Az Állami Egyházügyi Hivatal megszüntetése

Az állampárt egyházpolitikájának végnapjai

"Kérésemre, a Magyar Távirati Iroda vezérigazgatója megküldte a Szabad Európa Rádió 1989. február 8-i híradását, mely szerint Kulcsár Kálmán igazságügy-miniszter Londonban, ahol a kelet-európai egyházak helyzetét kutató intézetben tartott előadást, bejelentette az Állami Egyházügyi Hivatal megszüntetését, és úgy minősítette a hivatalunkat, mint korábban azt a szocialista Magyarországgal ellenséges erők tették."

10. Sarkadi Nagy Barna feljegyzése Németh Miklós számára

1989. június 7. 

ÁLLAMI EGYHÁZÜGYI HIVATAL

 

Feljegyzés

Németh Miklós elvtárs részére 

A Kormány június 5-i ülésén több javaslat elhangzott az állami egyházpolitika szervezetének ügyéről. Egyes miniszter elvtársak véleménye szerint csak a Művelődési Minisztérium keretei között és teljesen új apparátussal képelhető el a munka továbbvitele. Hivatkoztak egyházi személyek véleményére s.

 

Németh elvtárs összefoglalójában hangsúlyozta, hogy az előkészületeket a kabinet ülésen kialakított álláspont szerint kell végezni, azaz előterjesztést kell készíteni a miniszterelnök vezetésével működő Országos Vallásügyi Tanács, a kormány Egyházügyi Titkársága létrehozására és számba kell venni a Művelődési Minisztériumnak átadandó hatósági jogköröket. Ez a munka folyik.

A döntés előkészítés folyamatát ugyanakkor hangulati elemek is befolyásolják. Ezért fontosnak tartom, hogy Németh elvtárs szíves figyelmébe ajánljak néhány tényt.

 
1.) Az egyházi vezetők véleményének meghallgatása és figyelembe vétele kétségkívül fontos. E nélkül az ügyben nem szabad döntést hozni. Azonban két idetartozó kérdést is látnunk kell: a.) Mit tekintünk az egyházak véleményének? Úgy gondolom mindenképpen figyelnünk kell azokra a vezetőkre, akik a következő 5-10 évben funkcionálni fognak. (Az érvényes pápai kinevezések és a közelmúlt választási eredményei alapján ez a kör meghatározott.)
Természetesen szükség van a vezetéssel szembenálló körök véleményének meghallgatására is, de úgy, hogy lássuk, valójában mekkora befolyással rendelkeznek!

b.) Mérlegelni kell a kormány (az állam) érdekeit is. Az egyházi vezetők között ugyanis természetesen vannak olyanok, akiknek személyes érdeke is, hogy teljesen új, őket és korábbi tevékenységüket nem ismerő állami apparátussal dolgozzanak együtt. (Bár a mai Egyházügyi Hivatalban vannak olyanok, akiknek neve és munkája összefonódott egy letűnt politikával, jelen vannak azok is, akik kidolgozták a reform csomagtervet, a törvényjavaslatot, és akiknek szakértelmét kár volna nélkülözni. Őket becsülik az egyháziak is.)
Másrészt: a legharmonikusabb együttműködés esetén és demokratikus keretek között sem esnek egybe állandóan az állami és egyházi érdekek.

Döntéseinknek tehát nem lehet kizárólagos feltétele az egyházi körök véleménye (bár természetesen figyelnünk kell erre.)

Ezért nagyon fontos – miként az a legutóbbi megbeszélést végén elhangzott –, hogy Németh elvtárs a döntés előtt személyesen találkozzék és konzultáljon az egyházi vezetőkkel.
(A kormány tagjai közül többen rendszeresen kapcsolatokat tartanak fenn különböző egyházi körökkel.)

2.) A kormányzati munkát illetően olyan szervezeti megoldás kell, amely eleve lehetetlenné teszi az apparátus számára a hatósági jogkörök gyakorlását. Törekvéseink hitelességét is bizonyítaná a kormány mellett létrehozandó egyházügyi titkárságot. A hatósági jogkörökkel rendelkező minisztérium keretei közötti működés ennek ellenkezőjét tenné lehetővé.3.) Természetes, hogy az egyes tárcáknak foglalkozniuk kell a területekre eső egyházi tevékenység szakmai felügyeletével (pl. iskolák, egészségügyi – és szociális intézmények, műemlékvédelem, környezetvédelem, nemzetközi kapcsolatok), de éppen ezért nem rendelhető ez a munka csak egy tárcához. Ebben kiemelt szerep kell, hogy jusson a Művelődési Minisztériumnak.
Szükség van az állami munka összehangolására, tehát nem irányító, hanem koordináló és politizálni is képes központi szervre, valamint tárcaközi egyeztetésre.

