A Lengyel Rádió az 1956-os magyar forradalomról

A szerző Lengyel Rádió és Televízió Archívumában nemrégiben bukkant rá az 1956-os magyar forradalommal kapcsolatos korabeli lengyel rádióműsorokra. A felvételek közül tizenkettőt őriztek meg, a többi a meglehetősen átgondolatlan, „lendületből” végrehajtott selejtezések áldozatává vált. A megmaradt anyagok között riportok, beszámolók, tudósítások és kommentárok egyaránt megtalálhatók, s ezek átfogó „hangos” képet adnak a a lengyel nemzet szolidaritásáról, a magyarok iránti rokonszenvéről, segítségnyújtásáról a budapesti harcok eseményeiről, pusztításairól az 1956-os forradalom idején.

Magyarország 1957 áprilisában, jegyzet
1957. április 10.

Bemondó: Kedves hallgatóink, Edmund Osmańczyk jegyzetét hallják, „Magyarország 1957 áprilisában" címmel.

Osmańczyk: Jó estét kívánok! A lengyel sajtó három hónapja nem foglalkozik Magyarországgal, mindössze arra szorítkozik, hogy a hírügynökségek által közzétett tényekről, illetve a múlt évi magyar események megítélésére vonatkozó szovjet, kínai, magyar és jugoszláv kijelentésekről beszámoljon. Jól tudjuk, hogy ezt a visszafogottságot és mértéktartást a nemzeti megfontoltság kényszerítette ránk, amely azt parancsolta, hogy a magyar tragédia által országunkban érthetően kiváltott, belülről jövő érzelmek lecsillapodjanak; azok az érzelmek, amelyek gyakorlatilag már sem a magyaroknak, sem nekünk nem voltak képesek semmiben sem segíteni. Miközben igyekeztünk lecsillapítani érzelmeinket, egyáltalán nem állt szándékunkban, hogy elfojtsuk folyton visszatérő gondolatainkat a magyar nemzetről, vagy társadalmunk őszinte akaratát, hogy segítsenek a magyaroknak. Ami a sürgős segítséget illeti, kormányunk - a társadalom akaratának megfelelően - sokat tett Magyarországért. Tényleg sokat tett - országunk készleteihez viszonyítva.

Ugyanakkor nyitott kérdés a Lengyelország által Magyarországnak nyújtandó állandó, hosszú távú és a legkülönbözőbb formákban - a politikai, gazdasági és kulturális együttműködés terén - megnyilvánuló segítség. Nem lenne jó, ha ilyen vagy olyan okok miatt el akarnának szigetelni minket Magyarországtól, vagy ha mi magunk ilyen vagy olyan feltevésekből kiindulva elvágnánk magunkat a mai Magyar Népköztársaságtól. Ez két dolog miatt sem lenne jó. Egyrészt azért, mert ez ártana a szocializmus ügyének, másrészt pedig azért, mert ha elszigetelnének minket, vagy mi magunk szigetelődnénk el, akkor ez egy olyan nemzettel szemben történne meg, amely különösen manapság fenn kívánja tartani és fejleszteni óhajtja a Lengyelországgal fennálló testvéri és baráti kötelékeit. Erről személyesen győződtem meg minden kétséget kizárólag, amikor a közelmúltban Budapesten jártam. Ez egyformán és egyaránt érződött mind az egyszerű magyar emberekkel való találkozáskor, mind a magyar párt és kormány képviselőivel folytatott beszélgetések során.

