A Lengyel Rádió az 1956-os magyar forradalomról

A szerző Lengyel Rádió és Televízió Archívumában nemrégiben bukkant rá az 1956-os magyar forradalommal kapcsolatos korabeli lengyel rádióműsorokra. A felvételek közül tizenkettőt őriztek meg, a többi a meglehetősen átgondolatlan, „lendületből” végrehajtott selejtezések áldozatává vált. A megmaradt anyagok között riportok, beszámolók, tudósítások és kommentárok egyaránt megtalálhatók, s ezek átfogó „hangos” képet adnak a a lengyel nemzet szolidaritásáról, a magyarok iránti rokonszenvéről, segítségnyújtásáról a budapesti harcok eseményeiről, pusztításairól az 1956-os forradalom idején.

Az országból és a világból (Z kraju i ze świata), magazinműsor
1956. október 29.

Bemondó: Riporterünk jelenti a városból.

Riporter: Este tizenkilenc óra. A Háromkereszt téren található Magyar Intézet előtt sok varsói gyűlt össze, hogy ily módon fejezze ki szolidaritását a magyar nemzettel. Tizenhét órakor érkeztek meg az Intézet épülete elé a varsói Képzőművészeti Akadémia hallgatói, más tanintézetek hallgatói és Varsó lakosai. Az épület előtt koszorúkat és virágcsokrok tömkelegét helyeztek el. A magyar nemzeti zászló előtt, amely mellé odaírták: „Hódolattal a magyar nemzetnek", mécsesek világítanak, és a varsói egyetemisták díszőrséget állnak. Ezzel egyidejűleg kissé arrébb pénzgyűjtés is folyik gyógyszerekre a felkelés során megsebesült magyarok számára. Varsó hódolatát fejezi ki a hős magyar nemzetnek.

Bemondó: Az egyik, Magyarországra vért és gyógyszereket szállító repülőgéppel lengyelek egy csoportja tért vissza a magyar fővárosból. Władysław Bluzerrel, a Trybuna Ludu szerkesztőjével beszélgetünk.

Bluzer: - Azok az események, amelyek engem azon az emlékezetes keddi napon éppen a magyar párt központi orgánuma, a Szabad Nép szerkesztőségében értek, végső soron nagyon súlyos fordulatot vettek. Azon az estén, amikor a Szabad Nép szerkesztőségében kezdték felmérni a helyzetet, amikor megtudták, hogy már incidensekre és összetűzésekre is sor került, a szerkesztőség összes tagja idegesen viselkedett, az ingerültség hangjai természetesen az utcáról is beszűrődtek hozzánk. A Szabad Nép szerkesztőségét hosszú időn keresztül, egészen a késő esti órákig ostromolták az emberek. Aztán a késő éjszakai órákban - talán már éjfél is elmúlt -, amikor a helyzet nagyon nehézzé és kellemetlenné vált, a magyar elvtársak úgy döntöttek, hogy elhagyjuk az épületet, ami sikerült is. A következő nap reggelén Budáról - ahová még éjszaka mentem át - az egyik hídon visszatérve a pesti oldal központjába, katonai egységeket láttam, amelyek harckocsik, önjáró páncélozott lövegek és géppuskákkal felszerelt harcjárművek segítségével az összes Duna-hidat szabályszerűen megszállták. Maga a város nagyon szomorúan festett. Az utcák képe - annak ellenére, hogy nagy volt a forgalom - inkább lehangolónak tűnt. Mindenfelé felfordított villamoskocsikat, teherautók felfordított pótkocsijait lehetett látni. Sokhelyütt felszaggatták a kövezetet, és barikádokat emeltek, amelyeket később átmenetileg elegyengettek, megnyitottak vagy eltávolítottak, hogy a forgalom zavartalanul haladjon. Láttuk a felszakított síneket, a kitört ablaküvegeket is. Mindenképpen hangsúlyoznom kell az utca emberének magatartását, amely tökéletesen megegyezett a nemzet hatalmas többségének magatartásával, vagyis a járókelők legfőbb követelése az általános politikai helyzet megjavítására, az ország felemelkedésére, egy olyan pozitív programnak a megvalósítására irányult, ami lehetővé teszi a magyarországi állapotok átalakítását oly módon, hogy az emberek jobban élhessenek, hogy szabadnak érezhessék magukat saját hazájukban. Hogy ne legyen semmiféle félreértés, egyértelműen meg kell mondanom, hogy mindezek a követelések - ilyen benyomásokat szereztem, és ezeket fenntartom most és a jövőben is - egyáltalán nem a mostani társadalmi berendezkedés felszámolását célozták.

