Mezőgazdasági gépgyárból orosz tankjavító üzem

(1945. január-szeptember)

„már január első napjai óta az oroszok lefoglalták gyárunkat, azt kizárólag tankjavításra rendezték be, emiatt azután faipari gépektől kezdve minden olyan termelési eszközt, gépet, amely a mezőgazdasági gépgyártás céljait szolgálta, leszereltek, és a pincébe dobtak úgy, hogy üzemünk eredeti rendeltetése: a mezőgazdasági gép- és alkatrészgyártás ezen idő óta szünetel."

Bevezető 

Az előrenyomuló szovjet hadseregnek a „felszabadított" gyárakat a legtöbb esetben egy 1945 tavaszán kiadott utasítás alapján vissza kellett adnia a

. Sok esetben azonban ez a dátum nyár végéig, sőt a Hofherr-Schrantz-Clayton Shuttleworth Magyar Gépgyár Művek Rt. esetében jóval továbbra is kitolódott.

A szovjet Vörös Hadsereg 2. Ukrán Frontjának 96192. számú műszaki alakulata Budapest ostroma alatt 1945. január 12-én rendezte be tankjavító üzemét a Hofherr-Schrantz-Clayton Shuttleworth Magyar Gépgyár Művek Rt. kispesti telephelyén. Az említett gyár a Hofherr-Schrantz Rt. és a Clayton-Shuttleworth Ltd. 1912-es fúzióját követően jött létre, és vált Magyarország legnagyobb mezőgazdasági gépgyártó üzemévé. A hazai igények 95%-át a Hofherr-gyár elégítette ki, még úgy is, hogy termelése 70%-a exportra . A vállalat fő részvényese a '30-as évek eleje óta a Magyar Általános Hitelbank volt. A háborúban a kispesti telephely viszonylag épen megmaradt, viszont jelentős anyagokat szállítottak el a németek, valamint a menekülő magyarok a Nyugat-Dunántúlra.

Az üzem elfoglalását követően az orosz parancsok a gyárba visszatérő munkások körében szorgalmazta, hogy a már felszabadított gyárakhoz hasonlóan itt is hozzanak létre üzemi bizottságot, mely biztosítani tudja a termelés azonnali

. A Hofherr vezérigazgatója január 20-án jelent meg Kispesten. Erdős Jenő a náci megszállást követően 1944. március 22-től hét hónapig volt a Gestapo fogságában, majd internálták, végül pedig a rendőrség fogságában volt, egészen 1945. január 17-ig, amikor is az előrenyomuló orosz csapatok kiszabadították. Gyárba érkezésekor elmondása szerint kész volt együttműködni a felállított üzemi bizottsággal, bár annak törvényes jogalapját aggályosnak . A gyértelep orosz parancsnoka Ponomarjov alezredes január 21-én Erdőst igazgatóvá nevezte ki és biztosította, hogy amint a front továbbvonul, alakulata is távozik, és visszaadják a gyárat a korábbi tulajdonosnak. (Lásd az 1. forrást!) Másnap azonban már másképpen fogalmazott, és mindez előrevetítette, hogy nehéz időszak vár a vállalatra. A vezetőség helyzetét nehezítette, hogy néhány tisztviselő kihasználva orosz tudását képes volt befolyásolni a helyi orosz parancsnokot.

Milyen jogalapja lehetett a szovjeteknek (a „győztes" jogán kívül), hogy igénybe vegye a vizsgált gyár telephelyét?

A cári Oroszország aláírta az 1907-es hágai egyezményt, és az ezt követő genfi egyezményt, ezzel elfogadta a háború alatti viselkedési normákat, a Szovjetunió azonban nem ismerte el a cári kormányzat által vállalat kötelezettségeket. Mindkét egyezmény kitért a magántulajdon fokozott védelmére és annak csak különleges esetben való, kizárólag hadicélokkal kapcsolatos felhasználására. Utóbbi megállapítás a Hofherr-Schrantz esetében mindössze 1945 áprilisáig, a harcok lezárultáig állhatta meg a helyét, bár a szovjet fél értelmezésében a fegyverszüneti megállapodás, csak felfüggeszti a háborús állapotot, de nem szünteti meg.