4.) Az iskolák államosítása előtt ezernél több egyházi iskola működött az országban, tehát az oktatásügy volt az állam és az egyházak együttműködésének legfőbb területe. Ez igazolta a Vallás- és Közoktatási Minisztérium létét. Ma ez nem így van és a közeljövőben sem várható, még akkor sem, ha nőni foga az egyházi iskolák (ma tíz ilyen iskola működik) száma. (Az egészségügyi és szociális intézmények száma többszöröse az iskolákénak.)5.) Egy tárca keretei között az egyházak nem találnának olyan partnerekre, akik az adott minisztérium hatáskörén kívül eső ügyekről is tudnának tárgyalni. Ezért teljesen önálló kapcsolat rendszert építenének ki az államigazgatás minden ágával. Ez állami szempontból nem kívánatos. (Nem ellenőrizni és irányítani kell őket, ellenkezőleg: segíteni és koordinálni a kapcsolatokat, ugyanakkor egyértelműen képviselni az állami érdekeit.)
 
 
A miniszterelnök csak akkor kaphat hatékony segítséget az állami egyházpolitikai irányításhoz, ha közvetlenül támaszkodhat egy kis létszámú szakértői apparátusra.
 

Budapest, 1989. június 7.

 

Sarkadi Nagy Barna

Jelzet: MOL XIX–A–21–d 002/4–2/1989. (161. d.) 


 

Ezen a napon történt április 20.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből

 

Levéltárosok, történészek régóta vitatkoznak azon, hogy a múlt megismerésében mi a szerepük az olyan személyes dokumentumoknak, mint a naplók, visszaemlékezések, önéletrajzok vagy magánlevelek. Van-e egyáltalán forrásértékük, és ha igen, milyen kritériumoknak kell megfelelniük? Sokáig úgy vélték, hogy csupán kiegészítő funkciójuk van: az elsődlegesnek tekintett levéltári források mellett mindössze a történeti összkép árnyalására, a kor hangulatának megfestésére, valamint a többi adat ellenőrzésére használhatóak. Változás e téren az 1970-es évektől állt elő a történettudomány módszertanában bekövetkezett átalakulás, valamint a társadalomtörténet, a mikrotörténet és a történeti antropológia előtérbe kerülésével. Ma már jogos elvárásnak számít, hogy a múltat kutató szakemberek ne csak a nagy összefüggéseket vizsgálják, hanem a megélt történelem sokszínűségét is bemutassák, és a kortársi tapasztalatok közvetítésével a mai olvasóhoz közelebb hozzák a rég letűnt korszakok változatos mindennapjait. Egyre többen vallják: a történész egyik fő feladata, hogy minél személyesebbé, átélhetőbbé tegye a múltat, és a korábbinál nagyobb figyelmet fordítson a hétköznapi emberek sorsának kutatására.

Mindez át- és felértékelte az ún. ego-dokumentumok jelentőségét is: másodlagos források helyett primer dokumentumokká váltak, amelyeket önmagukban is érdemes vizsgálni. „A naplót és a többi hozzá hasonló dokumentumot ‒ írta Gyáni Gábor ‒ az teszi kivételesen becsessé, hogy a bennük foglalt információk a múlt személyes átéléséről szólnak.” A korabeli naplók vagy magánlevelek segítségével megtudhatjuk, miként élt és gondolkodott azok szerzője, milyen hétköznapi tapasztalatokra tett szert, milyen kapcsolati hálóval rendelkezett. Ez a forrástípus éppen ezért a társadalomtörténet elsőrangú kútfője, nélküle nehezen tudnánk rekonstruálni a múltat a maga változatosságával.

De nemcsak a „banális”, békebeli hétköznapok megismerése végett fontosak a személyes források. Ha össze tudnánk számolni, hogy nagyjából hány szereplője lehetett a 20. század két nagy világégésének ‒ Ormos Mária becslése szerint csak a második világháború több mint egymilliárd embert érinthetett ‒, akkor képet alkothatnánk arról is, hányféle módon lehetséges bemutatni a harctéri eseményeket, az otthon maradt családtagok sorsát, vagy a hadifogságban eltöltött időszakot. Attól függően, hogy ki miként élte át és dolgozta fel magában a vele történteket.

Az ArchívNet idei 1. számának fő témája tehát: „Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből”. Szerzőink két korabeli napló és egy terjedelmes beszámoló formájában megírt levél segítségével elevenítik fel az első, illetve a második világháború egyes eseményeit. Salga Kristóf az üknagyapja, Damásdi Imre első világháborús naplóját dolgozza fel, Sőregi Zoltán pedig Szabó József főhadnagy második világháborús naplójából közöl hosszabb részletet. Kőfalviné Ónodi Márta egy szerzetesi csoportra irányítja a figyelmet, és a kalocsai székhelyű iskolanővérek társulatának Budapesten élő, vagy oda menekült tagjai háborús tapasztalatairól számol be. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Marosi Tibor a Somogyi‒Bacsó-gyilkosságról ír, míg Seres Attila korabeli magyar diplomáciai jelentéseket publikál az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről.

 

Budapest, 2021. április 16.

 

A szerkesztők