Az 1980-1981-es lengyel válság és Magyarország visszaemlékezések alapján

„1980. augusztus 20. körül érkeztek az első hírek a lengyelországi eseményekről, arról, ami Gdanskban történik, és nagy szenzációnak számított, hogy megérkeztek Gdanskba a sziléziaiak. Ezzel Szilézia is csatlakozott a tengerparti sztrájkhullámhoz, és akkor lehetett érezni, hogy áttörés készül. S valóban, a hónap végére a lengyel pártvezetők megegyezésre kényszerültek egy olyan fiatalemberrel, akit a világ addig tulajdonképpen nem ismert - Lech Walesával.”

Részlet Kádár Jánosnak a Belügyminisztérium 1980. novemberi parancsnoki értekezletén elmondott felszólalásából

A mi legszélesebb közvéleményünknek - nem szívesen használom azt a kifejezést, hogy az egyszerű dolgozóknak - az volt az első reagálása: mi az, Lengyelországban sztrájkolnak, és amíg ott sztrájkolnak, talán mi dolgozzunk helyettük? Munka, dolog nélkül miből fognak élni? S azt kell mondanom, hogy ez egészséges reagálás volt.

Kovács István
A magyar társadalomban - valljuk be őszintén - lengyelellenes kép élt. Ezzel szembe kell néznünk. A történészek biztosan fel fogják tárni, hogy itt is, ott is találkozhattunk a lengyelek iránti rokonszenv megnyilvánulásával, de az a méreg, amit nagyon finoman egyébként, a rádió, a televízió, a sajtó szivárogtatott az emberekbe, nagyon hamar és nagyon gyorsan felszívódott. A magyar társadalom tudatállapotának romlását riadtan akkor mértem fel, amikor láttam, hogy a lengyelek ellen is így fel lehet hergelni az embereket. Akkor itt már komoly bajok lehetnek. És az az érdekes, hogy nemcsak a legfiatalabb korosztályt lehetett - talán még azt a legkevésbé - lengyelellenességgel beoltani, hanem még a szüleim nemzedékét is.
Ugyanakkor a lengyel piacot a magyar lakosság előszeretettel látogatta, mivel ez kettős élményt okozott az ott vásárlóknak: egyrészt olcsó áruhoz juthattak hozzá, másrészt pedig fensőbbséggel, a forint birtokában lenézhették a lengyel árusokat és szidalmazhatták is őket. Anyám egyszer elmondta, hogy a Széna téri piacon - annak egy része lengyel piac volt - egy vele egykorú hölgy kifakadt, hogy "hát ezek a lengyelek!", és anyám nagyon talpraesetten reagált erre, azt mondta: "Asszonyom, én is lengyel vagyok!" Feltételezem, hogy a magyar társadalom kisebbik része vállalt ilyen szinten szolidaritást a lengyelekkel.

Demszky Gábor
Egyetlenegy dologra emlékszem nagyon határozottan arról, hogyan is működött ez a propaganda. 1981. december 13-án bevezették a szükségállapotot Lengyelországban, a tábornokok vették át az uralmat, s ez azt is jelentette, hogy a tisztek bevonultak a tömegkommunikációba, egy ideig még a híreket is ők olvasták. Akkoriban volt egy Hét-adás, amikor Hajdú János kiállt a magyar közönség elé, és azt mondta, hogy végre egy jó hír Lengyelországból. Azért merte ezt így elmondani, mert úgy vélte, hogy ezt sokan így gondolják. Ő tehát nem egy fent kitalált propaganda-szöveget mondott, hanem a kádárista konszenzust sejtette emögött, hogy most végre rendeződik ez a politikai válság, és jó kezekbe kerül Lengyelország. Azt gondolom, hogy a társadalom nagyobbik része egyetértett ezzel, és az akkori tömegpropaganda sikeresen járatta le a Szolidaritást.