A

a 1944. december 21-én megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. január 20-án írta alá, amelynek 11. pontja értelmében: „11.§ A magyar kormány köteles rendszeresen magyar valutában pénzösszegeket kifizetni és árukat (üzemanyagot, élelmiszert stb.), eszközöket és szolgáltatásokat rendelkezésre bocsátani, amelyekre a szövetséges (szovjet) főparancsnokságnak funkciói teljesítésére, valamint a szövetséges államok ama misszióinak és képviseleteinek, melyek a Szövetséges Ellenőrző Bizottsággal kapcsolatban állnak - szükségük lehet.

A magyar kormánynak szükség esetén biztosítania kell az ipari és szállítási vállalatok, a posta, távíró, távbeszélő és rádió, az erőművek, a közüzemi vállalatok és berendezések, a fűtőanyag és egyéb anyagraktárak felhasználását és munkájuk szabályozását, azoknak az utasításoknak megfelelően, melyeket a fegyverszünet idején a szövetséges (szovjet) főparancsnokság vagy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság ad ki."

Mind az egyezmények, mind pedig a fenti megállapodás számos visszaélésre adhatott okot.

Miután az oroszok még februárban is a gyártelepen voltak, a vállalat többségi tulajdonosa, a Magyar Általános Hitelbank Dr. Perényi Istvánt jelölte ki érdekei képviseletére. A gyár vezetősége ezt követően küldöttséget menesztett az oroszokhoz a helyzet tisztázására. Mind Gurkim őrnagy, mind pedig Papasvili alezredes biztosította őket, hogy a gyártelepet a Vörös Hadsereg mindössze ideiglenesen vette használatba. Ezzel szemben március 3-án a gyár katonai parancsnoka Kolomjec őrnagy kijelentette, hogy a kispesti üzem a Vörös Hadsereg tulajdonát képzi, és a korábbi tulajdonosok tulajdonjoga immáron nem érvényes. Hivatkozási alapként Moszkvát

.

Hadifoglyokat kísérő orosz katonák Budapesten

Erdős mindezzel kapcsolatban azon aggodalmának adott hangot, hogy emiatt a vállalat mindennapi kötelezettségeinek sem tud eleget tenni, hiszen jelen helyzetben nem jogosultak, sem az éves leltár elkészítésére, sem a különböző adók megfizetésére, sem pedig az általános tájékoztatás megadására. A dolgokat tovább nehezítette, hogy március 13-én egy orosz százados, felettesei utasítására hivatkozva megszüntetettnek nyilvánította a Hofherr budapesti központját, valamint megtiltotta, hogy bármilyen rendelést felvegyenek, vagy kifizetést eszközöljenek. Mindezt azon

tetézte, hogy „ki kell törölni még az emlékezetből is a Hofherr-Schrantzot." A százados természetesen semmilyen papírt nem tudott mindezekről felmutatni. A tankjavítások mellett a gyár nem folytathatott polgári termelést, sőt a telepen lévő már kész anyagok és alkatrészek értékesítését is megtiltották az oroszok. Mindezekre pedig igen nagy szükség lett volna, különösen 1945 tavaszán. 1945. március 17-én jelent meg ugyanis a 600/1945. ME. számot viselő földreformról szóló rendelet, amely a korábbi földtulajdonviszonyok jelentős átalakítását írta elő. A földel együtt a mezőgazdasági gépállomány is . Ezek jelentős része, azonban megrongálódott, vagy pedig egyszerűen nem volt elegendő az igények kielégítésére. Ebben a helyzetben nagy jelentősége lett volna a Hofherr gyár termelésének, mely az ország legnagyobb mezőgazdasági gépgyára volt, ám az orosz igénybevétel és a tiltások miatt nem tehetett semmit. A vállalat vezetősége több levelet intézett az illetékes minisztériumokhoz (Iparügyi Minisztérium, Földművelésügyi Minisztérium) illetve vezető politikusokhoz (Nagy Ferenc), ám májusig nem értek el eredményt. Ekkor végre engedélyt kaptak a gyártelepen található alkatrészek és anyagok értékesítésére, ám az oroszok közbeszóltak. A gyár katonai parancsnoka a megszállás alatt végig igen érzékenyen reagált a vezetőség minden olyan lépésére, amikor a „feje felett" próbáltak meg intézkedni akár a magyar kormány, akár pedig a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) irányába. Kolomjec ugyanis elrendelte az alkatrészek, majd pedig az elkészült gépek és traktorok bevagonírozását és elszállítását, megakadályozva ezzel felhasználásukat a mezőgazdasági termelésben. (Lásd a 2. forrást!) A megmaradt anyagokat saját szükségleteik kielégítésére használták (számla adása nélkül), vagy pedig a pincébe szórták. Így a Hofherr-Schrantz nemhogy a polgári gyártásba, de a fegyverszüneti egyezményben rögzített jóvátétel teljesítésébe sem tudott bekapcsolódni.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt január 27.

