Részlet Kádár János Stanislaw Kania lengyel pártvezetővel 1981 márciusában Budapesten folytatott tárgyalásainak jegyzőkönyvéből

Mi 1956-ban azért fordultunk a szovjet hadsereghez, mert nem voltak egyéb kipróbált módszereink. Gyorsan kellett cselekednünk. Akkor arra kértem a szovjet elvtársakat, hogy egységeik legyenek passzívak, lehetőleg maradjanak a laktanyákban. Ezzel egyidejűleg saját egységeket kezdtünk létrehozni, rendőrtisztekből álló rendfenntartó századokat, az 1917-es októberi forradalom idején felállított alakulatok mintájára. Abból indultunk ki, hogy jobb, ha valakit a saját honfitársa ütlegel, mintha ezt szovjet katonák tennék. Segítséget kértünk, meg is kaptuk, de minden politikai kérdést magunknak kellett megoldanunk. Így hát az Önök problémáit a lengyelek helyett senki nem fogja megoldani. Önök jobb helyzetben vannak, mint mi annak idején, s ha Önök egyesítik erőiket, és határozottabban lépnek fel, akkor saját maguk fogják megoldani a nehézségeket. És akkor még a pártonkívüliek is támogatni fogják az Önök szocialista Lengyelországért folytatott harcát.

Kárpáti Ferenc
Ismert dolog az, hogy az 1968-as csehszlovákiai eseményekben a magyar hadsereg is részt vett. Meg kell mondjam, hogy a csehszlovákiai bevonulás egyáltalán nem volt egyértelmű a magyar hadsereg tisztikara és vezetése részéről, senki nem rajongott ezért, és nagy viták zajlottak köreinkben, hogy helyes volt-e ez, vagy sem. Ez nemcsak a katonák között volt így, az is tudott dolog, hogy a pártvezetés és személyesen Kádár János is nehezen egyezett bele abba, hogy végül mi is részt vegyünk ebben. De el sem tudtuk volna képzelni, hogy ez 1980-81-ben, a lengyelországi események időszakában megismétlődjék.

Berecz János
Lehet, hogy a tudatunkban valahogy elfogadtuk, hogy Csehszlovákiában be lehetett avatkozni, de teljesen bennünk volt, hogy Lengyelországban nem lehet katonailag beavatkozni. Mindent meg kell tenni, csűrni, csavarni, próbálkozni, ha oda kerül a sor, mert a katonai beavatkozás rettenetes következményekkel járt volna.

Pozsgay Imre
A pártvezetésben az volt a vélemény, nehogy szovjet beavatkozás legyen. Nyilván többféle megfontolás is működött, az egyik talán éppen az lehetett, hogy kár lenne még egyszer egy csehszlovákiaihoz hasonló kalandban részt venni, mert az sokkal rosszabbul végződne most Lengyelországban. A másik szempont pedig amolyan becsületbeli, még egy mindenre elszánt kommunista vezetőség sem engedhette volna meg azt magának Magyarországon, hogy az ezeréves barátságra hivatkozó kapcsolat jegyében bevonuljanak. Amit nem tettek meg még Horthyék sem 1939-ben, ahhoz igazodniuk kellett nekik is, ilyenre nem kerülhetett sor. Ezek után - az talán kevésbé lényeges, hogy mennyire őszintén és mennyire taktikai megfontolásból - erőteljesen azon munkálkodtak, hogy a külső katonai akció elkerülhető legyen. A félelem érzékelhető volt, ezt személyesen megtapasztaltam Kádárnál, és ez nyilván kisugárzott a Politikai Bizottságra is. Két dologtól féltek: egy mindent elözönlő lengyel munkásmozgalomtól, meg a szovjet beavatkozástól.

Berecz János
A magyarországi 1956 tanulmányozása nagyon intenzíven megkezdődött a szűkebb lengyel vezetésben. Jaruzelski anyagokat kért, hozzáláttak az én könyvem lefordításához is. Már 1981-ben kérésükre megkapták azokat a dokumentumfilmeket, amelyeket a Magyar Televízió vetített. Így 1981. december 13. után már jó néhány anyaguk volt, amit a Lengyel Televízió és az újságok használni tudtak. Én nem állítom, hogy Jaruzelski arra készült, hogyha ő fordulatot hajt végre, akkor ilyen anyagok kéznél legyenek, de tény, hogy ezeket ők már előzetesen begyűjtötték, és lengyel nyelvre lefordították vagy szinkronizálták.

