaritásáról, a magyarok iránti rokonszenvéről, segítségnyújtásáról a budapesti harcok eseményeiről, pusztításairól az 1956-os forradalom idején.

Az országból és a világból (Z kraju i ze świata), magazinműsor
1956. december 8.

Bemondó: Kedves hallgatóink, most Anna Retmaniak „Lengyel segítség Magyarországnak" című riportsorozatának harmadik része következik.

Retmaniak: Állítólag a Duna kék, legalábbis ezt állítják a turisták, sőt Strauss híres keringője is ezt a címet viseli. A komáromi Duna-hídon várakozva, nekünk a folyó szürkének és piszkosnak tűnt. Lehet, hogy ezt a benyomást a hó keltette, amely vastag takaróval borította be mindkét partot. De az is lehet, hogy nem elég figyelmet szenteltünk ennek a gyönyörű folyónak. Elismerem, hogy erősen vert a szívem, izgalmamban a kezemet tördeltem. Beengednek-e vagy nem? Beengedtek, egyébként minden nehézség nélkül, hasonlóképpen a Vöröskereszt összes szállítmányához, amelyek továbbításához a magyar és a szovjet hatóságok messzemenő segítséget nyújtanak. A magyar katona közönyösen átfutotta papírjainkat, a határoszlop mellett álló szovjet harckocsiból pedig minden különösebb érdeklődés nélkül nézegetett minket egy vöröskatonA gépjárműoszlop elindult... Már magyar földön voltunk. Izgatottságunk hirtelen alábbhagyott. Ugyanígy voltak ezzel a sofőrök és a kísérők, akik hozzám hasonlóan élték át a határon való átkelést. Most már nyugodtan nézhettük a magyar tájat. Egyre kevésbé érdekeltek minket a határsávban gyakran feltűnő magyar és szovjet járőrök, és semmiféle hatást nem gyakorolt ránk a következő ellenőrzés néhány kilométerrel arrébb - ilyen ellenőrzés egyébként is nagyon sok volt. Ellenben nem tudtunk betelni a néptelen falvak és városkák szemrevételezésével. Nem tudtunk betelni, mert számunkra, akik egy életteli országból érkeztünk ide, a látvány rendkívüli volt, egy már elfelejtett, szomorú időszakra, a világháború éveire emlékeztetett. A csehszlovák határtól egészen Budapestig a különböző színű, szép kőházakat magyar nemzeti zászlók díszítették, közepükből kivágták az addigi csillagos címert. A nemzeti zászlók mellett fekete gyászlobogókat fújt a szél. Életnek szinte nyoma sem volt. Hosszú kilométereket haladtunk az úton anélkül, hogy valakivel is találkoztunk volna. Az első tovahagyott települések furcsa benyomást tettek rám, a napnak ebben az időszakában nem normális dolog ez az álomba merülés és ez a csönd. A kis városkák hasonlóan néztek ki. Itt-ott egy nyitott élelmiszerbolt, amely előtt százfős sorokban álltak hallgatag és komor emberek.

Kis mosolyt csalt az emberi arcokra, hogy megláttak bennünket. A járműveink motorházteteire feszített fehér-piros zászlók láttán barátságosan kiáltották: „Éljen Lengyelország!", sőt még tört lengyelséggel is: „Niech żyje Polska!".

De ezek csak olyan élmények voltak, amelyeket a tovahaladó gépjármű ablakaiból láttunk. Másképp festett minden az emberekkel való közvetlen találkozáskor. Valamelyik következő, számunkra nehezen kiejthető nevű kisvárosban megálltunk a lábunkat kinyújtani és egy bögre meleg teát meginni. Véletlenül egy bezárt üzlet mellett álltunk meg, amely - mint később kiderült - vendégfogadó volt. Még ki sem szálltunk a vezetőfülkéből, amikor egyszercsak kivágódott az ajtó, és egy csapat ember futott ki a vendéglőből. Szinte leírhatatlan az az ováció, amelyben a teljesen ismeretlen emberek részesítettek bennünket. Ezt át kell élni - átélni olyan hangulatban, amilyenben mi indultunk Magyarországra, és átélni azok érzelmeit, akik számára a fehér-piros zászló vagy az a szó: „lengyel", a barátság szinonímája, nem a sajtópropaganda-féle barátságé, hanem az igazi barátságé.

Valaki megragadta a kezemet, valaki arcon csókolt, másvalaki behúzott a vendégfogadóba - mindez olyan hangzavar közepette történt, hogy az ember el sem hinné, hogy az a tíz-tizenkét ember volt képes mindezt előidézni, akik üdvözöltek bennünket.

Egy csapásra két tapasztalattal lettem gazdagabb. Először: nem biztos, hogy minden álomba merült és látszólag kihalt ház élettelen. Másodszor: kellemes, tényleg kellemes lengyelnek lenni, vagyis a magyarok szemében olyan embernek, akitől semmi sem választ el, de akivel minden összeköt.

Nem akarok túlzásba esni, és gyönyörű szavakkal szólni a magyar-lengyel barátságról. Elégedjenek meg annyival, hogy a vendéglősnő, megtudván, hogy Budapestre megyünk, ahol az éhség és a hideg az úr, előszedett a rejtekhelyről egy darab húst, és addig nem nyugodott, míg ránk nem erőltette. Egy munkás kinézetű magyar kézzel-lábbal mutogatva igyekezett meggyőzni sofőrünket arról, hogy el kell fogadjon tőle néhány szál kissé meggyűrt cigarettát.

Vajon kell-e még ennél többet mondani a barátságról?

De Budapestig még hosszú az út, és ideje indulni. És megint csak kihaltnak tűnő falvak, kisvárosok, települések; magunk mögött hagyott gyárak - az élet legkisebb jele nélkül; mellékvágányok, amelyeken hosszú sorokban állnak a hóval borított teher- és személyvagonok, a tartálykocsik...

