"Aki nincs ellenünk, az velünk van"

Emigráns magyarok levelei 1962-ből

A pártközpont rendszeresen küldött az emigráció tagjainak különféle brosúrákat, szóróanyagokat. A külföldre szóló propagandához a Magyar Rádió Szülőföldünk című, rövidhullámon sugárzott adása is hozzájárult. Az itt közölt dokumentumoknak az adja az egyik érdekességét, hogy mindenki személyre szóló kísérőlevelet kapott a Szülőföldünk levélpapírján. Az MSZMP VIII. kongresszusának (1962. november 20–24.) irányelveit küldték meg 285, emigrációban élő magyarnak, kérve véleményüket, de csak 23 személy válaszolt. A válaszok sokfélesége jelzi a megszólítottak anyaországhoz való viszonyát.

Tasnády Tamás Álmos

Igen tisztelt Uram!                             Turnhout, 1962. október 21.

Meg kell vallanom, nem kis meglepetéssel fogadtam az Ön e hó 8-i sorait és a melléklet könyvecskét. Meglepett elsősorban az, hogy Ön ezt a kiadványt: A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának kongresszusi irányelvei-t nekem, a disszidensnek küldte, másodszor pedig, hogy arra szólít fel: közöljem Önnel az észrevételeimet és elgondolásaimat.

Nem tagadom, nehéz helyzet elé állít ezzel a felszólítással. Nem tudom, tisztában van-e Ön azzal hogy én más szemmel nézem a hazai eseményeket, mint például Ön. Kérem, ne értsen félre! Nem érzek semmiféle gyűlöletet sem egyes személyek, sem a hazai politikai rendszer iránt! Nem is érezhetek, mert hiszen hívő ember vagyok és nem látszat-katolikus, s valahogy nem fekszik a természetemhez sem a gyűlölet.

Ugyanakkor azonban azt is meg kell említenem, hogy habár már csaknem hatodik éve vagyok külföldön, hogy habár ez évben már tizedik esztendeje lesz annak, hogy otthon egy éjszaka az Államvédelmi Hatóság nyomozói minden további magyarázat nélkül magukkal vittek a lakásomból, én még ma sem tudok egész nap cipőben járni. Hogy kerül ide a cipő - gondolja Ön. Mindjárt megmagyarázom. Véletlenül 1952. december 8-t írtunk, amikor engem őrizetbe vettek és az őrizet pontosan négy hónapig tartott. Hogy e négy hónap alatt milyen személyes tapasztalatokat szereztem a személyi kultusz idejének visszaéléseiről, azt gondolom felesleges ecsetelnem, elég az hozzá, hogy többek között kihallgatás közben a lábujjaimra is ráálltak olykor, meg is fordultak rajta csizmástul, teljes súllyal, s ezért uram akár hisz, akár nem, de én az akkori keserves tapasztalataimat képtelen vagyok elfelejteni, lehetetlen elfelednem, mert még ma is valahányszor cipőt kell húznom, a szó szoros értelmében véve fájdalmasan emlékeznem kell.

Meg kellett ezt említenem, hogy a továbbiakban könnyebben megértsük egymást. Időközben megváltozott a világ odahaza, ezt bizonyítják a kongresszusi irányelvek is. Ma már nekem, egynek a sok közül, kár lenne, de legalább is felesleges azt emlegetnem, hogy annak idején 19 éves fejjel és minden politikai érettség nélkül - de hogy is lettem volna politikailag érett, amikor Rákosi Mátyás idejében nagyszerű csínynek számított, ha a kötelező iskolai kivonulásokról meglógott az ember, amikor minden kötelező volt, azzal viszont senki nem törődött, hogy kinek mi a valódi véleménye a körülötte történő dolgokról? - nos, minek emlegetni ma már azt, hogy felelőtlen és meggondolatlan kalandvágyból az amerikai követségre szaladgáltam képeslapokért, mert az izgalmas volt, s ugyanakkor jelentkeztem az Államvédelmi Hatósághoz, mert az is izgalmasnak ígérkezett a sok detektívregény olvasás után, s hogy mindennek milyen következményei lettek?

