A Nobel-díjas Thomas Mann Budapestre látogatott.Tovább
Egy gyárüzem leszerelésének kálváriája
„[...] gyártelepünkön az orosz katonaság a leszerelést változatlanul folytatja. Az említett három miniszter úr legmegértőbb támogatása sem érte el az orosz hatóságoknál, hogy a leszerelési munkát beszüntessék, ezért mély tisztelettel felvetjük az a gondolatot, hogy Miniszterelnök Úr magához Sztálin marsallhoz intézzen egy távirati kérést, hogy a május 1-i ünnepségekkel kapcsolatban, ha másként nem lehetséges, ajándékképen adja vissza az ország közgazdasága szempontjából oly mérhetetlen fontosságú kulcsjellegű gyárunkat hazánknak."
Források
A gyár igazgatóságának és üzemi bizottságának levele Takács Ferenc iparügyi miniszterhez
1945. április 19.
T.
Iparügyi Miniszter Úrnak,
Budapest
Alulírott Felten és Guilleaume Kábel-, Sodrony- és Sodronykötélgyár Részvénytársaság igazgatósága és Üzemi bizottsága tisztelettel bejelenti, hogy folyó hó 18-án megjelent gyárunkban a XI., Budafoki út 60. szám alatt a Fegyverszüneti Bizottság orosz küldöttsége és kijelentette, hogy a magyar kormánnyal történt megegyezés alapján vállalatunkat, mint német vállalatot hadizsákmányként birtokba veszi, leszereli s a leszerelt gépeket és a gépek összes járulékait Oroszországba szállítja. Lefoglalja ezenkívül a gyár összes kész, félkész áruit és nyersanyagát. A gépek leszerelését folyó hó 19-én reggel megkezdi és folyó év május 5-éig be is akarja fejezni. A leszerelési munkát túlnyomórészt gyári alkalmazottainkkal akarja elvégeztetni. A leszerelést a mai napon már meg is kezdte.
Tisztelettel kérjük Miniszter Urat: szíveskedjék intézkedni, vagy közbenjárni, hogy a leszerelés azonnal megszüntessék, és hogy gyárunknak hadizsákmányként történő igénybevételétől az illetékes orosz hatóság véglegesen elálljon.
Kérésünk indoklásául legyen szabad a következőket felhozni.
- Büntetőjogi felelősségünk tudatában kijelentjük, hogy vállalatunk nem tekinthető német vállalatnak. Belga és svájci alapítású és luxemburgi érdekeltségű, Részvényeink többsége ugyan német vállalatok kezében van, ezeknek a német vállalatoknak részvénytöbbsége viszont Aciéries Réunies de Burbach-Eich-Dudelange S.A., Luxemburg, Koenigsring 2. birtokában van. Mivel pedig az említett német vállalatok részvényeinek jelentős mennyisége a mi birtokunkban van, német részvénytöbbségről nem is lehet beszélni.
- Német befolyás gyárunkban sem a háború alatt, sem a háború előtt nem érvényesült. A vállalat vezetése kizárólag az igazgatóság kezében volt; az igazgatóságnak pedig mind a tagja született magyar.
- Németországi exportunk /szállításaink/ a háború előtt semmi sem volt, s a háború alatt forgalmunk 1%-át sem érte el.
- A német hadvezetőség mindenfajta kényszerítése ellenére megakadályoztuk úgy a vállalatunk gépberendezéseinek, mint munkásainak kitelepítését, valamint üzemünkben a legkisebb mértékben való rombolást és bénítást.
- Részvényeinknek egyharmad része a legjobb tudomásunk szerint magyar kezekben volt, mert a budapesti tőzsde forgalmában szerepelt.
- Német mentes működésünk és kapcsolataink bizonyságául szolgál az a körülmény is, hogy a háború előtt, sőt a háború első éveiben igen jelentős exportot bonyolítottunk le angol vagy domíniumi vállalatokkal a Dél-Afrikai Unióban, Levantéban stb. Tettük és tehettük ezt még akkor is amikor az összes angol és domíniumi vállalatok a német ipart a legteljesebb mértékben bojkottálták. Mi szállítottunk továbbá a kínai hadseregnek tábori telefonkábel szükséglete nagy részét Kínának Japán ellen folytatott háborúja első éveiben.
- Legyen szabad most rámutatnunk arra, hogy vállalatunknak leszerelése és megszüntetése következtében nemcsak az ország újjáépítésének munkája válnék teljesen lehetetlenné, hanem hosszú évekig talán évtizedekig megbénulna teljesen a magyarországi ipari és kereskedelmi élet, mivel más működő kábel-, sodrony- és sodronykötélgyár számottevő teljesítőképességgel az ország területén nem maradt.
