Egy gyárüzem leszerelésének kálváriája

„[...] gyártelepünkön az orosz katonaság a leszerelést változatlanul folytatja. Az említett három miniszter úr legmegértőbb támogatása sem érte el az orosz hatóságoknál, hogy a leszerelési munkát beszüntessék, ezért mély tisztelettel felvetjük az a gondolatot, hogy Miniszterelnök Úr magához Sztálin marsallhoz intézzen egy távirati kérést, hogy a május 1-i ünnepségekkel kapcsolatban, ha másként nem lehetséges, ajándékképen adja vissza az ország közgazdasága szempontjából oly mérhetetlen fontosságú kulcsjellegű gyárunkat hazánknak."

Feljegyzés
A Felten és Guilleaume Rt. gyártelepének az oroszok által történt leszereléséről
1945. május 25.

Miután március hónapban már jelentékeny termelést és szállítást végeztünk az orosz hadsereg számára különböző vezetékekben, tábori telefonkábelekben, zsinórokban stb., április első napjaiban egy szerződést kötöttünk az orosz hadsereggel oly mennyiségű anyag szállítására, amely egyes osztályaink kapacitását 100%-ig igénybe vette és árucikkeink túlnyomó részénél a folyó év végéig termelésünk teljes igénybevételét jelentette. E szerződést április 10-én írtuk alá. E tárgyalásoknál mindig újabb termelési ágak bekapcsolását kívánták, aszerint, hogy a helyreállítás és a nyersanyagbeszerzés előrehaladt. Ugyancsak állandóan hangoztatták, hogy vállalatunk magyar gyárnak tekintendő és így itt maradt és úgy fog tovább dolgozni, ahogy eddig. Előzőleg már két ízben is nagyjából egybehangzó jelentéseket követeltek tőlünk az orosz ellenőrző bizottság részéről gyárunk tőkeviszonyairól valamint teljesítőképességéről és gépi berendezéséről. E jelentésekben mindenkor hangsúlyoztuk, hogy bár vállalatunk részben német tulajdonnak látszik, mégis, mivel Arbed Luxemburg birtokosa a kölni Felten-Guilleaume részvénymajorításnak, vállalatunk végeredményben belga-luxemburgi érdekeltségűnek tekintendő.

Április 18-án jelent meg gyárunkban az orosz zsákmánybizottság és közölte velünk, hogy gyárunkat mint német tulajdont hadizsákmánynak tekintik, leszerelik, és el fogják szállítani. A leszerelési munka a következő napon, csütörtök reggel valóban meg is kezdődött, és orosz munkaszolgálatosokon kívül gyárunk munkásságát és tisztviselőkarát is igénybe vették. A leszerelést rendkívül erős ütemben napi 10 órás munkaidő alatt bonyolították le, és munkásságunknak az egész idő alatt reggelit, ebédet és vacsorát adtak.

Körülbelül a leszerelés nyolcadik napján történt, hogy a szövetséges ellenőrző bizottságtól Vorosilov marsall egy segédtisztje jött ki, és bár velünk nem tárgyalt, a leszerelést végző tisztikarral hosszabb megbeszélést folytatott. E nap délutánján a leszerelést végző egyik őrnagy közölte, hogy ne fáradjunk a bérlista összeállításával, mert a leszerelés valószínűleg megszűnik. Erre gyárunk igazgatósága és üzemi bizottsága felkereste az egész leszerelést végző tisztikart - a vezető ezredes azonban nem volt jelen és felkérte, hogy az egész kérdésben tiszta helyzetet teremteni szíveskedjen. Erre az ígéretet megkaptuk azzal, hogy a következő nap reggel adnak választ. Másnap a reggeli órákban az egyik őrnagy közölte, hogy a leszerelést beszüntetik. Mivel ezt később tárgyalandó lépéseink sikerének tekintettük, a bejelentést nagy örömmel vettük tudomásul, sajnos azonban egy óra múlva megjelent a bizottság vezetője, egy ezredes és közölte, hogy írásbeli parancsot nem kaptak a leszerelés befejezésére, és így a munkát tovább folytatják. Végre május 6-án vasárnap kaptuk a hivatalos értesítést, hogy a leszerelési munka végleg megszűnik, sőt a vagonokba rakott és gyárunkból még ki nem vontatott gépeket is lerakhattuk a vagonokból. Sajnos nyersanyagainkat a következő két napon továbbra is berakták, és majdnem teljes egészében elszállították. Összesen 248 vagon rakomány távozott gyárunkból, melyből kb. 30-35 vagon volt nyersanyag, a többi gép és felszerelés. Sajnálatos körülményként kell megemlíteni, hogy a leszerelés beszüntetése után itt maradt gépegységeink túlnyomó részénél igen sok alkatrész, sőt egész géprészek már előzőleg berakásra kerültek és gyárunkat elhagyták. Ennek eredménye, hogy még a megmaradt gépek is nagyobb kiegészítő munkálatok után helyezhetők üzembe. Itt kell leszögezni, hogy a leszerelés általában rendkívül erőszakosan történt, úgy hogy gépeink túlnyomó része súlyos sérüléseket szenvedett, összetört, értékes alkatrészek tönkrementek és az újra történő üzembe helyezés a legnagyobb szakértelem mellett is, korlátlan javítási lehetőségek feltételezésével hónapokat vesz igénybe.

