Méray Tibor

1962. október 10-i keltezésű levelét megkaptam; értékelem hangját, amely - s ezt megelégedéssel észleltem - merőben eltér a velem kapcsolatban odahaza megjelent, illetve elhangzott sajtó- és rádióközlemények hangjától.

A mellékelt dokumentumot - a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának kongresszusi irányelveit - figyelmesen elolvastam. Ön, igen szívesen, felajánlja őszinte készségét, hogy ezzel kapcsolatosan további felvilágosításokkal szolgáljon. Mivel engem elsősorban az irodalmi kérdések érdekelnek, örömmel venném, ha az irányelvekben megemlített fiatal, tehetséges művésznemzedék néhány jó művét el tudná juttatni címemre - lehetőleg regényeket, vagy versesköteteket (a folyóiratokban megjelent novellákhoz itt is hozzájutok, és olvasom őket).

Levelében megemlíti: külön hálával venné, ha közölném észrevételeimet, elgondolásaimat is. Ami a nemzetközi kérdéseket illeti, erről majdnem egy esztendővel ezelőtt, a Szovjetunió XXII. Kongresszusa után írtam egy hosszabb cikket az Irodalmi Újságban; talán érdekelni fogja Önt, ezért mellékelem. A gazdasági kérdésekben nem vagyok szakember, nem is ismerem elég alaposan a mai hazai gazdasági helyzetet, így ehhez felelőtlenség volna hozzászólnom.

Az irodalomban és művészetben örömmel látom a fejlődést, a gazdagodást. Megvallom: konkrétan nem merek senkit és semmit kiemelni. Néhány évvel ezelőtt megtettem: nagyobb cikkben elismerőleg írtam a "Nagyvilág"-ról, s pár héttel később a budapesti parlamentben az egyik miniszter kijelentette: a "Nagyvilág" szerkesztőinek jó lesz vigyázniok, mert az ellenség dicséri őket. Talán, s erre éppen az Ön levele utal - ma már nincsen ilyen veszély, de azért bizonyára megért: nem szeretnénk bárkinek, vagy bármely szerkesztőségnek, könyvkiadónak elismerésemmel bajt okozni.

Ami érdeklődésemet leginkább lekötötte, az a sztálinizmus, a dogmatizmus, a személyi kultusz megbélyegzése volt. Feltűnt nekem, hogy míg Rákosit és Gerőt a dokumentumok sűrűn és név szerint elmarasztalják, addig az úgynevezett revizionistákról lényegesen kevesebb szó esik. Nagy Imre neve pedig egyáltalán nem szerepel. Ön bizonyára jobban meg tudja ítélni, mint én, mennyiben tekinthető ez fordulatnak, vagy egy fordulat kezdetének. Érdekelne erről véleménye.

Ide kapcsolódik egyébként legfontosabb észrevételem is. Nagy Imre a Rákosi-Gerő klikkel a legélesebben éppen a koholt perek és a rehabilitációk elszabotálása miatt fordult szembe. Lehetetlen nem látni, hogy a mostani határozat mennyire hasonlatos Nagy Imrének nemcsak ide vonatkozó legjelentősebb gondolataihoz, hanem még megfogalmazásaihoz is. Ezeket Ön is bizonyára ismeri, az új határozat tükrében különösen érdekes elolvasni őket, s látni, mennyire igazolódnak Nagy Imre egyes, alapvető megállapításai a jelenlegi dokumentumokban. Magától adódik a kérdés: miért és meddig késhet Nagy Imre rehabilitálása? Az, hogy Nagy Imre 1956 októberében és novemberében tovább ment ezeknél a megállapításoknál, nem kielégítő válasz. Egyrészt a mai vezetők között is vannak, akik továbbmentek, másrészt - mint a legújabb határozat megállapítja - "felelősek a Központi Vezetőség akkori tagjai azért, mert - Rákosi iránti vakhitből, a visszaélések ismeretének hiányában s részben a gyanúsítástól és megtorlástól félve - nem léptek fel a pártélet lenini normáinak a megsértése ellen." Nyilvánvaló, hogy ha ezek a Központi Vezetőségi tagok, akiknek tekintélyes része ma is szembe mertek volna fordulna Rákosival és Nagy Imre mellé álltak volna, akkor az egész magyar történelem másként alakul és október 23-ra nem is került volna sor.

Ezt a problémát a legteljesebb jószándékkal és minden zavartkeltő célzat nélkül vetem fel. De még a politikával nem foglalkozók egyszerű igazságérzetét is sérti, hogy Rákosi és Gerő, akikről a határozat a legkeményebb hangon beszél, a pártból ugyan kizárattak, egyébként azonban hajuk szála sem görbül, Nagy Imrét pedig kivégezték. Mélységesen meg vagyok győződve, hogy milliók és milliók gondolkoznak hasonló módon Magyarországon is, míg ebben a kérdésben igazság nem tétetik, minden becsületes otthon vagy külföldön élő magyar leghőbb vágya: a lelkek teljes békéje nem fog helyreállni.

Tudom, milyen nehézségei vannak a rehabilitálásnak. De hadd emlékeztessek két olyan nyilatkozatra, amelyek már 1956. november 4-e után hangzottak el.

Kádár János 1956. novemberében, Nagy Imre bírálata közben kijelentette: "Nekem, aki miniszter voltam Nagy Imre kormányában, teljes nyíltsággal meg kell mondanom, hogy személyes meggyőződésem szerint sem Nagy maga, sem politikai csoportja nem akarta az ellenforradalmi rendszert tudatosan segíteni". (Megjelent a "Népszabadság"1956. november 12-i számában.)

Az MSZMP ideiglenes központi bizottságának első nagyobb határozata pedig, amelyet 1956. december 8-án közölt a "Népszabadság", Nagy Imrét és Losonczy Gézát bírálva, azt elismeri: "A pártellenzék s csoportjának tevékenysége pozitívnak tekinthető mindaddig, amíg harcuk - az egész pártellenzékkel együtt - a Rákosi-Gerő klikk politikája ellen irányult."

Most, mikor a Rákosi-Gerő klikket élesen elítélte, van-e az MSZMP vezetőségének lehetősége és ereje ahhoz, hogy a közelgő kongresszuson minimumként és egy teljes rehabilitálás előkészítésére, itt nem a bírálhatatlanságra gondolok! (legalább saját korábbi megállapításaihoz visszatérjen? Nem visszalépés, hanem előrelépés volna ez.

Végezetül még annyit: levelében nem jelölte meg, milyen célból kéri észrevételeimet és elgondolásaimat. Nekem nincs kifogásom az ellen, hogy akár a sajtóban, akár a rádióban felhasználja, ez esetben ahhoz természetesen ragaszkodnom kell, hogy a teljes és csonkítatlan szöveg kerüljön a nyilvánosság elé.

Még egyszer nyugtázom levele hangját, s megköszönve a felvilágosításokat felajánló készségét, vagyok teljes tisztelettel:

Méray Tibor