- Ha mi nem tudjuk ellátni a bányaüzemeket bányakötéllel és kábelekkel, a szénbányászat megakad; szén hiányában az elektromos erőművek nem tudnának áramot termelni. Ugyanez vonatkoztatható a Magyar-Amerikai Olajipari Részvénytársaság olajtermelő telepeire is.
- Mivel ólomkábeleket kizárólag csak mi gyárthatunk, mivel tudomásunk szerint a Magyar Siemens Művek elkobzása és leszerelése már befejezett ténynek tekinthető, - ólom és egyéb kábelek, valamint vezetékanyagok hiányában az ország elektromos ellátásának egésze lehetetlenné válnék.
- A mi általunk gyártott kábelek és vezetékanyagok nélkül nem indulhat meg a posta távíró és távbeszélő üzeme.
- A mi kábeleink és vezetékeink szükségesek feltétlenül ahhoz, hogy a közlekedés úgy országos, mint városi vonatkozásban megindulhasson.
- Hogy a víz és gázszolgáltatás úgy Budapesten, mint az ország bármely más városában megindulhasson, ehhez feltétlenül szükségesek a mi kábeleink.
- Mivel országunkban az ipar, főleg a gyáripar legnagyobbrészt elektromos áramerővel dolgozik, - vállalatunk megszűnése esetében az áramszolgáltatás lehetetlenülése következtében megszünne minden nagyobbmérvű ipari élet és foglalkoztatottság.
- Köteleink nélkül nem építhető fel az új rádió leadóállomás; kábeleink és egyéb gyártmányaink nélkül pedig nem indulhat meg a rádiógyártás.
- A kábeleken, vezetékanyagokon és köteleken kívül számos más olyan cikket is gyártunk, melyek főleg a hadiiparban nélkülözhetetlenek.
Összefoglalva a fent felsorolt indokokat, - nyugodt lelkiismerettel kijelenthetjük újból, hogy vállalatunk semmiképpen sem tekinthető német vállalatnak, és hogy ennek megszüntetése következtében sem az újjáépítés nem indulhat meg, sem a további ipari és kereskedelmi élet el nem képzelhető. Tisztelettel kérjük, tehát ismételten Miniszter Urat, hogy vállalatunk leszerelését és elvitelét legsürgősebben megakadályozni szíveskedjék.
Budapest, 1945. évi április hó 19-én.
A FELTEN ÉS GUILLEAUME KÁBEL-, SODRONY- ÉS SODRONYKÖTÉL RÉSZVÉNYTÁRSASÁG
Jelzet: Magyar Országos Levéltár Z 477 9. tétel. 1. csomó - A dokumentumot az üzemi bizottság pecsétjével, valamint az igazgatók és az üzemi bizottság tagjainak aláírásával látták el.
Tartalomjegyzék
Tartalomjegyzék
Ezen a napon történt január 26.
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Beköszöntő
Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban
„Menni vagy maradni” ‒ ez volt Sándor Pál „Szerencsés Dániel” című filmje két fiatal főhősének dilemmája 1956 decemberében. Dani és Gyuri végül a maradás mellett döntöttek, ezért a határállomáson nem szálltak fel a teherautóra, amely a többi menekülővel együtt Ausztriába csempészte volna őket. A film valós történelmi helyzetet ábrázol: a forradalom és szabadságharc leverése után ugyanis sokak számára valóban sorsdöntő kérdéssé vált, hogy a szabad élet reményében, akár életüket is kockáztatva, illegálisan elhagyják-e hazájukat, vagy pedig otthon maradjanak, és ezzel a biztonságosabbnak tűnő, ám szürkébb és kilátástalanabb jövőt válasszák. Részben a megtorlások elől is menekülve, akkor több mint 200 ezren távoztak külföldre, közülük mintegy 170 ezren nem tértek haza.
Alig több mint egy évtizeden belül ez már a harmadik nagy exodus volt. Az első 1944‒1945-ben következett be, amikor is több tízezer katonatiszt, csendőr, nyilas távozott Nyugatra. Ezt az ún. „nemzeti” emigrációt az 1947-es „demokratikus” emigráció követte, amelynek tagjai ‒ mint például Nagy Ferenc miniszterelnök vagy Varga Béla, az országgyűlés elnöke ‒ a kommunizmus elől menekültek. Egy évvel később Márai Sándor is elhagyta az országot, és soha többé nem tért vissza. Meggyőződése volt, hogy a kommunizmus nem a magyar társadalom, hanem „a szovjet imperializmus gyarmatosító céljait” szolgálja, és attól félt, ha itthon marad, belesorvad „az agresszív butaságba”, ami körülveszi. Az országból való ki- és beutazást ekkor már szigorúan szabályozták. Az útlevélkérelmeket a Belügyminisztérium önkényesen bírálta el, és sokszor indoklás nélkül elutasította azokat.