Mert igaz, hogy törvényesség mellett még ez sem okozta volna a vesztemet, de mert törvényesség akkoriban nem volt és a körülmények is nagyon ellenem szóltak, hát négyhónapos őrizet után még azt is aláírtam, hogy önként tettem minden vallomásomat, minden megfélemlítés nélkül. Pedig még ma is beleborzadok, ha eszembe jut az az önkéntesség, ám hiába, nem voltam én hős akkor sem, nem vagyok ma sem, csak egy srác voltam, akinek el kellett ismernie, hogy ki van szolgáltatva egyeseknek, de teljesen! Igaz, akkor még úgy hittem, hogy no majd a bíróságon csak meghallgatnak engem is, de hát az is csak tévhitnek tűnt utóbb, hiszen zárt ajtók mögött ítéltek engem tíz évre és anélkül, hogy a hivatalból kirendelt védőügyvéddel akár egyetlen szót is válthattam voltan!

Mindezzel kapcsolatban sok megjegyzést tehetnék, ám minek? Nem akarok én vádaskodni mert azóta otthon is rájöttek az ország vezetői, nem is rejtik véka alá, hogy hibák történtek, nagyon súlyos hibák és visszaélések, s hogy nem a szocializmus ügyét szolgálják a törvénytelenségek, hanem éppen ellenkezőleg. Csupán azért is tartottam szükségesnek ismertetni személyes keserű tapasztalataimat, hogy mint már az imént említettem a továbbiakban jobban megértsük egymást. Mert nem panaszkodás ez, nem múltbeli kísértetek felidézése, hanem magyarázat és kiegészítés ahhoz, amit ezután akarok írni.

Bizonyára tudja Ön is, hogy ilyen küldemény, mint amilyet én Öntől kaptam, nem mindenkiben vált ki egyforma érzéseket, ellenkezőleg! Ön is sejtheti, hogy vannak a külföldön élő magyarok között számosan, akik egyenesen sértve éreznék magukat egy ilyen küldemény kézhez kapása által és nem halasztanák el a cinikus, ellenséges megjegyzést, hogy na már megint mit akarnak ezek a kommunisták a propagandájukkal? Nekem pedig semmiféle érdekem nem fűződik ahhoz, hogy elferdítsem az igazságot, hiszen megtehetném azt is, hogy egyáltalán nem válaszolok az Ön soraira, azt is megengedhetném magamnak, hogy valami goromba levelet küldjek, viszont az igazság az, hogy őszintén kellemesen ért az Ön küldeménye, az a tény, hogy valakinek eszébe jutott tőlem is megérdeklődni: nos, mi a te véleményed?

Most már azt is elárulhatom, hogy a kongresszusi irányelveket már a könyvecske megérkezése előtt megismertem, ugyanis az Ön küldeményének megérkezése előtt kaptam otthoni ismertőseimtől egy újságcsomagot, abban pedig több Népszabadságot, s éppen azt a számot is, amelyikben teljes egészében megtalálhatók a nevezett irányelvek. Én akkor nyomban gondosan elolvasta, mert tagadhatatlan, hogy igen érdekel minden, ami a hazai élettel kapcsolatos, s az a nézetem, hogy a hazai élet a legjobb forrást a hazai sajtó adja. Természetesen mindezt Ön nem tudhatta és ez egyáltalán nem csökkenti a küldemény jelentőségét számomra!

És hogy ezek után valóban a tárgyra térjünk, még mindig előre kell bocsájtanom valamit. Ha kissé kritikus szemmel, ha kissé tanácstalanul nézem a dolgokat vagy egyenesen tamáskodva, azt Ön ne értse félre! Éppen ahhoz szántam az eddigi leírásomat, mintegy magyarázatként. Nem nézek semmit ellenséges szemmel, ezt nyomatékosan hangsúlyozni kívánom, ám ugyanakkor sok mindent nem értek, s ezt nem szeretném elhallgatni.