1944

A szovjet Vörös Hadsereg áttöri Leningrád több mint 2 éve tartó német blokádját.Tovább

1945

A szovjet Vörös Hadsereg felszabadítja a birkenaui és auschwitzi koncentrációs táborokat.Tovább

1967

Több mint 60 ország képviselője aláírja az Atomcsend-EgyezménytTovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

 

Az ArchívNet idén utoljára összevont számokkal jelentkezik. A publikált forrásismertetések meglehetősen széttartó tematikával bírnak, azonban öt írás mégis rendelkezik metszéspontokkal, hiszen szó esik az 1956 után berendezkedő rendszer tisztségviselőinek lekáderezéséről, a Kádár-kor apróbb, mindennapos visszaéléseiről és egyedülálló, súlyos bűncselekményeiről, illetve az 1945 után fokozatosan állami kontroll alá nyomott római katolikus egyházról is. Az említett írásoktól témájával a hatodik különül el, amely azonban jövőbeli kutatások számára bírhat gondolatébresztő jelleggel.

Az időrendiséget figyelembe véve az első forrásismertetés Somorjai Ádám OSB (emeritus vatikáni levéltáros, Pannonhalmi Bencés Főapátság) Mihalovics Zsigmond jelentéseit bemutató írásának második része: a Katolikus Akció országos igazgatójának több beszámolóját prezentálja, amelyekben Mihalovics részletekbe menően tudósította a szentszéki vezetést arról, hogy az állam milyen, egyre durvább módszerekkel kívánta az uralma alá hajtani a magyarországi római katolikus egyházat.

Krahulcsán Zsolt (tudományos kutató, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) írása már az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni időszak egyik intézményének, a Minisztertanács Személyügyi Titkárságának a működését tárja az olvasó elé, amely nem volt közismert, azonban a káderpolitikában 1957 és 1961 között mégis nagy szerepet töltött be.

Az 1950-es évek végén végrehajtott mezőgazdasági kollektivizálási hullám Fejér megyei következményeit mutatja be Pál Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) egy jelentés nyomán: kisebb gazdasági visszaélésektől egészen a komoly sikkasztásokig terjed azon bűncselekmények listája, amelyek a kialakított gazdasági-társadalmi rendszerre adott védekező reakcióként is értelmezhetők.

A korabeli Magyarországon példa nélkül álló bűncselekmény, az 1973-as balassagyarmati túszdráma utóhatásait Bedők Péter (belügyi referens, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) és Halász Tibor (referens, az államhatalom felsőbb szervei, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) két irat segítségével világítja meg, amelyek különlegessége, hogy az egyes megszólalók (például a lehallgatott Kisberk Imre püspök, illetve Nógrád megyei munkavállalók) annak ellenére rendelkeztek az eseményről információval, hogy a hatóságok hírzárlatot rendeltek el.

Szintén egy, a korszakban egyedülálló, maga után hírzárlatot vonó bűncselekményt mutat be levéltári iratok segítségével Tóth Eszter Zsófia (történész–társadalomkutató, főmunkatárs, Mediaworks). A Szépművészeti Múzeumba 1983 novemberében tört be egy olaszokból álló bűnbanda, az elrabolt festményeket végül egy görögországi kolostorban találták meg a nyomozás során. Az „évszázad műkincsrablásáról szóló ismertetés egyik érdekessége, hogy olyan iratokat is kiválogatott a szerző, amelyek a Népszabadságban a hírzárlat ellenére megjelenő rövidhír utáni rendőrségi vizsgálat során keletkeztek.

Magyarország huszadik századi történének egy-egy eseményéről szóló forrásismertetésektől eltér témájában Kiss András (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) írása, aki egy speciális forráscsoportot járt körül. A fényképek gyakran csak szemléltető eszközként, illusztrációként jelennek meg a történeti munkákban, azonban a fotók a történetírás – jelen esetben a gazdaságtörténet-írás – forrásai is lehetnek.

A hatodik számban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, egyben felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet jövő évi számaiba várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest, 2022. december 19.

Miklós Dániel
főszerkesztő