Bemondó: - Később hogy alakult a helyzet Budapesten?

Bluzer: - A harcok a város különböző pontjain folytak. Meg kell mondanom, hogy a kedd utáni napokon, vagyis szerdán, csütörtökön és pénteken a harcok kiterjedtek a város különböző kerületeire, és annak ellenére, hogy néhány helyen viszonylag hamar lokalizálódtak, mégis nagyon gyorsan elharapóztak mindenfelé [sic]. Megpróbáltunk a lehető legközelebbről tájékozódni, hogy mi is történik, és nemcsak géppuskák vagy géppisztolyok hangját hallottuk, hanem nehézfegyverekét is. Néhány magyar elvtárs, akikkel azidőtájt beszéltem, fájdalmasan azt mondta, hogy sajnos nagyok a pusztítások, sőt némelyek közülük vélekedéseikben egészen odáig elmentek, hogy azt állították: a várost ért mostani pusztítás komolyabb, mint amit Budapest az 1945-ös felszabadítás során elszenvedett.

Bemondó: - Volt lehetősége arra, hogy felkelőcsoportokat keressen fel?

Bluzer: - Ez nem volt egyszerű dolog, mert a harcok színhelyeire nehezen lehetett eljutni, ellenben túlzás nélkül állíthatom, hogy felkelőkkel szinte minden utcán találkozni lehetett, kivéve azokat az utcákat, amelyeket katonai egységek szálltak meg és torlaszoltak el. Azt is meg kell még mondanom, hogy az olyan - egyébként önkéntes - cselekedetek, mint a város ellátása élelmiszerrel, szinte hősies tettek voltak, mert azok az emberek, akik teherautókon szállították a lakosság ellátásához és élelmezéséhez szükséges dolgokat - többek között a tejet, ami a kisgyermekek számára nélkülözhetetlen -, minden pillanatban életveszélynek tették ki magukat. Ezeknek az embereknek a hozzáállása, hogy teljesítsék kötelességüket polgártársaik iránt, ez olyasvalami, amit nagyon erőteljesen kell hangsúlyozni, ez nem más, mint egész egyszerűen a hősiesség határait súroló, rendkívül nagy szolidaritás. A magyarok az eseményeket nemzeti tragédiának tartják, és ezzel teljesen egyet kell érteni, főként ha figyelembe vesszük az áldozatok jelentős számát. A magyar elvtársak ezt nagyon fájlalják, azt hiszem, nem is ez a helyes szó, nem, egyáltalán nem, inkább azt lehet mondani, hogy nemzeti gyász van Magyarországon. Egyvalami számomra kétségtelen, egyvalami számomra teljesen biztos: az a mozgalom Magyarországon, amely fegyveres harccá változott, olyan mozgalom, amely egyáltalán nem öltött szocializmusellenes jelleget. Ez számomra kétségtelen és biztos. Azt hiszem - ha eddigi budapesti megfigyeléseim és a helyszínen folytatott beszélgetéseim alapján így fogalmazhatok -, hogy ez a mozgalom reakció, tipikus reakció volt a hatalomgyakorlás helytelen módszerei ellen, a múltban elkövetett számos bűn és hiba ellen.

Bemondó: És íme, mint mond Karol Koranyi, a Varsói Tudományegyetem professzora, aki szintén részese volt az eseményeknek.

Koranyi professzor: - A felkelés kitörését az Astoria Hotelben éltem át, vagyis azt lehet mondani, hogy Budapest szívében. Az Astoria Hotelből már nem tudtam kijutni, ott ragadtam, de az egyre erőteljesebb lövöldözés miatt elhagytam a szobámat. Hamarosan tüzérségi belövés érte a szobámat - azt hiszem, hogy egy könnyű páncéllövegből -, amely a két szomszédos szoba berendezését is elpusztította, a holmim egy része is odaveszett.

Bemondó: - Ki uralta a hotelt? Ön hogyan került oda?

Koranyi professzor: - A szálloda alapjában véve a magyar [belügyi] rendőrség kezében volt, de a tetőn felkelők tartózkodtak...