Az orosz gyári őrség már május 13-án hagyta el a gyárunkat, azonban sajnos szénkészletünket a leszerelő bizottság más gyáraknak utalta ki, úgyhogy ezt azóta is fokozatosan szállítják el és félő, hogy pár nap múlva teljesen szénkészlet nélkül maradunk, ami újra megindulásunkat kérdésessé teszi.

A leszerelés ellen a következő lépéseket tettük:
Április 19-én jelentkeztünk Takács Ferenc iparügyi miniszter úrnál és meggyőztük arról, hogy a Siemens leszerelés után vállalatunk kiiktatása a magyar termelésből az egész magyar újjáépítést, valamint a jóvátételi szállítások lehetőségét is veszélyezteti. A miniszter a legnagyobb megértéssel fogadta az ügyet, és utasított egy beadvány elkészítésére, amelyet saját maga vitt el az ellenőrző bizottsághoz. Bár állandóan újabb értesítésekkel és beadványokkal fordultunk a minisztériumhoz, mivel láttuk, hogy a leszerelés akadálytalanul folyik, orosz részről kedvező válasz nem érkezett. Az ellenőrző bizottság több ízben kijelentette, hogy csak közvetítő e kérdésben, intézkedési joga nincs, mivel a leszerelési parancs Moszkvából a NARKOMAT-tól érkezett. Ugyanily közléseket kaptunk a leszerelést végző orosz tisztikartól.

Vállalatunkat végveszélyben látván, április 28-án átnyújtottuk Dálnoki Miklós miniszterelnök úrnak memorandumunkat, melyben kértük, hogy magához Sztálin marsallhoz forduljon és kérje meg, hogy gyárunk felszerelését ajándékba adja vissza országunknak, mivel ennek híján a legsúlyosabb közgazdasági nehézségek lépnének fel. Minden jel arra vall, hogy e lépésnek eredménye volt az, hogy május 2-án egyes alkalmazottaink, kik az oroszokkal beszélni tudtak, azt a hírt terjesztették, hogy a gyár leszerelése meg fog szűnni. Sajnos a leszerelő bizottság, írásbeli parancs híján a munkát nem szüntette be, sőt felfokozott erővel folytatta mindaddig, amíg május 6-án úgy látszik a beszüntetésre vonatkozó parancs véglegessé vált. Kétségtelen, hogy a leszerelő tisztikar már előzőleg tájékoztatva volt a leszerelés beszüntetéséről, miután az utolsó két napon a legnagyobb sietséggel mindenféle csomagolás és ládázás nélkül dobálták be gépeinket a vagonokba kizárólag orosz munkaerővel. A cél minden bizonnyal az volt, hogy failt accomplit teremtsenek.