Szalai Attila
Az ember nem tudta, hogy mikor csapnak le, hogy egyáltalán lecsapnak-e, és ha igen, miképpen. Jön-e az invázió, jobbról-balról, németek, oroszok, csehek, magyarok. Azt hiszem, a hadiállapotra senki sem gondolt. Mindenkiben az élt, hogyha itt valami lesz, akkor az kívülről fog jönni. Végül is másként történt.
1981. december 13-án este az apósoméknál voltam - feleségem kint volt Svájcban, úgy terveztük, hogy karácsonyra érkezik haza -, azután ott eluntam magam a szűk családi körben, s átgyalogoltam a jópofa sógoromékhoz két utcával odébb. Ők szemben laktak a Lengyel Televízió épületével. Némi iszogatás következett, majd éjféltájt irdatlan motorzúgást meg vasajtók csattogását hallottuk kintről. Kinéztünk, és láttuk, hogy konvojnyi katonai teherautó áll, illetve érkezik a Televízió épülete elé. Az azokról leszálló fegyveres figurák nemcsak a kapunál hatoltak be, hanem a kerítésen átugorva igyekeztek az épület felé. Megdöbbenve néztük, hogy mi folyik. Gyorsan bekapcsoltuk a rádiót, a tévét. Úgy emlékszem, negyedóráig csak sistergés volt. A tévé egész másnap reggelig nem sugárzott műsort, a rádió talán éjjel fél egy-egy óra körül különféle klasszikusokat kezdett játszani, de híreket ott sem mondtak. Közben láttuk a lakásból, hogy a tévé épületében, a javarészt elsötétített épületegyüttesben egymás után gyúlnak fel a fények, egyre több katona érkezik, katonai őrség áll a székház előtt. Ez volt az első jel, de nem tudtuk, mi folyik. Mire észbekaptunk, hogy telefonáljunk ide-oda, hogy ki mit tud, vagy hogy valakinek elmondjuk a tévé épületének elfoglalását, addigra már nem működtek a telefonvonalak.

Engelmayer Ákos
Egyszerre láttam belülről a dolgokat, és volt rálátásom ezekre. Említettem, hogy az első pillanattól kezdve tagja voltam a Szolidaritásnak. És hittem azt, hogy ezt csinálni kell, csináltam is, de meg voltam győződve arról, hogy ez a nekirohanás még nem a vége. Ha valaki elolvassa Wiktor Woroszylski magyarországi naplóját, ott a zárszóban engem emleget, hogy 1980 decemberében, amikor ők a Szolidaritás lázában lobogtak, én voltam az egyetlen, aki azt mondtam, hogy uraim, csinálni kell, de ez még nem jön össze. És amikor majdnem kétéves internálá s után kijött, azt mondta nekem, hogy neked volt igazad.
Ott laktunk a repülőtér közelében, és persze túlzok, de minden este megnéztem, hogy most jönnek, vagy nem jönnek. Úgyhogy nekem december 13., azt nem mondom, hogy nyugodtan fogadtam, de nem jelentett olyan megrázkódtatást, mint a lengyeleknek. Viszont, s ebben óriási a különbség köztük és köztem, 1956-os tapasztalataim után meg voltam győződve, hogy azt az ötezer embert, akit elvittek, kinyírják. Ezzel szemben a nejem, a gyermekem és a rokonság aznap reggel már gyártották, hordták, vitték a röpcédulákat. Én egészen addig, amíg be nem gyűjtöttek, féltem, állati módon rettegtem, de ezzel együtt tettem a dolgom. Egyszer őrizetbe vettek, és volt annyi erkölcsi erőm, hogy nem mentem bele az együttműködésbe. Nem írtam alá, s akkor azt mondták, ki fognak utasítani az országból. Kiutasítanak? Na bumm! És attól kezdve nem féltem.

Szalai Attila
Időnként mi is megkaptuk a magunkét. Mi több, egy alkalommal nekem is feltették a kérdést, hogy ha a Lengyel Népköztársaság engem befogadott, s hagyja, hogy itt éljek és dolgozzak - addigra már lakást is kaptunk a feleségemmel -, micsoda szégyen és micsoda hálátlan ember vagyok, hogy a Lengyel Népköztársaság rendje ellen szervezkedő ellenforradalmi erőkkel barátkozom. Szószerint ezt mondta nekem egy ávós az egyik kihallgatáson: "Van nekünk elég saját ellenforradalmárunk, nincs szükség importra!" Erre én azt válaszoltam, hogy ne haragudjanak, uraim, az internacionalizmusra maguk oktattak bennünket, engem így neveltek, igaz, hogy egy más internacionalizmus jegyében, de az, azt hiszem, már magánügy. És még csak meg se vertek. Akkor.