Bemondó: - Ez azt jelenti, hogy a szálloda egyes szintjeit különböző csoportok felügelték?

Koranyi professzor: - Azt hiszem, igen, végül is a szálloda pincéjéből nehéz volt pontosan felmérni, hogy egy adott pillanatban ki melyik emeleten van.

Bemondó: - Tudna néhány szót szólni arról, mi történt a hotel körül?

Koranyi professzor: - A harckocsik az utcasarkokon álltak. Ez esetben sem lehetett tudni, hogy kihez tartoznak, mert felülről nem lehetett jól látni a jelzéseiket, nem is szólva arról, hogy a két szembenálló fél katonai jelzései ugyanazok voltak. A tankokon kívül páncéltörő ágyúkat is láttam, azt is tudom, hogy lőttek ezekből. Másnap reggel a hotel körül viszonylagos nyugalom uralkodott, mert a harcok más utcákra tevődtek át. Így hát a komoly sérüléseket szenvedett Astoria Szálló környékén tulajdonképpen nyugalom volt.

Bemondó: - Beszélne nekünk arról, mit látott ön Budapesten, amíg a magyar fővárosban tartózkodott?

Koranyi professzor: - Amikor az Astoriából átköltöztünk a Duna Szállóba, csak nagyon lassan tudtunk közlekedni, mert mindenfelé leszaggatták a villamosok vezetékeit. Tömeg volt az utcákon, és egy dolog nagyon mély benyomást tett rám: a tömeg rendkívül fegyelmezett volt. Arra gondolok, hogy annak ellenére, hogy az üzleteket Budapesten éjszakára sohasem zárták be olyan pántokkal vagy rácsokkal, mint nálunk, sehol egyetlen nyomát sem láttam semmiféle rablásnak. A kirakatok üvegei kitörtek, de a kiállított áruk úgy sorakoztak egymás mellett, ahogy azt a kirakatrendező elhelyezte.

Bemondó: - És mi volt a helyzet - mondjuk - az élelmiszerboltokkal?

Koranyi professzor: - Azt mondták, hogy csak vasárnap kezdtek kifosztani néhány csemegeüzletet, de ez inkább a kétségbeesés aktusa volt azok részéről, akiknek kisgyermekeik voltak. Vasárnap egyébként megindult a szállítás, amikor mentünk ki a repülőtérre, sorokat láttam kígyózni az élelmiszerüzletek előtt.

Bemondó: - Milyen volt a helyzet a magyar fővárosban, amikor elhagyta Budapestet?

Koranyi professzor: - Amikor elutaztam, Budapest nagyon szomorú város benyomását keltette. Az utcákon emberek mentek sietős léptekkel, mindenütt a nemzeti zászlók erdeje, mellettük pedig fekete lobogók kiakasztva. Szeretném ehhez hozzátenni, hogy a harcok időszakában egész éjjel világítottak az utcai lámpák, volt világítás és víz a lakásokban.

Bemondó: - Amikor ön elhagyta Budapestet, már teljes nyugalom honolt a magyar fővárosban?

Koranyi professzor: - Magában a városban - annak a kerületnek a kivételével, amelyben egy laktanya feküdt, és ahol időnként harcok folytak, csak azt nem lehetett tudni, ki ki ellen -, szóval általában véve magában a fővárosban nyugalom uralkodott. Ellenben Budapest környékén, amerre az utunk vezetett a repülőtérre, ami negyvenvalahány kilométerre található a várostól, néhány helyen tüzérségi összecsapásokra került sor, de mivel az egyenruhák tökéletesen azonosak voltak, megint csak nehéz volt rájönni, hogy ki ki ellen harcol. Egy olyan repülőgéppel tértem vissza Varsóba, amely előtte vért, kötszereket és gyógyszereket szállított Budapestre a magyaroknak. Ki kell emelnem, hogy a magyarok segítségére elsőként siető lengyeleknek ez a tette a magyar nemzet hatalmas és mély szimpátiáját váltotta ki.

 

APRT, PNA, 354/1.

Kulcsszavak

Ezen a napon történt június 22.