Itt van mindjárt a kongresszusi irányelveken gyakran említett ellenforradalom. A magam részéről nem értem, miért beszélnek mindig ellenforradalomról és csak arról? Hát valóban az lett volna mindenki részéről tudatosan, előre kitervezve, eleitől kezdve, vagy mégsem? S ha mégsem miért nem említik soha otthon, hogy eredetileg más indult, csak és csakis azután sodródtak az októberi események az eredetitől teljesen eltérő más irányba? Mert ha 1956. október 23-án ellenforradalom tört ki Magyarországon, akkor meg kell állapítanom, hogy a DISZ központi vezetőségében a felszabadulás óta fasiszták ültek és nem a demokratikus ifjúság képviselői, hiszen a Szabad Ifjúság 1956. október 23-i különkiadása is azzal jelent meg, hogy "Miénk az utca". A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsában, a Magyar Dolgozók Párta Központi Vezetőségében, s a Hazafias Népfront Országos Tanácsa Elnökségében szintén ellenforradalmárok voltak, hiszen a Szabad Nép 1956. október 27-i rendkívüli kiadása szerint a nevezett legfelsőbb politikai szervek javaslatára alakult meg a Magyar Népköztársaság új kormánya! Ha pedig mégsem ellenforradalmárok ültek ezeken a helyeken, akkor október 27-én, tehát négy nappal október 23-a után még mindig nem volt ellenforradalom, csupán nemzeti megmozdulás a Rákosi-féle hibás és bűnös politika ellen?

És ne gondolja Ön most azt, hogy ezek frázisok, hiszen ha Ön hozzájuthat az akkori sajtótermékekhez, akkor nyomban megállapíthatja, hogy amit én itt megemlítettem, az nem légből kapott állítás, ne is rágalom, hanem megtörtént dolog. Továbbá idézhetnék még sok kijelentést egyes személyekről, mint akkor, ám mikre lenne jó az? Engem az egészből csupán az érdekel leginkább, hogy az októberi eseményekben volt-e választóvonal, és hol, s ha igen, akkor arról ma, hat évvel a megtörténtek után miért nem esik szó. Ez lenne az én egyik kérdésem.

Ahhoz hogy a kongresszusi irányelvekkel akár globálisan, akár egyes részleteket kiemelve foglalkozzam, egy levél keretei túlságosan szűkek, mert hiszen ilyen fontos és nagyjelentőségű dokumentumról hosszas és komoly tanulmányt lehetne írni, amihez én nem érzek sem bátorságot, sem pedig elhivatottságot. Személy szerint engem különösen érdekel a törvénysértő perek lezárásával foglalkozó rész, hisz magam is azok közé tartozom, akik törvénysértő perben lettek annak idején elítélve, s ennek köszönhető az is, hogy sok keserű tapasztalataim nyomán támadó bizalmatlanságom és félelmem következményeként ma nem a hazámban, hanem idegenben élek, s az otthon időközben bekövetkezett változásokat messziről és bizonytalanul nézhetem csak.

A kongresszusi irányelvekben sok szó esik a párt tagjaival szemben alkalmazott törvénysértő perekről, az elvtársakról, akiket rehabilitálnak, emlékeiket tisztán megőrzik, ám ugyanakkor kérdem én, csak párttagok voltak a törvénytelenség áldozati között? Véleményem szerint igen sok pártonkívüli is. Most végre megindult a politikai felelősségre vonás, de hol van a jogi felelősségre vonás? Én időközben kegyelmet kaptam a hátralévő büntetésemre, de ha hazamennék, örökké kísérne a politikailag büntetett előélet, nem beszélve arról, hogy például a hazai törvények szerint ennek következtében még csak gépkocsivezetői jogosítványt sem szerezhetnék, ugyanakkor azok, akik annak idején minden törvényességet lábbal tiportak, nem felelnek akkori tetteikért bíróság előtt? Pedig ezt nem a megtorlás vágya, csupán az igazság kívánná meg! De jogi felelősségre vonásról nincs szó a kongresszusi irányelvekben! Miért nem? - az a második kérdésem.