Demszky Gábor
Mi lefordítottuk az anyagokat, és kiadtuk szamizdatban, elég sok mindent. Például Lengyel Nyár címmel jelent meg egy nagyon szép válogatás a Szolidaritás-időkről aKelet-Európai Figyelőben. Ez utóbbi volt az első magyar nyomtatott szamizdat, amiről tudok. Az első dokumentumokat a szükségállapotról szintén a magyar szamizdat közölte.
Egyébként 1981. december 13. után sokan úgy gondolták, hogy vége, visszatért a reménytelenség, az 1956-os fegyveres felkelés és az 1968-as prágai reformlehetőség után ez a fajta lengyel alternatíva is kizáródott, marad tehát a kádárizmus. Nevesíteni is tudom, hogy az ellenzékből kik azok, akik ezt gondolták, és le is váltak, a továbbiakban nem vettek részt az ellenzéki akciókban. Azt lehet tehát mondani, hogy december 13. hatalmas sokk volt a számunkra.

Konrád György
Ott voltam az Írószövetség 1981. decemberi közgyűlésén, azt hiszem, az volt az utolsó, amit Aczél meglátogatott, vagyis ahol ő képviselte az államot. Ez a közgyűlés egy szombati napon kezdődött, és a vasárnapra virradó éjjel történt meg a puccs Lengyelországban. Szombaton még olyan derűsebb, élénkebb, felajzottabb volt a hangulat, a szavazás is olyan önállósági hajlandóságokat mutatott, ehhez tudni kell, hogy voltaképp az Írószövetség volt az egyetlen olyan szervezet, amelyben demokratikus választás érvényesült. Másnap aztán jött a hír, és mindenki olyan letört lett. Hozzáteszem, akkor már csak Tóth Dezső volt ott a magas állami személyek közül, de ő ugyanúgy be volt gyulladva, mint mindenki más. "Mit tudtok, mit tudtok?"-típusú, összebújt idegeskedés volt.

Csoóri Sándor
Az írószövetségi közgyűlés első napjának hangulatára még azok a lengyel események hatottak, amelyekből áradt az erő, tehát igenis tágítani kell a gondolat határait, új lapokat kell indítani, ne csak az államnak legyenek lapjai, legyenek maguknak az íróknak is, nyilvánosan kell beszélnünk a cenzúráról, és így tovább Mi nyomultunk előre ezen az első napon, és lehetett is látni, ahogyan Aczél Györgyék, Rényi Péterék, E. Fehérék, Pándi Pálék szorultak vissza. Nekem aznap fel kellett volna szólalnom, de ezt elhalasztottam, mert láttam, hogy végre olyanok is szót kérnek, akik eddig általában hallgattak. Örültem annak, hogy most már többen vagyunk, akik csak úgy maguktól beszélnek. Gondoltam, majd másnap szólalok fel, s egész éjszaka írtam a beszédemet. Fogalmam sem volt arról, hogy mi történt eközben Lengyelországban.
Másnap reggel, amikor megérkeztem az Írószövetség közgyűlésére, különös furcsaságot láttam. Azok, akik tegnap leverten félrehúzódtak, egymással kis csoportokban beszélgettek, most ott álltak kint az előtérben, cigarettáztak, az arcukról sugárzott a felsőbbrendűség mámoros tudata, hogy azért mégiscsak mi döntjük el, mi legyen. Bella István jött oda hozzám, és mondta el, hogy Lengyelországban bevezették a szükségállapotot. Majdnem ugyanazt éltem át, mint 1956. november 4-én reggel, amikor át kellett volna mennünk a Margit hídon, és megtudtuk, hogy bejöttek a szovjetek, mindennek vége. Igen ám, de különleges helyzetben voltunk az Írószövetség közgyűlésében, és nem lehetett azt mondani, hogy mostantól kezdve lerakjuk a fegyvert. Hanem ebben a feszült helyzetben is folytatni kellett, amit elkezdtünk. Politikai részről két erő állt egymással szemben: Aczél és Pozsgay. Aczél Rényi Péteréket, Pándiékat támogatta, Pozsgay Imre művelődési miniszter létére pedig velünk, velem rokonszenvezett. Az a nap igazi küzdelem volt, kézitusa, de meg kell mondanom, hogy sikeresen végződött. Az Írószövetség életében is ez volt az a nap, amikor minden addigi közgyűléstől eltérően végre demokratikusan csináltunk végig mindent, főként a választást. Régen mi volt a helyzet? A választmányt nagyjából demokratikusan meg lehetett választani, majd összehívták a testület tagjait, és bejött a miniszter vagy Aczél György, s azt mondta: "Üdvözlöm az új választmányt, és azt gondolom, hogy együtt fogunk dolgozni, remélem, Dobozy Imrével - vagy mondott egy másik nevet - jól meg fogják érteni egymást", és persze a választmány ezt megtapsolta. De 1981-ben - különösen a lengyel események hatására - néhányan elhatároztuk, hogy nem, soha többé nem lesz ilyen, ha Varsóban minden megbukott, akkor legalább itt egészen másképp kell megoldanunk a saját helyzetünket.