Mielőtt rátérek a lengyel-magyar viszonyról szóló elmélkedéseimre, szeretnék röviden beszámolni azokról a benyomásokról, amelyeket a Jerzy Baumritterrel, a Trybuna Ludu és Mieczysław Rakowskival, a Polityka című hetilap munkatársával együtt folytatott beszélgetésekben szereztem. Az első benyomásom az volt, milyen meglepően kevés a lerombolt ház. A hivatalos statisztika szerint Budapesten körülbelül tizenötezer lakás sérült meg, és ebből tizenkétezret már helyrehoztak. Százalékosan a pusztítás mértéke sokkal kisebb, mint Varsóban volt 1939 szeptemberében. A városban nagy a forgalom, a szórakozóhelyek zsúfoltak, csakúgy, mint a jól ellátott üzletek. A kijárási tilalom éjféltől hajnali négy óráig tart. A városban, különösen a hivatali épületek előtt sok szovjet és magyar katonát, illetve rendőrt látni. A Bem-szobor mögötti laktanyában egy szovjet egység állomásozik. Általánosan elmondható, hogy a lengyelekkel szembeni viszony rendkívül szívélyes. A nemzeti ünnep előestéjén megtartott díszrendezvényen a legnagyobb tapsot két dal kapta: egy régi magyar forradalmi ének és a lengyel Warszawianka. Mindkettőt meg kellett ismételni. A magyar társadalom körében uralkodó légkör részben racionális, részben apatikus, részben titokban ellenséges. Nekem úgy tűnt, így nézhetett ki Lengyelország a múlt század második felében, „az előbb építsünk, csak azután vívjuk ki a függetlenséget"-jelszó megszületésének időszakában.

A Kádár-kormány programjának megvalósításából a pártonkívüliek talán jobban kiveszik a részüket, mint a párttagok. Egyébként a régi kilencszázezres pártlétszámból az új pártba eddig csak kb. kétszázezren léptek be.

Beszélgetéseink során gyakran megvitattuk azokat a hivatalosan propagált téziseket, melyek szerint az októberi események semmi másnak nem nevezhetők, mint a bel- és külföldön már sokkal korábban előkészített ellenforradalomnak. Természetesen ez a nézet fenntartásokat váltott ki belőlünk. Először is azért, mert túl egyszerűen igyekeznek ily módon értelmezni a tragikus, sőt összetett folyamatok és események egészét. Másodszor pedig azért, mert ennek a nézetnek a túlságosan erős hangsúlyozása olyan benyomást kelt, hogy az előző pártvezetés hibáit ezzel elhomályosítják, és egyúttal arra is mutat, hogy tökéletesen elhallgatják a megújulásnak azt a haladó áramlatát, amely a tragikusan végződött időszakban jelentős szerepet játszott. Sokoldalúan biztosítottak bennünket, hogy mindazonáltal szó sem lehet a régi, kompromittálódott vezetők - főként Gerő és Rákosi - visszatéréséről, erről politikai bizottsági határozat is született. Ők jelenleg a Szovjetunióban tartózkodnak, és az elkövetkező öt évben nem térhetnek haza. Ugyanígy szó sem lehet a régi hibákhoz való visszatérésről. Magyarország teljesen új helyzetben van, olyanban, amikor mindenáron el kell kerülni az új torzulásokat, de beszélgetőpartnereink véleménye szerint a régi szokásokhoz való visszatérés pszichológiailag rendkívül nehéz, és éppen emiatt kevéssé valószínű. A mindennapokban kevesen használják az „ellenforradalom" szót. Inkább a következő megfogalmazás nyert teret: az októberi események. Gyakran hallani azt a véleményt is, hogy a tavalyi zűrzavar kiváltó oka az volt, hogy hiányzott a magyar Gomułka. A tavalyi események különböző megítélései az idő múlásával természetes változáson mennek át. Természetesen az a lényeg, hogy a változások ne öltsenek olyan jelleget, hogy az a priori elfogadott elmélethez igazítják hozzá a tényeket, ugyanis az ilyesfajta korrekciók okvetlenül ellenkezést ébresztenek. Általában az összes beszélgetésünkben - tekintet nélkül a köztünk és vendéglátóink közötti véleménykülönbségek fokára és az adott személyek hivatalos vagy nemhivatalos voltára - őszintén barátságos viszony nyilvánult meg Lengyelország iránt, és kifejezetten érződött az akarat az új alapokon álló és közeli kapcsolatok fejlesztésére országaink között. Emellett az is igaz, hogy egyeseknél ezt a szándékot a szív diktálja, míg másoknál a józan ész és az államérdek vezérelte politikai szükségszerűség, bár ez utóbbi állítólag tavaly október óta nálunk is meghatározó szerepet játszik.