Nem érdekem, hogy magamat másként állítsam be, mint amilyen vagyok, de tökéletesen osztottam már a nem éppen kesztyűs kézzel levezetett kihallgatásaim alatt is azt a nézetet, hogy azok, akik Rákosi alatt a törvénytelenségeket alkalmazták, tudatosan nem a szocializmus ügyét szolgálták, hanem megalkuvók voltak és meggyőződéstelen karrieristák! Akkor is sokszor eszembe ötlött, hogy vajon a szocializmus ügye kívánja meg, hogy belőlem mesterségesen ellenséget gyártsanak, vagy csupán egyes karrieristák érdekéhez fűződik, hogy egy "leleplezést" és egy "ügyet" felmutathassanak. Sajnos az én tépelődéseim semmit nem változtattak az események lefolyásán, s oda kell visszavezetnem sorsom későbbi alakulását is. Ma azonban, amikor idegenben élek és arra gondolok, hogy jó lenne hazámba visszajutni, megriaszt az az elképzelés, hogy egykori kihallgatóim szabadlábon élnek, és ki biztosít arról, hogy egyszer ismét visszakerülnek helyeikre?

Ezenkívül még sok nevet hallottam, olvastam, amelyek viselőit az utóbbi időkben leváltották tisztségeikről. Rajk László is rehabilitálva lett halála után. De az az államügyész, az a népbíró, aki Rajk és társai ügyét és más politikai pereket törvénysértő módon vezette és tárgyalta, nem csak kommunistákat, szocialistákat, de pártonkívülieket és egyházi személyeket is börtönbe juttatott! S ha Rajk László és annyi sok más időközben rehabilitált személy ügyében koholt vádak lapján ítéltek, nagyon furcsának tűnik, hogy éppen egy ember ügyében valóban teljes törvényességgel és a tényeknek valamint az igazságnak megfelelően, annak alapján ítélkeztek volna, nem? Ez az egy pedig, akinek ügyéről egyetlen szó sem található a kongresszusi irányelvekben, ez az egy akkoriban ugyanazon államügyész és népbíró által elítélt ember nem más mint Magyarország hercegprímása, Mindszenti József! Lehetséges, hogy éppen ő volt az egyetlen, akit az önkény és törvénysértések teljes áradatában valóban igazságosan ítéltek el, azok, akik futószalagon gyártották a meghamisított politikai pereket? Ez lenne a harmadik kérdésem.

Itt azonban szeretném még megjegyezni, hogy nem esem abba a tévhitbe, miszerint bizonyos években csupán koholt vádakon alapuló perek lettek volna, hiszen minden értelmes ember tudja, hogy voltak, igenis voltak valóban szervezkedések, összeesküvése, kémkedések és hasonlók a Magyar Népköztársaság ellen. Inkább az eltúlzásokon értem a hangsúlyt itt és mint már az imént írtam, azon: vajon éppen egy ember bűnperében alkalmaztak volna teljes törvényességet, s ha nem, miért nem vetődik fel a ??? fátyol ma már arról az ügyről is?

A továbbiakban pedig még csak az a megjegyzésem lenne, hogy én itt idegenben hármas tűz között élek. Egyik a személyes tapasztalataim, a másik a nyugati antikommunista propaganda, s a harmadik a hazai hírek. Ezt a hármat nehéz megrágni, belőlük a valóságot kihámozni. Az azonban biztos, hogy a hazai életet figyelemmel kísérem, mondhatom jóindulatú érdeklődéssel és remélem, szívből remélem, hogy a kongresszusi irányelvek a magyar nép boldogulását szolgálják, hogy hazám és népem sorsa mindig szebbé, tartalmasabbá válik!

Meglehet, ez a válaszom Önnek csalódást okoz, talán mást várt tőlem. Igen sajnálnám ezt. De bízom abban, hogy e levelemet legalább néhány soros válaszra méltatja majd, annál is inkább, hogy tudjam: levelem eljutott Önhöz. Addig is kérem, fogadja őszinte tiszteletem kifejezését és honfitársi üdvözletemet,

Tasnády Tamás Álmos

Ezen a napon történt január 27.