Kiss Gy. Csaba
Már 1968 óta teljesen világos volt számomra, hogy a kommunista rendszer megreformálhatatlan. Azonban az ember aggodalommal nézte, miképpen fog ez összeomlani, egy világháború félelme is felmerült. Én személyes drámáként éltem meg 1981. december 13-át, mint egy polonista, mint aki hónapokon keresztül csüggött Lengyelországon, s aki mindenkinek Lengyelországról beszélt azzal a halvány reménnyel, hogy végül is lehet mód a rendszer békés megszűnésére, de legalábbis lyuk keletkezett a falon. Ennek a reménynek a végét jelentette december 13.
Ugyanakkor meg kell mondjam, hogy néhány hét múlva, amikor eljutottak hozzánk a hírek, hogy Lengyelország ellenáll, és ott nem úgy van, mint ahogy az nálunk történt 1956 vagy Csehszlovákiában 1968 után, akkor az ember ebből tényleg nagy bizakodást nyert, hogy történelmileg ennek a totalitarizmusnak is egyszer vége lesz. Nem biztos, hogy az én életemben, de hogy vége lesz, az biztos.

Kovács István
Az Irodalomtudományi Intézet 1982 májusában kirándulást szervezett Szklabonyára, a Mikszáth-emlékhelyet mentünk megtekinteni Szlovákiába. Balassagyarmatnál keltünk át a határon, és legnagyobb meglepetésemre - vagy a zsigereimben talán nem is volt olyan meglepő - az én útlevelemmel nem tért vissza a határőr. Illetve, egyszer visszajött, megkérdezte anyám lánykori nevét és a születési dátumomat. Mondtam neki, hogy ha ellenőrizni kívánja, benne van a személyimben. Erre kérte, adjam oda a személyimet, amire azt válaszoltam, hogy az nincs nálam, mivel a személyit nem lehet külföldre kivinni. Egyszóval, kölcsönös zavarban voltunk. Szombat volt, biztos nehézkes volt a kapcsolat a budapesti ügyelettel, és sok időbe telt, míg az én személyazonosságomat tisztázták. Végre sikerült, gondolom, nagyon megörültek ők is, és leszállítottak a buszról. A buszon jeles személyiségek utaztak, az Irodalomtudományi Intézet tagjai, egy részük talán nem is ismert engem, de gondolom, hogy Szörényi Laci csak tisztázta a többiekkel, hogy nem kesztyűcsempészésen értek engem, hanem politikai okok miatt szállítottak le.
Őszintén bevallom, akkortól kezdve nagyon rossz véleményem lett a Belügyminisztérium munkatársairól, politikai ügynökeiről. Ugyanis silány munkát végeztek, én tényleg nem érdemeltem meg, hogy leszállítsanak, felértékelték a szerepemet, és ennek messzemenő következményei lettek. Nem rám nézve, hanem a magyar államra, mivel meglehetősen olcsón lehetett reális képet festeni arról, hogy azért ez nem demokrácia, hanem diktatúra. Ugyanis, már csak szórakozásból is és jókedvűen, mert ilyen dolgot csak jókedvűen lehet tenni, leveleket irkáltam az ügyemben, magyarázatot kértem a leszállításomra vonatkozóan. Ugyanezt tette az Irodalomtudományi Intézet pártbizottsága, szakszervezete, a kulturális minisztérium illetékesei, mindenki érdeklődött, hogy mi volt az oka a leszállításomnak. Éppen akkor májusban volt a madridi Biztonsági Értekezlet, ahol az emberi jogokról volt szó, és barátaim gondoskodtak arról, hogy az ügyem kikerüljön Madridba. Meg is tárgyalták, a Szabad Európa is bemondta. Bár, hozzá kell tegyem, ebben tényleg ártatlan voltam.
Én magam is írtam a BM-nek, két hét múlva behívtak, komor képű, újságot olvasó úr ült a szoba egyik sarkában, míg az íróasztal mögött - időközben, gondolom, már előléptették az illetőt - egy szemüveges úriember fogadta a panaszomat. Nem nagyon volt időm panaszkodni, mert nyersen rám rivallt, hogy vegyem tudomásul, észak felé nem hagyhatom el a határt, örüljek, hogy nem veszik el az útlevelemet. Bárhova utazhatok, Amerikába, Alaszkába, Szibériába, de észak felé nem. S még azt is mondták, hogy ez lengyel kérésre történt, vagyis azt sugallták, hogy a lengyelek miatt volt az egész. Azonnal írtam egy négyoldalas tiltakozó levelet a lengyel nagykövetnek, s természetesen voltam annyira politik us, hogy leírtam benne, mit tettem a lengyel kultúráért és a magyar-lengyel kapcsolatokért. A nagykövet behívatott, és megesküdött, hogy nekik vagy a lengyel belügynek ehhez semmi köze, és hogy ezt bizonyítsa, kitüntettek a Lengyel Kultúráért érdemjellel. Vagyis még hasznom is származott az egészből, a magyar belügyminisztérium kiharcolt nekem egy kitüntetést.