Azt hiszem, hogy most, amikor a jelenlegi bonyolult körülmények közepette a Lengyelország és Magyarország közötti testvéri és baráti szálak kiszélesítésének nehéz problémája előtt állunk, nyíltan meg kell vitatnunk az érdekelt felek céljait. A magyar-lengyel rokonszenv kölcsönös, ugyanakkor a két nemzet helyzete eltér egymástól. A lengyel nemzet - a tavaly októberi megújulási mozgalomban egyesülvén - a szocialista demokrácia útjára lépett. A magyar nemzet érthetően tépelődik és ingadozik, hiszen az ő októbere nem megújulással, hanem vérontással, pusztítással, megtorlásokkal és a mai napig is tartó rendkívüli állapottal ért véget.

Mégis, a magyar nemzet változatlan célja marad az egész társadalmi- és államélet szocialista megújítása, s emellett Magyarország, de az összes szocialista ország érdekében is a magyar nemzetnek a lehető leghamarabb ki kell lábalnia a tépelődésekkel és ingadozásokkal teli rendkívüli időszakból, és át kell lépnie a teljes szocialista megújulás időszakába. Ez természetesen roppant nehéz feladat. Mindenekelőtt azon magától értetődő oknál fogva, hogy a társadalom a kialakult helyzetben bizalmatlan mindenféle rendelkezéssel szemben, amely egyébként vagy az állami szükségből vagy a rendkívüli állapotból következik. Annak a kormánynak, amely vállalta az élet megszervezésének nehéz feladatát, újra át kell törnie a bizalmatlanság falát, és lassan meg kell szereznie a nemzet bizalmát. Ugyanígy kell tennie az új pártnak is, amelyet a kormány képvisel. Egyidejűleg a rendkívüli állapot sajátos feltételei és az az égető szükségszerűség, hogy minden erőt a gazdaság rendbetételére kell koncentrálni, hogy a tavaly őszi szétesésből fakadó, a nemzeti jövedelemben jelentkező veszteségek ne nőjenek tovább - nos, mindezek jelentősen korlátozzák a szocialista megújulás kiterjedési körét, pedig csupán ez a megújulás teheti népszerűvé az új kormányt és az új pártot. Másrészt a teljes szocialista megújulás csak a magyar társadalom kifejezett támogatásával képzelhető el. Így hát egyfajta 22-es csapdája alakult ki, amelyet minél gyorsabban fel kell számolni, ha a szocializmus győzelmét óhajtják Magyarországon, ha szuverén, demokratikus és szocialista Magyarországot akarnak. Ebben a helyzetben a kormány és a párt egyszerre két dolgot próbál tenni. Az „erős kéz" határozott politikáját folytatja, hogy megtisztítsa az államot az „ellenforradalmi" jelzővel illetett erőktől, és egyidejűleg a párttal és a kormánnyal való együttműködésre igyekszik rávenni a társadalom széles tömegeit. Az első célt szolgálják a rendkívüli állapot rendelkezései: a gyanúsítottak letartóztatása, az elítéltek elszállítása az újonnan felállított táborokba, vagy kényszerlakhelyekre történő kitelepítésük. A második célt szolgálja a gazdasági nehézségek gyors leküzdése - a magyar életszínvonal többé-kevésbé megfelel a csehszlovákiainak vagy a keletnémetnek -, valamint az a propaganda, amely először is arról akarja meggyőzni a társadalmat, hogy az októberi események ellenforradalmi jellegűek voltak, és az imperialisták előre megszervezték az egészet, másodszor pedig arról, hogy a szocialista megújulás lassan kezd megvalósulni - igaz, hogy egyelőre csak a magyar gazdaság terén -, de ennek kiteljesedése a nemzet aktív együttműködését kívánja a párttal és a kormánnyal.