1948-ban szovjet kezdeményezésre a magyar pártvezetés az ország nyugati és déli határainak hermetikus lezárásáról döntött. Kiépítették a vasfüggönynek nevezett, drótakadályokból és magasfigyelőkből álló műszaki zárat, a határ mentén letarolták az erdőket, aknamező telepítésébe kezdtek, a határőrséget pedig beolvasztották az Államvédelmi Hatóságba. Ettől kezdve az, aki a zöldhatáron keresztül próbált az országból távozni, nagy kockázatot vállalt: menekülés közben könnyen életét veszthette, ha pedig elfogták, súlyos börtönbüntetés várt rá. 1951 és 1953 között még így is összesen mintegy 12 ezer határsértést követtek el, ebből több mint 1700 sikeres volt. A Sztálin halálát követő „olvadásnak” és az első Nagy Imre-kormány új politikai irányvonalának köszönhetően nekiláttak a több mint ezer kilométer hosszú aknamező felszámolásának, a déli határszakaszon pedig a drótakadályokat is megszüntették.
A forradalom leverése utáni megtorlás légkörében ‒ egy rövid időszakot leszámítva, amikor is lehetőség nyílt Nyugatra menekülni ‒ továbbra is szinte lehetetlen volt elhagyni az országot: kevesen kaptak útlevelet és a határokat szigorúan őrizték. A sportolók az átlagembereknél jóval könnyebben utazhattak külföldre, közülük sokan nem tértek vissza. Az 1956-os melbourne-i olimpiai játékokon résztvevő magyar csapat tagjai például tömegesen disszidáltak, köztük az olimpián három aranyérmet elnyert Keleti Ágnes tornásznő is. Az 1957 elején dél-amerikai turnén tartózkodó Honvéd futballcsapatából végleg külföldön maradt a válogatottban is játszó Puskás, Kocsis és Czibor, így ezzel minden idők legjobb magyar futballválogatottja, az Aranycsapat is szétesett.
A kádári konszolidációs politika részeként az ötvenes-hatvanas évek fordulójától kezdve apró lépésekben ugyan, de enyhíteni kezdték a be- és kiutazásra vonatkozó szabályokat. Az állambiztonság szempontjai azonban továbbra is elsőbbséget élveztek, és a hatóságok szigorúan ellenőrizték az útlevelet kérelmező személyt. Új illegális határátlépési módszerek terjedtek el: többen útlevelet hamisítottak, mások vonaton, személygépkocsiban, teherautóban vagy mikrobuszban elrejtőzve próbáltak kijutni az országból, de olyanok is akadtak, akik járművükkel próbálták áttörni a határsorompót. Nagy port vert fel a későbbi neves borász, Szeremlei Huba disszidálása, aki családjával 1967-ben regénybe illő módon, egy Ausztriából érkező sportrepülővel távozott illegálisan Nyugatra.
Az 1972-ben bevezetett piros útlevéllel a „baráti” szocialista országokba már korlátozás nélkül el lehetett jutni. A nyugati államokba való utazáshoz kék útlevelet adtak ki, ehhez viszont külön egyedi kiutazási engedélyt kellett beszerezni. A minden országba érvényes egységes kék útlevelet 1984-ben vezették be, a világútlevelet négy évvel később lehetett igényelni. A teljesen szabad utazás lehetősége azonban csak a rendszerváltással egyidőben, 1989-ben vált valóra a külföldre utazásról és az útlevélről szóló törvény elfogadásával.
Az ArchívNet idei utolsó, 6. számának fő témája tehát: „Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban”. Összeállításunkban öt írást közlünk, ezek közül három kapcsolódik szorosan a témához. Bencsik Péter az 1950-es és 1960-as évek tiltott határátlépéseit vizsgálja, Krahulcsán Zsolt pedig egy 1966-os állambiztonsági jelentés alapján az ún. „hazatérés-megtagadási” ügyeket elemzi. Seres Attila egy különösen izgalmas disszidálás történetét mutatja be, melynek főszereplője ellopta a budapesti szovjet nagykövetség autóbuszát, majd azzal Hegyeshalomnál áttörte a határt és Ausztriába távozott. Vallasek Júlia két református diáklány 1940‒1944 közötti levelezéséből közöl részleteket, míg Bakonyi Péter Csány József „nyilas számonkérő” naplóját publikálja.
Budapest, 2021. december 20.
L. Balogh Béni
főszerkesztő