1940

Franciaország nevében Huntziger tábornok aláírja a kapitulációt a német csapatok előtt (Compiègne-ben).Tovább

1941

Németország lerohanja Szovjetuniót, megnyílik a második világháború második frontja.Tovább

1978

James W. Christy amerikai csillagász felfedezi a Charont, a Plútó legnagyobb holdját.Tovább

1980

Az NSZK csapata 2-1-es győzelmet arat a római olimpiai stadionban rendezett EB-döntőn Belgium válogatottja fölött.Tovább

1988

Az EU engedélyezi a tujontartalmú szeszek gyártását (35 mg/kg), így újra hódíthat az abszint.Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Egyház és társadalom

 

Szociológiai értelemben az egyház társadalmi-kulturális rendszer, mely három alrendszerből áll: a tágabb értelemben vett vallási kultúrából, az azonos hitű közösségből, valamint a vallási kultúra és közösség ápolására létrejött szervezetből, amit a papság és a hierarchia képvisel. Tomka Miklós vallásszociológus értelmezése szerint Magyarországon az 1940-es évek második feléig tartó időszak még a „keresztény társadalom” korának tekinthető: az összefonódott vallási és szekuláris kultúrából úgy részesedett mindenki, mint a nemzeti hagyományból. „1948 előtt ‒ írja ‒ a vallás a legfontosabb kultúrahordozóként megelevenítette a történelmi folyamatosságot, képviselte a nemzeti identitást, hozzájárult a társadalom integrációjához.”

A fokozatosan kiépülő egypárti diktatúra azonban csakhamar elérkezettnek látta az időt a „klerikális reakcióval” történő mielőbbi leszámoláshoz. A kommunista hatalom az egyház működésének ellehetetlenítését, végső soron pedig annak megsemmisítését tűzte ki célként. Államosították az egyházi iskolákat, koholt vádak alapján letartóztatták és életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték Mindszenty József hercegprímást, koncepciós eljárás során bebörtönözték Grősz József kalocsai érseket, megvonták a szerzetesrendek többségének működési engedélyét, a szerzetesek egy részét pedig letartóztatták, deportálták vagy kivégezték. Az egyház kényszerűségből eltávolodott a társadalmi kérdésektől, kiszorult a közéletből és visszavonult a templomok falai közé.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlást követően a korábbi nyílt egyházüldözés helyébe egy új típusú szövetségi politika lépett. Kádár János pártfőtitkár egyházpolitikájának legfőbb jellemzőjévé egyre inkább a pragmatizmus vált, azon megfontolás jegyében, hogy „amíg az egyház létezik, fel kell használni”. Noha az egyéni vallásgyakorlás és az egyházak társadalmi szerepének korlátozása még a nyolcvanas években sem szűnt meg, a központi ellenőrzés valamelyest enyhült, és ezzel megnőttek a vallásosság kinyilvánítási lehetőségei. Radikális változásra azonban e téren is csak a rendszerváltást követően kerülhetett sor. 1990 után lehetővé vált az egyházi intézményrendszer újjáépítése és ezzel együtt az újbóli társadalmi szerepvállalás, aminek köszönhetően az egyház a hazai civil társadalom egyik legfontosabb építőkövévé vált.

Az ArchívNet idei 2. számának fő témája tehát: „Egyház és társadalom”. Szerzőink közül Somorjai Ádám OSB Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius 1943-ban keltezett összefoglaló jelentését közli. A Vatikáni Levéltárban őrzött ún. triennális, azaz három évre visszatekintő jelentés igen értékes történeti forrás, amely nemcsak a magyarországi egyházi viszonyokról tudósít, hanem kitér a korabeli közállapotokra, valamint a fontosabb kül- és belpolitikai kérdésekre is. Gianone András Mindszenty József esztergomi érsek 1956-os híres rádiószózatának különböző változatait veti össze, míg a Csejoszki Mihály által közölt dokumentumok a katolikus fenntartású gimnáziumok „szürke” korszakába, az 1960-as évekbe nyújtanak betekintést. Összeállításunkban emellett más témákról is olvashatunk: Miklós Dániel az 1939–1940-ben Magyarországon tartózkodó cseh menekültek történetéhez kapcsolódó levéltári forrásokat közöl, Tarnai Eszter pedig egy olyan visszaemlékezés-részletet tesz közzé, amely jól szemlélteti a Budapest ostromát követő hónapok nehézségeit és a fővárosi közélelmezés rendkívül súlyos helyzetét.

 

Budapest, 2021. május 28.

 

A szerkesztők