"Aki nincs ellenünk, az velünk van"

Emigráns magyarok levelei 1962-ből

A pártközpont rendszeresen küldött az emigráció tagjainak különféle brosúrákat, szóróanyagokat. A külföldre szóló propagandához a Magyar Rádió Szülőföldünk című, rövidhullámon sugárzott adása is hozzájárult. Az itt közölt dokumentumoknak az adja az egyik érdekességét, hogy mindenki személyre szóló kísérőlevelet kapott a Szülőföldünk levélpapírján. Az MSZMP VIII. kongresszusának (1962. november 20–24.) irányelveit küldték meg 285, emigrációban élő magyarnak, kérve véleményüket, de csak 23 személy válaszolt. A válaszok sokfélesége jelzi a megszólítottak anyaországhoz való viszonyát.

Méray Tibor

 Tisztelt Uram!                                         Páris, 1962. október 27.

1962. október 10-i keltezésű levelét megkaptam; értékelem hangját, amely - s ezt megelégedéssel észleltem - merőben eltér a velem kapcsolatban odahaza megjelent, illetve elhangzott sajtó- és rádióközlemények hangjától.

A mellékelt dokumentumot - a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának kongresszusi irányelveit - figyelmesen elolvastam. Ön, igen szívesen, felajánlja őszinte készségét, hogy ezzel kapcsolatosan további felvilágosításokkal szolgáljon. Mivel engem elsősorban az irodalmi kérdések érdekelnek, örömmel venném, ha az irányelvekben megemlített fiatal, tehetséges művésznemzedék néhány jó művét el tudná juttatni címemre - lehetőleg regényeket, vagy versesköteteket (a folyóiratokban megjelent novellákhoz itt is hozzájutok, és olvasom őket).

Levelében megemlíti: külön hálával venné, ha közölném észrevételeimet, elgondolásaimat is. Ami a nemzetközi kérdéseket illeti, erről majdnem egy esztendővel ezelőtt, a Szovjetunió XXII. Kongresszusa után írtam egy hosszabb cikket az Irodalmi Újságban; talán érdekelni fogja Önt, ezért mellékelem. A gazdasági kérdésekben nem vagyok szakember, nem is ismerem elég alaposan a mai hazai gazdasági helyzetet, így ehhez felelőtlenség volna hozzászólnom.

Az irodalomban és művészetben örömmel látom a fejlődést, a gazdagodást. Megvallom: konkrétan nem merek senkit és semmit kiemelni. Néhány évvel ezelőtt megtettem: nagyobb cikkben elismerőleg írtam a "Nagyvilág"-ról, s pár héttel később a budapesti parlamentben az egyik miniszter kijelentette: a "Nagyvilág" szerkesztőinek jó lesz vigyázniok, mert az ellenség dicséri őket. Talán, s erre éppen az Ön levele utal - ma már nincsen ilyen veszély, de azért bizonyára megért: nem szeretnénk bárkinek, vagy bármely szerkesztőségnek, könyvkiadónak elismerésemmel bajt okozni.

Ami érdeklődésemet leginkább lekötötte, az a sztálinizmus, a dogmatizmus, a személyi kultusz megbélyegzése volt. Feltűnt nekem, hogy míg Rákosit és Gerőt a dokumentumok sűrűn és név szerint elmarasztalják, addig az úgynevezett revizionistákról lényegesen kevesebb szó esik. Nagy Imre neve pedig egyáltalán nem szerepel. Ön bizonyára jobban meg tudja ítélni, mint én, mennyiben tekinthető ez fordulatnak, vagy egy fordulat kezdetének. Érdekelne erről véleménye.

Ide kapcsolódik egyébként legfontosabb észrevételem is. Nagy Imre a Rákosi-Gerő klikkel a legélesebben éppen a koholt perek és a rehabilitációk elszabotálása miatt fordult szembe. Lehetetlen nem látni, hogy a mostani határozat mennyire hasonlatos Nagy Imrének nemcsak ide vonatkozó legjelentősebb gondolataihoz, hanem még megfogalmazásaihoz is. Ezeket Ön is bizonyára ismeri, az új határozat tükrében különösen érdekes elolvasni őket, s látni, mennyire igazolódnak Nagy Imre egyes, alapvető megállapításai a jelenlegi dokumentumokban. Magától adódik a kérdés: miért és meddig késhet Nagy Imre rehabilitálása? Az, hogy Nagy Imre 1956 októberében és novemberében tovább ment ezeknél a megállapításoknál, nem kielégítő válasz. Egyrészt a mai vezetők között is vannak, akik továbbmentek, másrészt - mint a legújabb határozat megállapítja - "felelősek a Központi Vezetőség akkori tagjai azért, mert - Rákosi iránti vakhitből, a visszaélések ismeretének hiányában s részben a gyanúsítástól és megtorlástól félve - nem léptek fel a pártélet lenini normáinak a megsértése ellen." Nyilvánvaló, hogy ha ezek a Központi Vezetőségi tagok, akiknek tekintélyes része ma is szembe mertek volna fordulna Rákosival és Nagy Imre mellé álltak volna, akkor az egész magyar történelem másként alakul és október 23-ra nem is került volna sor.

Ezt a problémát a legteljesebb jószándékkal és minden zavartkeltő célzat nélkül vetem fel. De még a politikával nem foglalkozók egyszerű igazságérzetét is sérti, hogy Rákosi és Gerő, akikről a határozat a legkeményebb hangon beszél, a pártból ugyan kizárattak, egyébként azonban hajuk szála sem görbül, Nagy Imrét pedig kivégezték. Mélységesen meg vagyok győződve, hogy milliók és milliók gondolkoznak hasonló módon Magyarországon is, míg ebben a kérdésben igazság nem tétetik, minden becsületes otthon vagy külföldön élő magyar leghőbb vágya: a lelkek teljes békéje nem fog helyreállni.