Kárpáti Ferenc
A Varsói Szerződés honvédelmi miniszterei bizottságának ülését minden évben megrendezték, 1981. december elején éppen Moszkvában került erre sor. Ezt az ülést is szokás szerint jól előkészítették: írásos anyag, kijelölt előadók, és szó sem volt arról, hogy ott a lengyel helyzet is napirendre kerül majd. Ennek ellenére a szovjet katonai vezetés egy már megfogalmazott távirati szöveget osztott szét, amely a Lengyel Népköztársaság vezetésének és Jaruzelskinek mint első titkárnak és miniszterelnöknek szólt. Mindenkit váratlanul ért ez a távirati előterjesztés. A szovjetek több mint valószínű, azzal számoltak, hogy a románok nem fognak egyetérteni vele, és ezt ők nem is nagyon erőltették. Úgy kezelték őket, mint 1968-ban: ha kimaradnak belőle, hát kimaradnak belőle.
Ellenben nagyon idegesítette őket a magyarok magatartása. A magyar küldöttség - Czinege Lajos honvédelmi miniszter, Oláh István vezérkari főnök, Szűcs Ferenc és Tóth Tibor altábornagyok, a vezérkari főnök helyettesei - azt mondta, hogy nekik erről a táviratról konzultálniuk kell a magyar párt és kormány vezetésével. Ez a konzultáció azzal járt, hogy Kádár János a leghatározottabban utasítást adott, hogy ne értsenek egyet a távirat szövegével, illetve magyar részről ne járuljanak hozzá annak elküldéséhez. Ez egy több fordulós konzultáció volt, a szovjetek abban bíztak, hátha mégis megváltozik a magyarok véleménye, de az változatlan maradt. Mivel a plenáris ülésen nem tudtak egymással szót érteni, ezért Usztyinov marsall, szovjet honvédelmi miniszter, Ogarkov marsall, vezérkari főnök és Kulikov marsall, a Varsói Szerződés főparancsnoka külön leültek a magyar honvédelmi miniszterrel és a vezérkari főnökkel, és győzködték őket. Meglehetősen éles szóváltás zajlott le, a szovjetek nagyon komoly szemrehányásokat tettek a magyar pártnak, a kormánynak, a katonai vezetésnek, hogy milyen hálátlanok, hiszen 1956-ban, amikor mi ilyen helyzetben voltunk, ők milyen segítséget adtak, és ezt most mi így viszonozzuk. Azonban a távirat a magyar álláspont miatt végül is nem ment el.
Ezzel a távirattal a szovjetek nyomást kívántak gyakorolni a lengyelekre, a hadiállapot bevezetésére - ami egyébként hamarosan meg is történt -, de az sincs kizárva, hogyha a lengyel vezetés nem hirdeti ki ezt a hadiállapotot, akkor valóban komolyan gondoltak egy külső katonai beavatkozásra. A magyar pártvezetés, természetesen ideértendő a kormány és a katonai vezetés is, úgy gondolkodott, hogy ez utóbbinak nem szabad bekövetkeznie, annál is inkább, mert 1981 már nem 1956 vagy 1968 volt. Tény, hogy a szovjetek ragaszkodtak a lengyel szocialista hatalomhoz, hiszen a Varsói Szerződés országai közül Lengyelország stratégiai fontossága kiemelkedő jelentőségű volt, mint ahogy ma is az. 1981-ben - eltérően 1956-tól és 1968-tól - olyan volt a világhelyzet, hogy közvetlen veszélye állt fenn annak, hogy ezt a NATO már nem fogja lenyelni, és be fog avatkozni. Azt hiszem, eléggé kézenfekvő, hogy ennek milyen rendkívül súlyos, beláthatatlan következményei lettek volna. A magyar vezetés úgy gondolkodott, hogy ezt minden körülmények között el kell kerülni. Ezért volt ez a nagyon határozott utasítása Kádárnak, hogy egy ilyen nyomásgyakorlásnak szánt távirat elküldéséhez semmiképp sem szabad hozzájárulni.

Kiss Gy. Csaba
Tudomásom szerint - de ezt majd a történészek feladata kideríteni - voltak kidolgozott katonai tervek valamiféle Varsói Szerződés-akcióra. Én innen-onnan hallottam, hogy nálunk, a néphadseregben is voltak ilyen típusú készülődések. S itt jut eszembe az, hogy én soha nem mentem el lengyel nyelvből nyelvvizsgára, talán éppen azért is, mert tartalékos tiszt voltam, és nem fűlt volna igazán a fogam ahhoz, hogy a Varsói Szerződés keretében egyszer csak megszállóként megjelenjek Lengyelországban. Ezért nekem soha semmiféle papírom nem volt arról, hogy tudok lengyelül. Olyan katonai alakulatnál szolgáltam annak idején, amelyiknek benne volt a világában az, hogyha valaki tud lengyelül, akkor adott esetben akár tolmácsként is elviszik Lengyelországba, s ez számomra mindig nyomasztó dolog volt.

