Havas Gábor  

Havas Gábor MSzPE ellenes szoc. Dem.
Csoport egyik vezetője, az IBFG bécsi
Irodájának alkalmazottaja

Köszönettel vettem f. hó 2-i b. levelét és annak mellékletét. Noha a magyar sajtó útján részletesen értesültem az MSZMP kongresszusi irányelveiről, nem különben a "személyi kultusz éveiben a munkásmozgalmi emberek ellen indított törvénysértő perek lezárásáról", a küldött füzet ismereteimet e téren kiegészítette.

Főszerkesztő úr arra kér, hogy közöljem Önnel evvel kapcsolatos észrevételeimet és elgondolásaimat. Feltételezem, hogy itt a súlyt a "törvénysértő" perek liquidálásának kérdésére szíveskedik helyezni, hiszen az otthoni "káderlapjaimból" kitűnik, hogy jómagam is 37 hónapig élveztem az u. n. személyi kultusz áldásait lealázó és embertelen körülmények között a kistarcsai internálótáborban.

Nem is hiszem, hogy Főszerkesztő úr azt várná el tőlem, hogy fenti határozat meghozataláért meghajtsam az elismerés zászlóját a Központi Bizottság előtt, amit annál kevésbé tudok megtenni, hiszen kevés kivétellel ma ugyanazok hozták ezt a döntést, akik annak idején, ha más pozícióból is, feltétel nélkül tömjénezték "hazánk szeretett vezérét és bölcs tanítómesterét" Rákosit és társait

Mindenek ellenére azonban nagy haladás a szocialista humánum útján, hogy ilyen határozat egyáltalában megszülethetett. Még nagyobb volna azonban magyar szempontból ennek az értéke, ha nem kellett volna e téren előbb a szovjet pártnak jó példával elől járnia, hanem a magyar kommunisták saját emberségükből és szocialista igazságérzetükből kifolyólag jöttek volna rá arra, hogy mozgalmukat szadisták és tömeggyilkosok kompromittálják.

Minket, 56-os emigránsokat, akik a munkásmozgalomban éltünk, harcoltunk a fasizmus ellen és saját, de tisztességes elképzelésünk szerint igyekeztünk a dolgozó népért és az országért dolgozni, szeretnek ma otthon hazaárulóknak és osztályellenségnek beállítani. Talán éppen Ön, aki mint a Szülőföldünk főszerkesztője számtalan levelet kap külföldön élő magyaroktól, fog nekem igazat adni, amikor kijelentem, hogy mi sem hazánknak, sem pedig a magyar munkásosztálynak, melynek része vagyunk, nem vagyunk az ellensége vagy éppen árulója. Ellenkezőleg mi vagyunk azok, akik várva-várjuk azt az időt, amikor félelem és bizalmatlanság nélkül hazamehetünk egy olyan hazába, ahol kimondhatjuk véleményünket akkor is, ha az történetesen a Pártéval homlokegyenest ellenkezik, ha publikálhatjuk demokratikus elgondolásainkat akkor is, ha azok a leninista dogmáktól eltérnek. Ezt itt nyugaton leegyszerűsítve úgy hívják, hogy szólás- és gondolatszabadság.

Hosszú volna az Ón által inspirált gondolatmenetemet részletekre kiterjeszteni már csak azért is, mert azokkal Ön, igen tisztelt Főszerkesztő Úr, ex officio nem érthetne egyet. Ön kommunista és én tisztelem meggyőződéséért. Én szociáldemokrata vagyok és én is szeretném, ha az Önénél nem kevésbé tisztességes meggyőződésemért otthon nem tartanának "munkásárulónak", "hazaárulónak", vagy épen mint Kistarcsán "fasiszta disznónak".

Kádár János egyik beszédében azt mondta: "Aki nincs ellenünk, az velünk van." Miért nem mondta ezt már 14 évvel ezelőtt? Igaz, hogy ahhoz jó adag bátorság kellett volna, de milyen sok katasztrófától kímélte volna meg az országot! A rekriminációk azonban értelmetlenek. Mi mindenesetre örömmel és megelégedéssel látjuk, hogy otthon a megnyugvás és belső megbékélés hajnala dereng. Az ország függő helyzetét tekintve mi nem is várhatunk többet. Teljes szívvel reméljük azonban, hogy ha világpolitikai síkon is bekövetkezik a békés egymás mellett élés lehetősége, és azok a nagy hatalmak, melynek hazánk csak egy kis, de sokat szenvedő függvénye, közös nevezőre jutnak a világot állandó remegésben tartó kérdésekben, úgy le fognak omlani azok a mesterségesen emelt falak, melyek ma még elválasztják a magyart a magyartól, a szocialistát a szocialistától és hazánkat a világ másik - nem jobb és nem rosszabb - felétől.

Addig is azonban szívből kívánjuk, hogy folytatódjék az a fejlődés határainkon belül, melyet szociális, kulturális és emberi relációkban innét kívülről már most is megfigyelhetünk. Ehhez természetesen elengedhetetlenül hozzátartozna az a gesztus is, melyet a kormány a forradalmi eseményekért még mindig börtönben tartott úgynevezett ellenforradalmárok, munkások, írók stb. szemben gyakorolni hivatott volna. Engedjék végre szabadon ezeket a reményeikben csalódott, sokat szenvedett és megtört embereket!

Szeretném remélni, hogy legalább ebben a kérdésben nem divorgálnak nagyon véleményeink! Nem contradictio in terminum azonban az, hogy nekünk, akik végeredményben azért kerültünk börtönbe, mert nem értettünk egyet és harcoltunk a stalinizmus és annak a hazai satrafái és politikája ellen, ma megbocsátanak, sőt rehabitálnak és azokat, akik ugyancsak az embertelenség, elnyomatás és nyomor ellen álltak ki, börtönben tartják?

De úgy is tehetném fel a kérdést, hogy cui prodest? Egy kormány, egy politikai rendszer és egy ország jó hírnevének sohasem használt még a politikai foglyok serege. Arra gondolni pedig, hogy ez a párszáz megviselt, megtört ember szabadlábon veszélyt jelentene a rendszerre - azt hiszem, a legnagyobb badarság lenne.

Elnézését kérem, igen tisztelt Főszerkesztő úr, hogy ennyire elszaladt velem az írógép, pedig eredetileg csak a küldött füzetet kívántam megköszönni.

Befejezésül egyetlen kérésem volna, éspedig hogy soraimat sem a Szülőföldem adásaiban, sem máshol ne publikálja és engedje meg, hogy e szerény kérésem teljesítéséért cserébe az én őszinteségemért eleve is természetesnek vegyem.

Remélve, hogy adandó alkalommal igen tisztelt Főszerkesztő urat Bécsben személyesen is megismerhetem, kérem, fogadja megkülönböztetett tiszteletem kifejezését.