Az Állami Egyházügyi Hivatal megszüntetése

Az állampárt egyházpolitikájának végnapjai

"Kérésemre, a Magyar Távirati Iroda vezérigazgatója megküldte a Szabad Európa Rádió 1989. február 8-i híradását, mely szerint Kulcsár Kálmán igazságügy-miniszter Londonban, ahol a kelet-európai egyházak helyzetét kutató intézetben tartott előadást, bejelentette az Állami Egyházügyi Hivatal megszüntetését, és úgy minősítette a hivatalunkat, mint korábban azt a szocialista Magyarországgal ellenséges erők tették."

  

4. Előterjesztés az MSZMP KB Társadalompolitikai Bizottsága ülésére az egyházpolitika helyzetéről és megújításának feladatairól

1989. február 15. 

[…]

 Javaslat az egyházügyi igazgatás központi és területi szervezetére 
 

      A. A lelkiismereti szabadságról, a vallás szabad gyakorlásáról és az egyházügyekről szóló törvény hívja életre az Országos Egyházpolitikai (egyházügyi) Tanácsot.

(Az elnevezés további konzultációk során módosítható).

A tanács a társadalmi konzultáció és érdekegyeztetés legfőbb szervként és fórumaként működne. Alapvető feladata a lelkiismereti szabadsággal, a vallás szabad gyakorlásával, valamint az egyházügyekkel kapcsolatban a társadalmat érintő kérdések megvitatása, az eltérő nézetek, érdekek kompromisszumos egyeztetése. A tanács konzultatív testület, amelynek ajánlási joga van az egyházügyi igazgatás alkotmányos felügyeletét – a törvény rendelkezései szerint – ellátó szerv /államfő, kormányfő/ felé. Tevékenységében az egyházak, politikai pártok (társadalmi szervezetek) képviselői és az állami egyházügyi szerv vezetője vesz részt.

B. Az egyházügyi irányítás szervezeti felépítése  „a” változat 
Az államfő mellett – a konzultatív, érdekegyeztető szervként – Országos Egyházpolitikai (Egyházügyi) Tanácsa működik. A tanács elnöke az államfő. Az állami egyházügyi szerv:

 –        önállóan, az államfőnek közvetlenül alárendelve működik;–        a köztársasági elnöki hivatalba tagozódva végzi munkáját.  „b” változat 
A kormányfő (államminiszter) mellett – konzultatív, érdekegyeztető szervként – Országos Egyházpolitikai (Egyházügyi) Tanács működik. A tanács elnöke a kormányfő. Az állami egyházügyi szerv:

 –        önálló államigazgatási szervként, a kormányfőnek (államminiszternek) közvetlenül alárendelve működik;–        a Minisztertanács hivatalába tagozódva a kormányfő felügyeletével végzi munkáját.  „c” változat 
A Kormányfő mellett – konzultatív, érdekegyeztető szervként – Országos Egyházpolitikai (Egyházügyi) Tanács működik. A tanács elnöke a kormányfő. Az állami egyházügyi szerv a Belügyminisztériumba (Belpolitikai és Államigazgatási Minisztériumba) tagozódva végzi munkáját – államtitkár (miniszterhelyettes) vezetésével.

 

(Véleményünk szerint politikai érdekeinknek megfelelő megoldás a kormányfő alárendeltségében működő önálló szerv, azaz a „b” változat.)

 

      C. A területi egyházpolitikai feladatokat a megyei (fővárosi) tanácsok szervezetében tevékenykedő megyei (fővárosi) egyházügyi titkárok végzik, a helyi sajátosságoknak megfelelő felügyeleti rendben. A megyei (fővárosi/ tanácsok – mint népképviseleti szervek mellett – alakuljanak konzultatív, érdekegyeztető szervként, megyei (fővárosi) egyházpolitikai (egyházügyi) tanácsok.

      D. Javasoljuk: 

Az Országgyűlés, mint népképviseleti és az államhatalom legfőbb szerve hozza létre Vallás – és Egyházügyi Bizottságát. A Bizottság alapvető feladata a vallás – és egyházpolitikával összefüggő kérdések megvitatása, az állami egyházügyi szerv ellenőrzése.

 

Budapest, 1989. február 15.

