Az Állami Egyházügyi Hivatal megszüntetése

Az állampárt egyházpolitikájának végnapjai

"Kérésemre, a Magyar Távirati Iroda vezérigazgatója megküldte a Szabad Európa Rádió 1989. február 8-i híradását, mely szerint Kulcsár Kálmán igazságügy-miniszter Londonban, ahol a kelet-európai egyházak helyzetét kutató intézetben tartott előadást, bejelentette az Állami Egyházügyi Hivatal megszüntetését, és úgy minősítette a hivatalunkat, mint korábban azt a szocialista Magyarországgal ellenséges erők tették."

 

Források

1. Miklós Imre, az Állami Egyházügyi Hivatal elnökének levele Grósz Károlynak

1989. január 30. 

Grósz Károly elvtársnak,

a Magyar Szocialista Munkáspárt

főtitkára

Budapest 

Kedves Grósz elvtárs!

 

Az Országgyűlés 1987. december 17-i ülésén még arról adhattam számot, hogy megnyugtatóan rendezett az állam és az egyházak, vallásfelekezetek közötti kapcsolat. Jogos megelégedéssel vehettük tudomásul, hogy az egyházpolitika – a párt szövetségi politikájának szerves részeként – hozzájárul az ország belpolitikai életéhez, közérzetjavító tényezővé vált.

 

Az elmúlt egy év során bekövetkezett mélyreható és sodró erejű társadalompolitikai változások nemcsak a politikai intézmény-rendszert, hanem egyházi szövetségeseinket is komoly teherpróba elé állították. Azok a hazai és külföldi ellenzéki erők, amelyek korábban is bírálták az egyházak vezetőit, „kommunista állam” iránti túlzott engedékenységük miatt, felismerve jelenlegi bonyolult helyzetünket, elérkezettnek érzik az időt, hogy még erőteljesebb, még durvább támadásaikkal lejárassák egyházi szövetségeseinket, pozíciójukat gyengítsék. Sajnálatos tény, hogy támadásaik nem hatástalanok.

 

evangélikus püspök-elnök ellen azért indult széleskörű támadás, mert a Bős-Nagymarosi Vízlépcső ügyében a kormány javaslata mellett voksolt az országgyűlésen. Kormánypártisága miatt kap egyre gyakrabban fenyegető telefonokat, leveleket kanonok, az Országos Béketanács Katolikus Bizottsága főtitkára. Elgondolkoztató, hogy református püspök, aki közismerten következetes és bátor szövetségesünk, a közelmúltban lezajlott zsinaton nem tudta megőrizni a Zsinat lelkészi elnöki funkcióját.

 

A kialakuló helyzeten úrrá lenni azért is nagyon nehéz, mert megítélésem szerint a rádióban, a televízióban és a nyomtatott sajtóban, a nyilvánosság és a demokrácia jelszava mögé bújva, olyan megnyilatkozások is kaptak és kapnak fórumot, amelyek zavart és megosztottságot okoznak a hívő emberek körében, nem kis mértékben hozzájárulnak egyházi szövetségeseink egy részének elbizonytalanodásához.

 

Minden erőfeszítésünk ellenére – amelynek hatását az Állami Egyházügyi Hivatal státusza körüli híresztelések, gyakran jelentős vezetőkre is hivatkozva jelentősen gyengítik – úgy látom, hogy az állam és az egyházak, vallásfelekezetek közötti politikai szövetség fokozatosan bizonytalanná válik.

 

Szükséges lenne egyértelművé tenni, késedelem nélkül határozottan megvédeni eddig szövetségeseinket, mert elveszítjük őket. Ha erőtlennek, tétovázónak mutatkozunk ügyükben, akkor azoknak az erőknek a pozícióját erősítjük, akik eddig is azt vallották, hogy „nem érdemes a kommunistákkal szövetséget kötni, mert az csak a szükség által diktált taktika”. Ezeknek a vélekedéseknek a felerősödése és térhódítása szövetségi politikánkat perspektivikusan is veszélyeztetik.

 

Kedves Grósz elvtárs!

E levelemet nem előterjesztésnek szánom többek között, azért mert vezető munkatársaim közül egyesek nem tartják célravezetőnek jelentkezésemet. Mégis kötelességemnek érzem, hogy jelezzem általam érzékelt folyamatot és személyes meghallgatáson tanácsot kérjek.