Teljesen nyilvánvaló, hogy a magyar párt és kormány számára a társadalommal folytatott párbeszédben nagy jelentőséggel bír az a támogatás, amelyet mindenekelőtt a Szovjetunió és a népi Kína, valamint Albánia, Bulgária, Csehszlovákia, az NDK és Románia részéről élvez, hiszen mindezek az országok fenntartás nélkül támogatják a jelenlegi magyarországi politikát.
Mindazonáltal tekintettel a magyar társadalom Lengyelország iránt érzett rokonszenvének hőfokára, a Magyarországot Lengyelországgal összefűző kapcsolatok nem lehetnek közömbösek a magyar párt és kormány számára. Ezenkívül kétségtelen tény, hogy a magyar-lengyel testvéri kapcsolatok kiszélesítése bizonyos mértékben hozzájárulhat a magyarországi belpolitikai feszültség enyhítéséhez, és az előbb említett 22-es csapdájából való kijutáshoz. Ami pedig Lengyelországot illeti, amellett, hogy Lengyelország támogatást nyújtott a magyar forradalmi munkás-paraszt kormánynak, mindkét oldal számára jelentős előnyt jelent az a szerfelett pozitív tény, hogy diplomáciai kapcsolataink - mindkét ország körültekintésének köszönhetően -, az elmúlt nehéz hónapok ellenére is egész idő alatt barátiak maradtak, jóllehet természetesen felszínre kerültek a véleménykülönbségek ilyen vagy olyan kérdésekben. Úgy vélem, hogy egyfajta pozitív szerepet játszott ebben a mi sajtónk hasábjain tanúsított mértéktartás abban az időszakban, amikor a magyar eseményekre való visszatekintés már semmilyen módon sem gyakorolhatott befolyást a történelem menetére.

Mindazonáltal a baráti diplomáciai kapcsolatok fenntartásának döntő tényezője kétségtelenül a lengyelországi választások eredménye volt, amely hatalmasan megnövelte pártunk, kormányunk és társadalmunk

Végeredményben el kell azt mondani, hogy a magyar belpolitikát illetően Lengyelország helyzete az ilyen-olyan ismert okok miatt nagyon egyedi. Mindez teljesen érthetővé teszi, hogy a magyar társadalom körében, a magyar párt és kormány vezetésében miért könnyű felismerni a szándékot a kétoldalú, testvéri kapcsolatok éppen most történő kiszélesítésére, a tudósítók cseréjétől kezdve a kulturális és tudományos csere-együttműködés fejlesztésén és a gazdasági kapcsolatok kiépítésén át egészen a két fél különböző aktuális kérdésekre vonatkozó nézeteit megvilágító politikai megbeszélésekig.

Ideje feltenni az i-re a pontot. A Magyarországhoz fűződő viszonyunk lehet érzelmileg pozitív a nemzethez és érzelmileg negatív a kormányhoz, vagy pozitív mind a nemzethez, mind a kormányhoz, vagy tisztán formális. Az első lehetőség - miután az érzelmi és nem értelmi töltésű - kiesik, mivel ez egy pillanatra sem lehet egyetlen állam számára sem politikai irányelv. Kétfajta politikai magatartás marad tehát, amelyek közül feltétlenül választani kell. Az egyik aktív jellegű, a másik passzív vagy tisztán formális, tehát gyakorlatilag közömbös Magyarország sorsa iránt. Az élet az elmúlt nehéz hónapok folyamán mindazonáltal bebizonyította, hogy az országaink közötti kapcsolatok sem Magyarország, sem Lengyelország szemében nem válhatnak tisztán formálissá, hiszen túl nagy manapság a két nemzet barátságának potenciálja ahhoz, hogy Magyarország Lengyelország számára, Lengyelország pedig Magyarország számára közömbössé váljon.

Így aztán Magyarországgal kapcsolatban a barátság politikai alternatívája marad csupán számunkra, ami konkrétan a testvéri kapcsolatok állandó kiszélesítését jelenti, hogy ily módon - és olyan mértékben, amennyire csak lehetséges - szüntelenül segítsük a magyar nemzetet és a magyar kormányt a szocialista demokrácia együttes tökéletesítésében és a tavaly októberi események következményeinek felszámolásában.

Vajon ennek azt kell jelentenie, hogy a magyar vezetés összes nézetét és minden lépését eleve és előre elfogadjuk? Természetesen nem. Ugyanúgy nem, mint ahogy mi sem követeljük, hogy mindaz, amit a lengyel vezetés kifejez vagy elrendel, kötelező igazság legyen Magyarországon. A különbségek megmaradnak, mert a körülmények és a két nemzet történelmi sorsának eltérő volta miatt meg kell maradniuk. Lengyelország és Magyarország esetében jelenleg nem a különbségek a fontosak, hanem az, ami bennünket összeköt.

Saját érdekeinket szem előtt tartva - és attól függetlenül, ki hogy látja ezt -, érdemes még egyszer elmondani, hogy a lengyeleknek, akik ma akár Magyarország helyzetében is lehetnének, emlékezniük kell a régi lengyel közmondásra, miszerint: „Bajban ismerszik meg az igazi barát".