Megemlítendő, hogy még május 1-e előtt felkeresett bennünket Karajew őrnagy, az ellenőrző bizottság villamossági referense és érdeklődött, hogy milyen terveink vannak a jövőt illetőleg. Közöltük vele, hogy milyen lépéseket kívánunk tenni gyárunk újjáépítése terén és megemlítettük, hogy németországi kábelgyárak gépberendezésére tartunk a magyar kormány útján igényt. E gondolatot nagyon helyesnek találta beadványt is nyújtottunk át részletes gépfelsorolás melléklésével az iparügyi miniszter úrnak. Mivel időközben a leszerelés befejeződött, azonban sajnos annyira előrehaladott stádiumban, hogy gépi berendezésünk alig 10-15%-a maradt meg és sem a tulajdonképpen legfontosabb vezeték, ólomkábel, sodronykötél osztályokban, hanem általában a kevésbé lényeges gyártmányokat készítő üzemekben, újabb beadványban kértük az iparügyi miniszter urat arra, hogy a legfontosabb kábel- és sodronykötélgyártási gépcsoportok visszaadását eszközölje ki, mert sokkal célszerűbbnek látszik saját gépeink visszahozatala, mint más, német gyárakból származó gépek hozzánk telepítése.

Az iparügyi minisztérium a mai napig írásbeli értesítést a gyárberendezés visszaadásáról nem kapott, csupán egy megbeszélés folyamán Karniff [Karajev] őrnagy úr közölte Wagner min. főmérnökkel, hogy a Felten már elszállított gépei ugyan elmennek, de pótlást fog kapni, hogy üzembe lehessen helyezni.

Jelenleg azzal foglalkozunk, hogy igyekszünk megállapítani, van-e még Magyarországon a határon belül valami a tőlünk elszállított 248 vagonból, hogy legalább ezek visszairányítását kieszközölhessük az ellenőrző bizottságtól. Félő azonban, hogy nagyon kevés vagont fogunk már itt találni. Az Államvasutak, valamint a K.K.M. [Kereskedelem és Közlekedésügyi Minisztérium] a legnagyobb előzékenységgel álltak rendelkezésünkre, és igen széleskörű nyílt parancsokat bocsátottak vagonnyomozó megbízottaink rendelkezésére. A pillanatnyi helyzetben az a tervünk, hogy véglegesen megállapítsuk van-e egyáltalán kilátás saját gépeink visszaszállítására és nemleges esetben a legenergikusabban utánajárunk gépeink Németországból való pótlása iránt.

Megbízottaink az üzemi bizottsággal együtt a minisztériumokkal (Iparügyi Minisztérium, Külügyminisztérium, Miniszterelnökség, Kereskedelemügyi Minisztérium, Honvédelmi Minisztérium) úgyszólván állandó kontaktusban voltak, minden elképzelhető lépést és közbenjárási utat kimerítettek, és nagy örömmel állapíthatjuk meg, hogy a hatóságok a legmesszebbmenőleg támogatták lépéseinket és ügyünket országos fontosságú ügynek tekintették. Üzemi bizottságunk a politikai pártoknál, szakszervezeteknél is hasonló szellemben járt el, és ott is legnagyobb megértést találták, és e szervek részéről is történtek intervenciók az orosz katonai hatóságoknál, sőt a kommunista párt részéről Rákosi Mátyás azonnal érintkezésbe lépett az ellenőrző bizottsággal. Ismételt kérésünkre pedig Moszkvába is táviratozott ügyünkben. A szociáldemokrata párt részéről Szalay elvtárs pedig Puskin követ útján igyekezett segítségünkre lenni.

Budapest, 1945. május 25.

Jelzet: Magyar Országos Levéltár Z 478 146. tétel. 22. csomó


Ezen a napon történt január 26.

