Az Állami Egyházügyi Hivatal megszüntetése

Az állampárt egyházpolitikájának végnapjai

"Kérésemre, a Magyar Távirati Iroda vezérigazgatója megküldte a Szabad Európa Rádió 1989. február 8-i híradását, mely szerint Kulcsár Kálmán igazságügy-miniszter Londonban, ahol a kelet-európai egyházak helyzetét kutató intézetben tartott előadást, bejelentette az Állami Egyházügyi Hivatal megszüntetését, és úgy minősítette a hivatalunkat, mint korábban azt a szocialista Magyarországgal ellenséges erők tették."

Az ÁEH létrehozása, működése 

Jól mutatja a „klerikális reakció” jelentőségét, erejét, a helyzet komolyságát, hogy a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőség Titkársága külön ülésen foglalkozott az aktuális egyházpolitikával, hiszen a több-kevesebb rendszerességgel hetente ülésező Titkárság

után 2 nappal külön összejövetelt szentelt az aktuális egyházi ügyek megtárgyalásának. Az említett ülésén az első és egyetlen napirendi pont – „Egyházpolitikánk kérdése” – előadója Révai József volt, feltételezhető, hogy a „Tervezet egyházpolitikánk módosításáról” című is ő készítette.

 

A Tervezet 2 és 3. oldalán az egyházpolitika módosításával kapcsolatban kész tényként közölte, hogy az Országgyűlés 1951 májusában törvényt fogad el az ÁEH

Feladatként fogalmazta meg, hogy ki kell dolgozni az ÁEH szervezeti és káderkérdéseit, vázolta a szerkezeti és a működési elképzeléseket.

A Titkárság május 4-i ülésén határoztak az Állami Egyházügyi Hivatal felállításáról, s arról, hogy az ÁEH felállításáról szóló törvény másnapján ki kell nevezni a Hivatal vezetőjét  

Az MDP KV Titkársága ülésével egy napon a Vallás- és Közoktatásügyi miniszter előterjesztésére a Minisztertanács is tárgyalta a Törvényjavaslat tervezetet az Állami Egyházügyi Hivatal

. A Minisztertanács az előterjesztést elfogadta azzal, hogy a törvényjavaslatot olyan rendelkezéssel kellett kiegészíteni, amely szerint a Minisztertanács a Hivatal feletti felügyeleti jogát egy tagja útján gyakorolja. A Minisztertanács 1951. május 18-ai ülésén a Vallás- és Közoktatásügyi miniszter előterjesztésére tárgyalták rendelettervezetet az ÁEH A különböző párt és állami döntéshozó körök – MDP KV Titkársága; VKM; Minisztertanács – javaslataiban annyi változás történt, hogy az ÁEH elnökének kinevezési jogköre az Elnöki Tanács kezébe került. A felállítandó Hivatalt ugyan a Minisztertanács felügyelete alá rendelték, Rákosi Mátyás javaslatára azonban ezt a jogot Darvas József közoktatásügyi miniszterre gyakorolhatta.

Az MDP KV Titkársága határozatának értelmében az Egyházügyi Hivatal felállításáról szóló, az Országgyűlés 37. ülésén beterjesztett május 18-án vita és hozzászólás nélkül egyhangúlag elfogadta az A törvényt másnap, május 19-én Az ÁEH első elnöke Kossa István lett. 

Az 1951. évi I. tc., illetve a végrehajtása tárgyában kiadott minisztertanácsi rendelet az ÁEH létrehozásának elsődleges céljául a vallásfelekezetekkel kötött egyezmények és megállapodások végrehajtását tekintette. Az ÁEH elé kitűzött célok, feladatok sok lehetőséget adtak az egyházak és felekezetek tevékenységének fokozatos korlátozására, háttérbe szorítására. Az 1951. évi I. törvénnyel létrehozott Állami Egyházügyi Hivatal az addigi Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium egyházakkal kapcsolatos ügykörét vette át, az országban működő összes egyház és felekezet felügyeletét ellátta. Az 1956 előtti időszakban, különösen az ’56-os forradalom alatt és után elég negatívan ítélték meg az ÁEH működését. Az 1951–1956 közötti személyi és káder problémák, szakmai hibák, de sokkal inkább a munkatársak ’56-os forradalom alatti megnyilvánulásai – „parancsra cselekedtem” –, a korábbi tettektől való elhatárolódás olyan helyzetbe hozta a Hivatalt, hogy amúgy sem túl jó híre még tovább romlott. Ezt a helyzetet negatívan befolyásolta, hogy 1956. december 31-én, az Elnöki Tanács 33/1956. számú határozata értelmében megszűnt a

és a Művelődési Minisztérium egyik osztálya lett, Egyházügyi Hivatal néven, de lényegesen kevesebb önállósággal. Ugyan az MSZMP KB Politikai Bizottsága és a Minisztertanács 1959. május 28-ai ülésén hozott értelmében az Elnöki Tanács 25. számú 1959. június 2-től visszaállította az Egyházügyi Hivatal 1956 előtti státuszát és nevét, de az egyházpolitika végrehajtásában csak lassan, évek múlva vált meghatározóvá. A döntés értelmében az ÁEH felügyeleti szerve a Minisztertanács lett. A Hivatal elnöki tisztségéből leváltották és más funkcióba helyezték és helyére a Minisztertanács Titkárságának addigi vezetőjét ki.