A viszonthallásra!

APRT, PNA, 621/6.

Kulcsszavak

Ezen a napon történt március 29.

1973

Az utolsó amerikai katona is elhagyja Vietnamot.Tovább

1974

Először közelíti meg és küld fényképeket űrszonda (Mariner–10) a MerkúrrólTovább

1976

Dálnoki Veress Lajos honvéd vezérezredes, II. világháborús hadseregparancsnok (*1889)Tovább

1989

A rákoskeresztúri Új köztemetőben Kralovánszky Alán régész és a Budapesti Igazságügyi Orvosszakértői Intézet szakcsoportja megkezdik a...Tovább

  • <
  • 2 / 2
  •  

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Örömmel adunk hírt róla, hogy megjelent az ArchívNet idei első száma, amelyben négy forrásismertetés olvasható. Ezek közül kettő magyar és ukrán emigránsok hidegháború alatti történetével foglalkozik egymástól nagyon eltérő látószögekből. A következő két forrásismertetés közül az egyik társadalmi önszerveződést ismertet kapcsolódó dokumentumokkal, míg a másik folytatja egy iratanyag oroszországi összeállítása, Magyarországra szállítása hátterének a bemutatását.

Az időrendet tekintve kívánkozik az első helyre Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) helytörténeti szempontból is értékes ismertetése, amely a gróf Károlyi Lászlóné Apponyi Franciska által alapított és elnökölt Virágegylet történetét mutatja be levéltári források segítségével 1936-ig. A Fótról az 1920-as években Zebegénybe költöző nemesasszony új lakhelyén sem hagyott fel a már korábban is végzett szociális tevékenyégével: a Dunakanyarban többek között egy gyermeksegítő-nevelő egyletet hozott létre, amelynek egyben fő finanszírozója volt. Hogy a szervezet saját bevétellel is rendelkezzen, Apponyi Franciska a településen turistaszállásokat is létrehozott – ezzel pedig hozzájárult ahhoz, hogy Zebegényt még több turista keresse fel az 1930-as években.

Retrospektív módon mutatja be Máthé Áron (elnökhelyettes, Nemzeti Emlékezet Bizottsága), hogy a vitatott megítélésű, szovjetellenes ukrán emigrációt miként próbálta saját céljaira felhasználni az Egyesült Államok hírszerzése – amely folyamatban egy magyar emigránsnak, Aradi Zsoltnak is volt feladata. Az eseménysort egy később papírra vetett, titkosítás alól feloldott összefoglaló alapján tárja az olvasók elé. A kidolgozott akcióról a szovjet félnek is volt tudomása – erről pedig a szovjeteknek kémkedő „Cambridge-i ötök” legismertebb tagja, az angol Kim Philby számolt be defektálása után visszaemlékezésében.

Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) az olaszországi magyar emigráció pillanatnyi helyzetéről készült összefoglalót prezentálja. Ez a „pillanatnyi helyzet” az 1953-as év, amikor báró Apor Gábor, korábbi szentszéki követ, ekkoriban a Magyar Nemzeti Bizottmány római irodájának a vezetője egy kérésre összeírta, hogy milyen helyzetben éli mindennapjait az olaszországi magyar emigráció az egyetemi tanároktól a trieszti menekülttábor lakóin át a sportolókig. Az egykori diplomata összefoglalójában nemcsak a mikroszintű, helyi ügyek kerülnek elő, hanem a nagypolitikai események is, így például Mindszenty József esztergomi érsek ügye, annak megítélése, valamint a magyarországi kommunista propaganda itáliai hatásai.

Idei első számunkban közöljük Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár) előző lapszámban megjelent forrásismertetésének a második részét. A szerző további dokumentumok ismertetésével mutatja be, hogy harminc évvel ezelőtt milyen módon kerültek Magyarországra Oroszországból a néhai miniszterelnökre, Bethlen Istvánra vonatkozó iratok. A szerző mindezek mellett – az iratok ismeretében – Bethlen szovjetunióbeli fogságával kapcsolatban is közöl új infromációkat.

Az idei első számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő évi számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

Budapest, 2024. március 13.
Miklós Dániel
főszerkesztő