1.      A legfontosabb egyházi szertartásokon való részvétel adatai.
2.      A hitoktatás alakulása az 1980-as években.
3.      A lelkészképző intézmények hallgatóinak száma 1984–1989-es tanévekben.
4.      Az 1945-1986. között épített templomok, imaházak.
5.      Az egyházi műemlékvédelemhez nyújtott állami támogatás.
6.      Az egyházaknak nyújtott anyagi támogatás.
7.      Összehasonlító táblázat az egyházi könyvkiadás példányszámainak alakulásáról.
8.      Az egyházi sajtó adatai. 
 
Jelzet: Jelzet: MOL XIX–A–21–d 001/3/1989 (161. d.)  


 

Ezen a napon történt április 20.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből

 

Levéltárosok, történészek régóta vitatkoznak azon, hogy a múlt megismerésében mi a szerepük az olyan személyes dokumentumoknak, mint a naplók, visszaemlékezések, önéletrajzok vagy magánlevelek. Van-e egyáltalán forrásértékük, és ha igen, milyen kritériumoknak kell megfelelniük? Sokáig úgy vélték, hogy csupán kiegészítő funkciójuk van: az elsődlegesnek tekintett levéltári források mellett mindössze a történeti összkép árnyalására, a kor hangulatának megfestésére, valamint a többi adat ellenőrzésére használhatóak. Változás e téren az 1970-es évektől állt elő a történettudomány módszertanában bekövetkezett átalakulás, valamint a társadalomtörténet, a mikrotörténet és a történeti antropológia előtérbe kerülésével. Ma már jogos elvárásnak számít, hogy a múltat kutató szakemberek ne csak a nagy összefüggéseket vizsgálják, hanem a megélt történelem sokszínűségét is bemutassák, és a kortársi tapasztalatok közvetítésével a mai olvasóhoz közelebb hozzák a rég letűnt korszakok változatos mindennapjait. Egyre többen vallják: a történész egyik fő feladata, hogy minél személyesebbé, átélhetőbbé tegye a múltat, és a korábbinál nagyobb figyelmet fordítson a hétköznapi emberek sorsának kutatására.

Mindez át- és felértékelte az ún. ego-dokumentumok jelentőségét is: másodlagos források helyett primer dokumentumokká váltak, amelyeket önmagukban is érdemes vizsgálni. „A naplót és a többi hozzá hasonló dokumentumot ‒ írta Gyáni Gábor ‒ az teszi kivételesen becsessé, hogy a bennük foglalt információk a múlt személyes átéléséről szólnak.” A korabeli naplók vagy magánlevelek segítségével megtudhatjuk, miként élt és gondolkodott azok szerzője, milyen hétköznapi tapasztalatokra tett szert, milyen kapcsolati hálóval rendelkezett. Ez a forrástípus éppen ezért a társadalomtörténet elsőrangú kútfője, nélküle nehezen tudnánk rekonstruálni a múltat a maga változatosságával.

De nemcsak a „banális”, békebeli hétköznapok megismerése végett fontosak a személyes források. Ha össze tudnánk számolni, hogy nagyjából hány szereplője lehetett a 20. század két nagy világégésének ‒ Ormos Mária becslése szerint csak a második világháború több mint egymilliárd embert érinthetett ‒, akkor képet alkothatnánk arról is, hányféle módon lehetséges bemutatni a harctéri eseményeket, az otthon maradt családtagok sorsát, vagy a hadifogságban eltöltött időszakot. Attól függően, hogy ki miként élte át és dolgozta fel magában a vele történteket.

Az ArchívNet idei 1. számának fő témája tehát: „Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből”. Szerzőink két korabeli napló és egy terjedelmes beszámoló formájában megírt levél segítségével elevenítik fel az első, illetve a második világháború egyes eseményeit. Salga Kristóf az üknagyapja, Damásdi Imre első világháborús naplóját dolgozza fel, Sőregi Zoltán pedig Szabó József főhadnagy második világháborús naplójából közöl hosszabb részletet. Kőfalviné Ónodi Márta egy szerzetesi csoportra irányítja a figyelmet, és a kalocsai székhelyű iskolanővérek társulatának Budapesten élő, vagy oda menekült tagjai háborús tapasztalatairól számol be. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Marosi Tibor a Somogyi‒Bacsó-gyilkosságról ír, míg Seres Attila korabeli magyar diplomáciai jelentéseket publikál az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről.

 

Budapest, 2021. április 16.

 

A szerkesztők