Tudom, milyen nehézségei vannak a rehabilitálásnak. De hadd emlékeztessek két olyan nyilatkozatra, amelyek már 1956. november 4-e után hangzottak el.

Kádár János 1956. novemberében, Nagy Imre bírálata közben kijelentette: "Nekem, aki miniszter voltam Nagy Imre kormányában, teljes nyíltsággal meg kell mondanom, hogy személyes meggyőződésem szerint sem Nagy maga, sem politikai csoportja nem akarta az ellenforradalmi rendszert tudatosan segíteni". (Megjelent a "Népszabadság"1956. november 12-i számában.)

Az MSZMP ideiglenes központi bizottságának első nagyobb határozata pedig, amelyet 1956. december 8-án közölt a "Népszabadság", Nagy Imrét és Losonczy Gézát bírálva, azt elismeri: "A pártellenzék s csoportjának tevékenysége pozitívnak tekinthető mindaddig, amíg harcuk - az egész pártellenzékkel együtt - a Rákosi-Gerő klikk politikája ellen irányult."

Most, mikor a Rákosi-Gerő klikket élesen elítélte, van-e az MSZMP vezetőségének lehetősége és ereje ahhoz, hogy a közelgő kongresszuson minimumként és egy teljes rehabilitálás előkészítésére, itt nem a bírálhatatlanságra gondolok! (legalább saját korábbi megállapításaihoz visszatérjen? Nem visszalépés, hanem előrelépés volna ez.

Végezetül még annyit: levelében nem jelölte meg, milyen célból kéri észrevételeimet és elgondolásaimat. Nekem nincs kifogásom az ellen, hogy akár a sajtóban, akár a rádióban felhasználja, ez esetben ahhoz természetesen ragaszkodnom kell, hogy a teljes és csonkítatlan szöveg kerüljön a nyilvánosság elé.

Még egyszer nyugtázom levele hangját, s megköszönve a felvilágosításokat felajánló készségét, vagyok teljes tisztelettel:

Méray Tibor

Ezen a napon történt november 27.

1931

Bemutatják a Székely István rendezte Hyppolit, a lakájt, az egyik legsikeresebb magyar filmvígjátékot.Tovább

1945

Az ENSZ tagja lesz Norvégia.Tovább

1956

A magyar kormány bejelenti, hogy a tsz-ekből bárki szabadon kiléphet.Tovább

1962

Nyers Rezsőt az MSZMP KB gazdaságpolitikai titkárává, Biszku Bélát a KB adminisztratív ügyekért felelős titkárává választják, és ezért...Tovább

1965

35 ezren tüntetnek Washingtonban a vietnami háború ellen.Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Lapunk idei negyedik száma ismét négy forrásismertetést publikál. Az írások ezúttal nemcsak konkrét személyek sorsának alakulását, hanem egy konkrét intézmény számára mérföldkőnek nevezhető eseménysort mutatnak be. A publikációk időrendjét tekintve egy kapcsolódik az Osztrák-Magyar Monarchiához, egy a Horthy-korszakhoz, egy a kommunista hatalomátvétel éveihez, egy pedig a kiépült Kádár-rendszerhez. Mind a négy írásnak van ugyanakkor kihatása a későbbi időszakokra nézve.

A kronologikus rendet tartva Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) forrásismertetése az első, aki az Országos Levéltár Bécsi kapu téri épületének történetéhez szolgáltat eddig kevésbé ismert adalékokat. Szerzőnk írásában bemutatja, hogy milyen módon zajlott az akkor még csak papíron létező levéltári palota építéséhez a kivitelezők pályáztatása – a bő száz évvel ezelőtt történt kiválasztásnak pedig máig ható következménye az épület külső-belső kinézete. Mint kiderül: a pályáztatás lineáris folyamatnak tűnik, azonban a gyakorlat mást mutatott több esetben is.

Kunné Tornóczky Andrea (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Tolna Megyei Levéltára) Sárdy János operaénekes életének azon szakaszát helyezi reflektorfénybe, amikor még kántortanítóként dolgozott Dunaföldváron. Írásából kiderül, hogy miként került pályázat útján a tolnai városba, és hogy mivel foglalkozott a tanítás mellett (amelynek későbbi énekesi karrierjéhez is köze volt).

Az 1945 utáni magyarországi keresztényellene politikai lépéseket átélő Mihalovics Zsigmond beszámolóit ismerteti Somorjai Ádám OSB (emeritus vatikáni levéltáros, Pannonhalmi Bencés Főapátság), aki a Vatikáni Államtitkárság Levéltárában végzett kutatásai során bukkant rá Katolikus Akció korabeli vezetőjének a feljegyzéseire, amelyeknek XII. Piusz pápa volt a címzettje. A bőséges, nemcsak a magyarországi egyház-, hanem politikatörténet számára is értékes forrást jelentő írásokat két részletben közöljük terjedelmi okok miatt.

Szabó Imréné Simon Teréz brutális bűncselekményét, bírósági ügyét, majd kivégzését mutatja be részletesen levéltári dokumentumok alapján Dulai Péter (doktorandusz, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Rendészettudományi Doktori Iskola). A két kisgyermek meggyilkolását tervező takarítónő esete abból a szempontból kuriózum, hogy hazánkban ő volt az utolsó előtti kivégzett nő, valamint, hogy a kegyelmi kérvényének elutasításához nagyban hozzájárult a közvélemény haragja.

Negyedik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a színvonalas kéziratokat, illetve ismét felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet idei ötödik és hatodik számába is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest 2022. október 20.

Miklós Dániel
főszerkesztő