1944

A szovjet Vörös Hadsereg áttöri Leningrád több mint 2 éve tartó német blokádját.Tovább

1945

A szovjet Vörös Hadsereg felszabadítja a birkenaui és auschwitzi koncentrációs táborokat.Tovább

1967

Több mint 60 ország képviselője aláírja az Atomcsend-EgyezménytTovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

 

Az ArchívNet idén utoljára összevont számokkal jelentkezik. A publikált forrásismertetések meglehetősen széttartó tematikával bírnak, azonban öt írás mégis rendelkezik metszéspontokkal, hiszen szó esik az 1956 után berendezkedő rendszer tisztségviselőinek lekáderezéséről, a Kádár-kor apróbb, mindennapos visszaéléseiről és egyedülálló, súlyos bűncselekményeiről, illetve az 1945 után fokozatosan állami kontroll alá nyomott római katolikus egyházról is. Az említett írásoktól témájával a hatodik különül el, amely azonban jövőbeli kutatások számára bírhat gondolatébresztő jelleggel.

Az időrendiséget figyelembe véve az első forrásismertetés Somorjai Ádám OSB (emeritus vatikáni levéltáros, Pannonhalmi Bencés Főapátság) Mihalovics Zsigmond jelentéseit bemutató írásának második része: a Katolikus Akció országos igazgatójának több beszámolóját prezentálja, amelyekben Mihalovics részletekbe menően tudósította a szentszéki vezetést arról, hogy az állam milyen, egyre durvább módszerekkel kívánta az uralma alá hajtani a magyarországi római katolikus egyházat.

Krahulcsán Zsolt (tudományos kutató, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) írása már az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni időszak egyik intézményének, a Minisztertanács Személyügyi Titkárságának a működését tárja az olvasó elé, amely nem volt közismert, azonban a káderpolitikában 1957 és 1961 között mégis nagy szerepet töltött be.

Az 1950-es évek végén végrehajtott mezőgazdasági kollektivizálási hullám Fejér megyei következményeit mutatja be Pál Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) egy jelentés nyomán: kisebb gazdasági visszaélésektől egészen a komoly sikkasztásokig terjed azon bűncselekmények listája, amelyek a kialakított gazdasági-társadalmi rendszerre adott védekező reakcióként is értelmezhetők.

A korabeli Magyarországon példa nélkül álló bűncselekmény, az 1973-as balassagyarmati túszdráma utóhatásait Bedők Péter (belügyi referens, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) és Halász Tibor (referens, az államhatalom felsőbb szervei, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) két irat segítségével világítja meg, amelyek különlegessége, hogy az egyes megszólalók (például a lehallgatott Kisberk Imre püspök, illetve Nógrád megyei munkavállalók) annak ellenére rendelkeztek az eseményről információval, hogy a hatóságok hírzárlatot rendeltek el.

Szintén egy, a korszakban egyedülálló, maga után hírzárlatot vonó bűncselekményt mutat be levéltári iratok segítségével Tóth Eszter Zsófia (történész–társadalomkutató, főmunkatárs, Mediaworks). A Szépművészeti Múzeumba 1983 novemberében tört be egy olaszokból álló bűnbanda, az elrabolt festményeket végül egy görögországi kolostorban találták meg a nyomozás során. Az „évszázad műkincsrablásáról szóló ismertetés egyik érdekessége, hogy olyan iratokat is kiválogatott a szerző, amelyek a Népszabadságban a hírzárlat ellenére megjelenő rövidhír utáni rendőrségi vizsgálat során keletkeztek.

Magyarország huszadik századi történének egy-egy eseményéről szóló forrásismertetésektől eltér témájában Kiss András (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) írása, aki egy speciális forráscsoportot járt körül. A fényképek gyakran csak szemléltető eszközként, illusztrációként jelennek meg a történeti munkákban, azonban a fotók a történetírás – jelen esetben a gazdaságtörténet-írás – forrásai is lehetnek.

A hatodik számban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, egyben felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet jövő évi számaiba várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest, 2022. december 19.

Miklós Dániel
főszerkesztő