Már alkonyodik, amikor Budapestre érkezünk. A külvárosban kevés a nyoma a pusztításnak, nagy ritkán találkozunk egy-egy villamossal és autóbusszal - itt még semmi jel nem mutat olyan rombolásra, amilyet később a belvárosban láttunk.

            Csepelre, Budapest munkáskerületébe tartunk. Itt látjuk teljes borzalmában a háború nyomait. A kiégett házak feketén tátongó szemüregeit, a szétlőtt, ablak nélküli lakóházakat - itt-ott már kartonlapokat tettek az üveg helyére -, a megrongált úttestet, a barikádok helyét. Az ekkorra már néptelen utcákon haladunk, amelyeket a magyar nemzeti zászlók erdeje övez. Ott lógnak minden házon már hosszú hetek óta, kifakultan, kicsavartan, az időjárástól, az esőtől megviselten.

Ezen a napon átadtuk szállítmányunkat a Nemzetközi Vöröskereszt csepeli raktárában.

Eleget tettünk kötelezettségünknek...

APRT, PNA, 354/2.

Kulcsszavak

Ezen a napon történt június 22.

1940

Franciaország nevében Huntziger tábornok aláírja a kapitulációt a német csapatok előtt (Compiègne-ben).Tovább

1941

Németország lerohanja Szovjetuniót, megnyílik a második világháború második frontja.Tovább

1978

James W. Christy amerikai csillagász felfedezi a Charont, a Plútó legnagyobb holdját.Tovább

1980

Az NSZK csapata 2-1-es győzelmet arat a római olimpiai stadionban rendezett EB-döntőn Belgium válogatottja fölött.Tovább

1988

Az EU engedélyezi a tujontartalmú szeszek gyártását (35 mg/kg), így újra hódíthat az abszint.Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Egyház és társadalom

 

Szociológiai értelemben az egyház társadalmi-kulturális rendszer, mely három alrendszerből áll: a tágabb értelemben vett vallási kultúrából, az azonos hitű közösségből, valamint a vallási kultúra és közösség ápolására létrejött szervezetből, amit a papság és a hierarchia képvisel. Tomka Miklós vallásszociológus értelmezése szerint Magyarországon az 1940-es évek második feléig tartó időszak még a „keresztény társadalom” korának tekinthető: az összefonódott vallási és szekuláris kultúrából úgy részesedett mindenki, mint a nemzeti hagyományból. „1948 előtt ‒ írja ‒ a vallás a legfontosabb kultúrahordozóként megelevenítette a történelmi folyamatosságot, képviselte a nemzeti identitást, hozzájárult a társadalom integrációjához.”

A fokozatosan kiépülő egypárti diktatúra azonban csakhamar elérkezettnek látta az időt a „klerikális reakcióval” történő mielőbbi leszámoláshoz. A kommunista hatalom az egyház működésének ellehetetlenítését, végső soron pedig annak megsemmisítését tűzte ki célként. Államosították az egyházi iskolákat, koholt vádak alapján letartóztatták és életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték Mindszenty József hercegprímást, koncepciós eljárás során bebörtönözték Grősz József kalocsai érseket, megvonták a szerzetesrendek többségének működési engedélyét, a szerzetesek egy részét pedig letartóztatták, deportálták vagy kivégezték. Az egyház kényszerűségből eltávolodott a társadalmi kérdésektől, kiszorult a közéletből és visszavonult a templomok falai közé.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlást követően a korábbi nyílt egyházüldözés helyébe egy új típusú szövetségi politika lépett. Kádár János pártfőtitkár egyházpolitikájának legfőbb jellemzőjévé egyre inkább a pragmatizmus vált, azon megfontolás jegyében, hogy „amíg az egyház létezik, fel kell használni”. Noha az egyéni vallásgyakorlás és az egyházak társadalmi szerepének korlátozása még a nyolcvanas években sem szűnt meg, a központi ellenőrzés valamelyest enyhült, és ezzel megnőttek a vallásosság kinyilvánítási lehetőségei. Radikális változásra azonban e téren is csak a rendszerváltást követően kerülhetett sor. 1990 után lehetővé vált az egyházi intézményrendszer újjáépítése és ezzel együtt az újbóli társadalmi szerepvállalás, aminek köszönhetően az egyház a hazai civil társadalom egyik legfontosabb építőkövévé vált.

Az ArchívNet idei 2. számának fő témája tehát: „Egyház és társadalom”. Szerzőink közül Somorjai Ádám OSB Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius 1943-ban keltezett összefoglaló jelentését közli. A Vatikáni Levéltárban őrzött ún. triennális, azaz három évre visszatekintő jelentés igen értékes történeti forrás, amely nemcsak a magyarországi egyházi viszonyokról tudósít, hanem kitér a korabeli közállapotokra, valamint a fontosabb kül- és belpolitikai kérdésekre is. Gianone András Mindszenty József esztergomi érsek 1956-os híres rádiószózatának különböző változatait veti össze, míg a Csejoszki Mihály által közölt dokumentumok a katolikus fenntartású gimnáziumok „szürke” korszakába, az 1960-as évekbe nyújtanak betekintést. Összeállításunkban emellett más témákról is olvashatunk: Miklós Dániel az 1939–1940-ben Magyarországon tartózkodó cseh menekültek történetéhez kapcsolódó levéltári forrásokat közöl, Tarnai Eszter pedig egy olyan visszaemlékezés-részletet tesz közzé, amely jól szemlélteti a Budapest ostromát követő hónapok nehézségeit és a fővárosi közélelmezés rendkívül súlyos helyzetét.

 

Budapest, 2021. május 28.

 

A szerkesztők