Konrád György
A magyar ellenzék még annyiban próbált segíteni, hogy 1982 nyarára a letartóztatott Szolidaritás-tagok gyermekeit meghívták a Balaton mellé nyaralni, körülbelül nyolcvan gyereket. Ez borzasztóan bajos dolog volt, mert meghívólevelek kellettek, amiket azonban a posta egész egyszerűen nem továbbított. 1982 februárjában feleségemmel, valamint egy Légrádi Péter nevű orvossal és az ő gyerekeivel egy Volkswagenen átmentünk Lengyelországba. A meghívóleveleket a síbotokba rejtettük el, a hátsó csomagtartó pedig tele volt sajttal és más ennivalóval.

Engelmayer Ákos
A meghívók egy részét a magyar határőrség mint államtitkot elkobozta. Mindenesetre l982 nyarán le volt foglalva két vagon, de a lengyel hatóságok az utolsó percben megtagadták a gyermekektől, hogy átjöjjenek. Ez azt jelentette, hogy szombaton éjjel Varsóban ott volt vagy száz éhes gyerek. Erre válaszként a magyar ellenzék - a Szegényeket Támogató Alap, a későbbi Szabad Demokraták Szövetsége, Pákh Tibor, Kerényi Grácia - összegyűjtött egy vagonnyi élelmet, gyógyszert, minden gyereknek külön csomagot. Bába Iván jóvoltából eljutottunk a vöröskereszt svéd képviselőihez, és ők vették át a küldeményt. Ez volt a legbiztosabb, ugyanis nem akartuk, hogy útközben elsikkadjon vagy elmenjen Angolába.

Demszky Gábor
Azt hiszem, a lengyelek többet segítettek nekünk, mint mi nekik, elég csak a kiadványokra, a nyomdai technikára gondolni, és arra a morális magatartásmintára, amit ők képviseltek. A mi részünkről volt egy sikertelen adománygyűjtés 1982 elején, egy sikertelen gyermeknyaraltatás ugyanazon a nyáron, amit Krassó Gyuri és Kerényi Grácia készített elő, illetve egy sikeres egy évvel korábban.
Ami ez utóbbit illeti, ez technikailag nem volt egyszerű, mert ide kellett hozni a gyerekeket, ehhez pedig meghívólevelek kellettek, és szükséges volt még egy befogadóhely, ahol egy húszfős gyerektábort el lehetett helyezni. A SZETA nem rendelkezett irodával vagy hivatallal, lényegében Solt Ottília vagy Lengyel Gabi lakása volt az egyetlen hely, ahol találkozni tudtunk. A SZETA korábban leginkább szeretetcsomag-gyűjtéssel foglalkozott, most pedig nekünk kellett a meghívóleveleket előállítani, a helyszínt, a szállítást megoldani, és gondoskodni a gyerekekről. Mindez egy ilyen kicsi társadalmi mozgalom számára hatalmas nagy munkát és erőfeszítést jelentett. Sokan meg is kérdezték, hogy szükség van-e erre, miért nem politikai dolgokkal foglalkozunk inkább, miért ilyen karitatív ügyekkel. Nekem ez nagyon fontos élmény és szép gesztus volt, nem sajnálom azt, hogy erőink egy részét ilyesmi kötötte le hosszú időn keresztül. A gyerekek meg jól érezték magukat.
Ott helyben a Köjál zaklatott bennünket, hogy nincsenek megfelelő engedélyek ahhoz, hogy főzhessünk, a rendőrség igazoltatott néhányszor, és Buda Gézát, aki ott Petri Gyurival együtt főzött, előállították, és egy ideig bent tartották a tapolcai kapitányságon. Később pedig Wojtek Maziarskit - aki akkoriban éppen egyetemistaként itt tanult, majd később újságíró lett - kiutasították Magyarországról. És volt sok apró kellemetlenkedés, zaklatás, megkeresték a tulajdonosokat, egyszóval nagy bátorság volt annak idején az Erős nevű építész részéről, hogy kékkúti nyaralóját odaadta erre a célra.