 

A Hivatal működése, tevékenysége sok vitát, problémát vetett fel, de tény, hogy a kezdetektől a Hivatalban dolgozó és 1971-től elnökként, államtitkári rangban tevékenykedő

megteremtett egy olyan légkört egyház és állam között, ami mindkét fél vezetőinek megfelelő volt.

 

Miklós Imre

A ’80-as évek végére a Németh Miklós vezette kormány és kifejezetten a miniszterelnök a korábbiaktól eltérő egyházpolitikát, sokkal inkább saját személye által vezetett és irányított egyház és állam kapcsolatot kívánt megvalósítani, ezért 1989 júniusában sor került az ÁEH jogutód nélküli megszüntetésére.

Ezen a napon történt április 20.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből

 

Levéltárosok, történészek régóta vitatkoznak azon, hogy a múlt megismerésében mi a szerepük az olyan személyes dokumentumoknak, mint a naplók, visszaemlékezések, önéletrajzok vagy magánlevelek. Van-e egyáltalán forrásértékük, és ha igen, milyen kritériumoknak kell megfelelniük? Sokáig úgy vélték, hogy csupán kiegészítő funkciójuk van: az elsődlegesnek tekintett levéltári források mellett mindössze a történeti összkép árnyalására, a kor hangulatának megfestésére, valamint a többi adat ellenőrzésére használhatóak. Változás e téren az 1970-es évektől állt elő a történettudomány módszertanában bekövetkezett átalakulás, valamint a társadalomtörténet, a mikrotörténet és a történeti antropológia előtérbe kerülésével. Ma már jogos elvárásnak számít, hogy a múltat kutató szakemberek ne csak a nagy összefüggéseket vizsgálják, hanem a megélt történelem sokszínűségét is bemutassák, és a kortársi tapasztalatok közvetítésével a mai olvasóhoz közelebb hozzák a rég letűnt korszakok változatos mindennapjait. Egyre többen vallják: a történész egyik fő feladata, hogy minél személyesebbé, átélhetőbbé tegye a múltat, és a korábbinál nagyobb figyelmet fordítson a hétköznapi emberek sorsának kutatására.

Mindez át- és felértékelte az ún. ego-dokumentumok jelentőségét is: másodlagos források helyett primer dokumentumokká váltak, amelyeket önmagukban is érdemes vizsgálni. „A naplót és a többi hozzá hasonló dokumentumot ‒ írta Gyáni Gábor ‒ az teszi kivételesen becsessé, hogy a bennük foglalt információk a múlt személyes átéléséről szólnak.” A korabeli naplók vagy magánlevelek segítségével megtudhatjuk, miként élt és gondolkodott azok szerzője, milyen hétköznapi tapasztalatokra tett szert, milyen kapcsolati hálóval rendelkezett. Ez a forrástípus éppen ezért a társadalomtörténet elsőrangú kútfője, nélküle nehezen tudnánk rekonstruálni a múltat a maga változatosságával.

De nemcsak a „banális”, békebeli hétköznapok megismerése végett fontosak a személyes források. Ha össze tudnánk számolni, hogy nagyjából hány szereplője lehetett a 20. század két nagy világégésének ‒ Ormos Mária becslése szerint csak a második világháború több mint egymilliárd embert érinthetett ‒, akkor képet alkothatnánk arról is, hányféle módon lehetséges bemutatni a harctéri eseményeket, az otthon maradt családtagok sorsát, vagy a hadifogságban eltöltött időszakot. Attól függően, hogy ki miként élte át és dolgozta fel magában a vele történteket.

Az ArchívNet idei 1. számának fő témája tehát: „Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből”. Szerzőink két korabeli napló és egy terjedelmes beszámoló formájában megírt levél segítségével elevenítik fel az első, illetve a második világháború egyes eseményeit. Salga Kristóf az üknagyapja, Damásdi Imre első világháborús naplóját dolgozza fel, Sőregi Zoltán pedig Szabó József főhadnagy második világháborús naplójából közöl hosszabb részletet. Kőfalviné Ónodi Márta egy szerzetesi csoportra irányítja a figyelmet, és a kalocsai székhelyű iskolanővérek társulatának Budapesten élő, vagy oda menekült tagjai háborús tapasztalatairól számol be. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Marosi Tibor a Somogyi‒Bacsó-gyilkosságról ír, míg Seres Attila korabeli magyar diplomáciai jelentéseket publikál az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről.

 

Budapest, 2021. április 16.

 

A szerkesztők