 

Jelezni szeretném, hogy a Politikai Bizottság 1983. február 15-i határozatának végrehajtásáról és az egyházpolitikai munka megújításának feladatairól, valamint a lelkiismereti szabadságról, a vallás szabad gyakorlásának jogáról és az egyházügyekről szóló törvény irányelveiről jelentés készül az MSZMP KB Társadalompolitikai Bizottságának, amely előreláthatóan március 1-én kerül megtárgyalásra.

 

Budapest, 1989. január 30.

 

Elvtársi üdvözlettel

 

Miklós Imre

(Miklós Imre)

 Jelzet: MOL XIX–A–21–d 001/2/1989 (161. d.) 


 

Ezen a napon történt április 20.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből

 

Levéltárosok, történészek régóta vitatkoznak azon, hogy a múlt megismerésében mi a szerepük az olyan személyes dokumentumoknak, mint a naplók, visszaemlékezések, önéletrajzok vagy magánlevelek. Van-e egyáltalán forrásértékük, és ha igen, milyen kritériumoknak kell megfelelniük? Sokáig úgy vélték, hogy csupán kiegészítő funkciójuk van: az elsődlegesnek tekintett levéltári források mellett mindössze a történeti összkép árnyalására, a kor hangulatának megfestésére, valamint a többi adat ellenőrzésére használhatóak. Változás e téren az 1970-es évektől állt elő a történettudomány módszertanában bekövetkezett átalakulás, valamint a társadalomtörténet, a mikrotörténet és a történeti antropológia előtérbe kerülésével. Ma már jogos elvárásnak számít, hogy a múltat kutató szakemberek ne csak a nagy összefüggéseket vizsgálják, hanem a megélt történelem sokszínűségét is bemutassák, és a kortársi tapasztalatok közvetítésével a mai olvasóhoz közelebb hozzák a rég letűnt korszakok változatos mindennapjait. Egyre többen vallják: a történész egyik fő feladata, hogy minél személyesebbé, átélhetőbbé tegye a múltat, és a korábbinál nagyobb figyelmet fordítson a hétköznapi emberek sorsának kutatására.

Mindez át- és felértékelte az ún. ego-dokumentumok jelentőségét is: másodlagos források helyett primer dokumentumokká váltak, amelyeket önmagukban is érdemes vizsgálni. „A naplót és a többi hozzá hasonló dokumentumot ‒ írta Gyáni Gábor ‒ az teszi kivételesen becsessé, hogy a bennük foglalt információk a múlt személyes átéléséről szólnak.” A korabeli naplók vagy magánlevelek segítségével megtudhatjuk, miként élt és gondolkodott azok szerzője, milyen hétköznapi tapasztalatokra tett szert, milyen kapcsolati hálóval rendelkezett. Ez a forrástípus éppen ezért a társadalomtörténet elsőrangú kútfője, nélküle nehezen tudnánk rekonstruálni a múltat a maga változatosságával.

De nemcsak a „banális”, békebeli hétköznapok megismerése végett fontosak a személyes források. Ha össze tudnánk számolni, hogy nagyjából hány szereplője lehetett a 20. század két nagy világégésének ‒ Ormos Mária becslése szerint csak a második világháború több mint egymilliárd embert érinthetett ‒, akkor képet alkothatnánk arról is, hányféle módon lehetséges bemutatni a harctéri eseményeket, az otthon maradt családtagok sorsát, vagy a hadifogságban eltöltött időszakot. Attól függően, hogy ki miként élte át és dolgozta fel magában a vele történteket.

Az ArchívNet idei 1. számának fő témája tehát: „Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből”. Szerzőink két korabeli napló és egy terjedelmes beszámoló formájában megírt levél segítségével elevenítik fel az első, illetve a második világháború egyes eseményeit. Salga Kristóf az üknagyapja, Damásdi Imre első világháborús naplóját dolgozza fel, Sőregi Zoltán pedig Szabó József főhadnagy második világháborús naplójából közöl hosszabb részletet. Kőfalviné Ónodi Márta egy szerzetesi csoportra irányítja a figyelmet, és a kalocsai székhelyű iskolanővérek társulatának Budapesten élő, vagy oda menekült tagjai háborús tapasztalatairól számol be. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Marosi Tibor a Somogyi‒Bacsó-gyilkosságról ír, míg Seres Attila korabeli magyar diplomáciai jelentéseket publikál az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről.

 

Budapest, 2021. április 16.

 

A szerkesztők