Ezen a napon történt augusztus 09.

1914

Megkezdődik a mülhauseni csata, mely az első világháborúban a németek ellen intézett első francia támadás volt.Tovább

1945

Az Egyesült Államok hadserege atombombát dob NagaszakiraTovább

1945

A Szovjetunió hadat üzen a Japán Birodalomnak és megkezdi Mandzsúria megszállását.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Alakítók vagy elszenvedők? Személyek, családok, csoportok a huszadik századi történelemben

Tisztelt Olvasók!

A geológiától kölcsönzött szóval élve az ArchívNet idei második száma egyfajta „társadalmi szelvényt” kíván az olvasók elé tárni. A társadalom rétegei hasonlatosak bolygónk kőzettakarójához, amelyeket egyben, egyszerre nehéz áttekinteni, nem is beszélve arról – hogy akárcsak a geológia esetében – térben és időben is nagy eltérések mutatkozhatnak egy-egy országot mintául véve.
Jelen szám a tizenkilencedik-huszadik század magyar társadalmáról kíván egy szelvényt bemutatni, mind az alsó, közép és felső rétegekről. Olyan személyekről, csoportokról, akik között voltak, akik alakították az eseményeket, míg mások csak leginkább elszenvedték az idők változását, azonban erről – a mi, vagyis az utókor szerencséjére – írásban adtak számot.

Az időrendet követve az első Hlbocsányi Norbert (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Bács-Kiskun Megyei Levéltára) az írása, aki cégbírósági iratok segítségével mutatja be egy jelentős kereskedőcsalád, a Kohnerek osztrák-monarchiabeli felemelkedését, majd 1920-30-as évekbeli gazdasági hatalmuk elsorvadását. Csunderlik Péter (adjunktus, Eötvös Loránd Tudományegyetem, tudományos munkatárs Politikatörténeti Intézet) a társadalom középső rétegéhez tartozó értelmiség egy részét mutatja be írásában. Az általa bemutatott dokumentum egy lista azokról a személyekről, akik a Galilei-kör tagjaként 1919-ben felajánlották szolgálataikat a Forradalmi Kormányzótanácsnak.

Szlávik Jánosné (helytörténész, Gödöllő) a második világháború magyarországi harcainak időszakába kalauzol el minket Bőti Imre csendőr főtörzsőrmester naplóján keresztül, aki személyes sorsának viszontagságos voltáról adott számot írásában. Magos Gergely (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) retrospektív egodokumentumokat prezentál és elemez publikációjában. Írásának fő célja nemcsak maguknak a szövegeknek a bemutatása, hanem hogy a főként az értelmiség soraiból származó szerzők a hosszú negyvenes évek folyamán miként alakították át önmagukról szóló írásaikban a korábbi életeseményeiket.

Az időrendi sort Tóth Eszter Zsófia (történész–társadalomkutató, főmunkatárs, Mediaworks) forrásismertetése zárja. Az ArchívNet hasábjain korábban Keresztes Csaba már foglalkozott az ún. 1988-as „metróbalhéval”, azonban Tóth Eszter Zsófia ezúttal az 1980-as évekbeli magyarországi skinhead-mozgalmat a tagok társadalmi háttere felől közelíti meg bírósági iratok alapján.

Egyúttal felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet idei harmadik számába továbbra is várjuk a forrásismertetéseket a huszadik századi gazdaság- és társadalomtörténetre, valamint külföldi konfliktusokra vonatkozóan.
  

Budapest, 2022. május 27.
Miklós Dániel
főszerkesztő