Berecz János
A magyar vezetés semmit sem tudott a rendkívüli állapot bevezetéséről és dátumáról. Mi közvetlenül csak az MTI-n keresztül kaptunk tájékoztatást. Akkor, vasárnap reggel felhívott a lengyel referens, hogy kapott egy ilyen értesítést, és kérdezte, hogy mit csináljunk. Mondtam neki, hogy menjünk be azonnal a pártközpontba. Ott érintkezésbe léptünk a többi párttal, elsősorban az SZKP-val, a Német Szocialista Egységpárttal és a csehekkel, úgy gondoltuk, hogy ezeken a helyeken a lengyel események élénk hatást váltottak ki. A bolgárok egyébként be sem mentek, mert tőlük ez messzebb volt. Egész nap véleménycserét folytattunk, ki mit tud, aztán mindezt összegeztük, és délután egy óra körül - ne felejtsük el, vasárnap volt - felhívtam az ügyeletes PB-tagot, hogy mi együtt vagyunk, és készen állunk egy alapos tájékoztatásra. Vacillált az illető, hogy ki hívja fel Kádár Jánost, mert nem szerette, ha zavarják, amikor pihent. Mondta is nekünk többször, hogy "maguknak egy nagy baja van, hogy amikor pihenni kell, akkor dolgoznak, amikor dolgozni kellene, akkor pihennek, ahelyett, hogy megtanulnák a normát!", de alighogy letettem a kagylót, tíz perc múlva már csöngött a telefon. - Bent vannak? - kérdezte Kádár. - Igen. - Van már valami anyag együtt? - Igen. - Kikkel beszélt? Mondtam neki, hogy mindenkivel, név szerint soroltam őket, de ő amúgy is ismerte szinte az összes külügyest az SZKP-nál. - Ők is bent vannak? - Igen. - Akkor négy órára össze tudná hívni a titkársági ülést? Mondom, igen, de az a PB-ügyeletes dolga - Maga csak hívja össze! Így aztán délután négy órára összehívtam a titkársági ülést. Ott megadtuk a tájékoztatást, ez nem tartott egy jó óránál tovább, egyetértettek azzal az eljárással, amit mi javasoltunk, vagyis táviratot küldeni Jaruzelskinek, és hogy minden rendelkezésre álló tájékoztatást adjunk meg a magyar közvéleménynek, hogy ne szoruljon rá más információkra. Azt is vállaltuk, hogy a másnap délutáni rendes, normális titkársági ülésre már egy teljesebb anyagot terjesztünk elő.
Amikor a titkárok hazamentek, Kádár elvtárs még maradt, és javasoltuk neki, hogy hívja fel Jaruzelskit telefonon. Ott volt ez a különleges telefonkapcsolati rendszer, ami összekötötte ezeket az országokat, közvetlenül a legfőbb vezetőket, csak fel kellett venni a kagylót, és meg kellett mondani, hogy milyen számot kérek, vagy hogy kivel kívánok beszélni, és már rögtön kapcsolták is. A lengyel referens tolmácsolt, nagyon jól beszélt lengyelül, az ő elmondása szerint Jaruzelski hangja elcsuklott, Kádár János hívásán kívül egyetlen telefont kapott aznap, az SZKP ügyeletes PB-tagja hívta őt, aki történetesen éppen Andropov volt. Azt láttam, hogy Kádár is elérzékenyült.

Pataki István
Először is a körülményeket kell ismerni, nagyon nehéz műfaj telefonon keresztül tolmácsolni, mert ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy Varsóban Jaruzelski fogta a telefont, itt én fogtam a telefont, de közben a mellettem álló Kádár Jánosnak mondtam, hogy miről van szó. A helyzet meglehetősen szokatlan volt, én harminc évesen ott álltam, s ehhez jött még az események súlya Előbb kölcsönös üdvözletek hangzottak el, majd a kérdés, hogy mi történt, hogyan sikerült a szükségállapotot bevezetni Jaruzelski értékelésére emlékszem, aztán Kádár megkérdezte, hogy küldjön-e valakit, valakiket Varsóba, majd következett egy nagyon megható, szívhez szóló jókívánság Kádár részéről, hogy jó erőt kíván Jaruzelskinek, hogy kibírja ezt a rendkívüli feszültséget. Kádár biztosította őt, hogy rá mindig számíthat, tehát erkölcsi injekciót adott Jaruzelskinek, akinek azért nem volt könnyű azt a döntést meghoznia, hogy a szükségállapotot bevezessék. Távolról sem felel meg a valóságnak, hogy ő mondjuk a legnagyobb jókedvében vezette be a szükségállapotot. Ez egy hatalmas emberi és politikai dilemma volt, amit neki meg kellett oldania, és ehhez próbált Kádár János a saját súlyával támogatást nyújtani telefonon keresztül, ami korlátozott mértékben, de azért mégiscsak sikerült.