1935

A Nobel-díjas Thomas Mann Budapestre látogatott.Tovább

1958

Kádár János vezette első Kádár-kormány, hivatalos szóhasználattal „magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány” kormányfőjének és kormánya...Tovább

1989

A Kossuth Rádióban elhangzik Pozsgay Imre bejelentése, hogy 1956 népfelkelésnek tekinthető, ezzel megkérdőjelezi a Kádár-rendszer...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban

„Menni vagy maradni” ‒ ez volt Sándor Pál „Szerencsés Dániel” című filmje két fiatal főhősének dilemmája 1956 decemberében. Dani és Gyuri végül a maradás mellett döntöttek, ezért a határállomáson nem szálltak fel a teherautóra, amely a többi menekülővel együtt Ausztriába csempészte volna őket. A film valós történelmi helyzetet ábrázol: a forradalom és szabadságharc leverése után ugyanis sokak számára valóban sorsdöntő kérdéssé vált, hogy a szabad élet reményében, akár életüket is kockáztatva, illegálisan elhagyják-e hazájukat, vagy pedig otthon maradjanak, és ezzel a biztonságosabbnak tűnő, ám szürkébb és kilátástalanabb jövőt válasszák. Részben a megtorlások elől is menekülve, akkor több mint 200 ezren távoztak külföldre, közülük mintegy 170 ezren nem tértek haza. 

Alig több mint egy évtizeden belül ez már a harmadik nagy exodus volt. Az első 1944‒1945-ben következett be, amikor is több tízezer katonatiszt, csendőr, nyilas távozott Nyugatra. Ezt az ún. „nemzeti” emigrációt az 1947-es „demokratikus” emigráció követte, amelynek tagjai ‒ mint például Nagy Ferenc miniszterelnök vagy Varga Béla, az országgyűlés elnöke ‒ a kommunizmus elől menekültek. Egy évvel később Márai Sándor is elhagyta az országot, és soha többé nem tért vissza. Meggyőződése volt, hogy a kommunizmus nem a magyar társadalom, hanem „a szovjet imperializmus gyarmatosító céljait” szolgálja, és attól félt, ha itthon marad, belesorvad „az agresszív butaságba”, ami körülveszi. Az országból való ki- és beutazást ekkor már szigorúan szabályozták. Az útlevélkérelmeket a Belügyminisztérium önkényesen bírálta el, és sokszor indoklás nélkül elutasította azokat. 

1948-ban szovjet kezdeményezésre a magyar pártvezetés az ország nyugati és déli határainak hermetikus lezárásáról döntött. Kiépítették a vasfüggönynek nevezett, drótakadályokból és magasfigyelőkből álló műszaki zárat, a határ mentén letarolták az erdőket, aknamező telepítésébe kezdtek, a határőrséget pedig beolvasztották az Államvédelmi Hatóságba. Ettől kezdve az, aki a zöldhatáron keresztül próbált az országból távozni, nagy kockázatot vállalt: menekülés közben könnyen életét veszthette, ha pedig elfogták, súlyos börtönbüntetés várt rá. 1951 és 1953 között még így is összesen mintegy 12 ezer határsértést követtek el, ebből több mint 1700 sikeres volt. A Sztálin halálát követő „olvadásnak” és az első Nagy Imre-kormány új politikai irányvonalának köszönhetően nekiláttak a több mint ezer kilométer hosszú aknamező felszámolásának, a déli határszakaszon pedig a drótakadályokat is megszüntették.

A forradalom leverése utáni megtorlás légkörében ‒ egy rövid időszakot leszámítva, amikor is lehetőség nyílt Nyugatra menekülni ‒ továbbra is szinte lehetetlen volt elhagyni az országot: kevesen kaptak útlevelet és a határokat szigorúan őrizték. A sportolók az átlagembereknél jóval könnyebben utazhattak külföldre, közülük sokan nem tértek vissza. Az 1956-os melbourne-i olimpiai játékokon résztvevő magyar csapat tagjai például tömegesen disszidáltak, köztük az olimpián három aranyérmet elnyert Keleti Ágnes tornásznő is. Az 1957 elején dél-amerikai turnén tartózkodó Honvéd futballcsapatából végleg külföldön maradt a válogatottban is játszó Puskás, Kocsis és Czibor, így ezzel minden idők legjobb magyar futballválogatottja, az Aranycsapat is szétesett.  

A kádári konszolidációs politika részeként az ötvenes-hatvanas évek fordulójától kezdve apró lépésekben ugyan, de enyhíteni kezdték a be- és kiutazásra vonatkozó szabályokat. Az állambiztonság szempontjai azonban továbbra is elsőbbséget élveztek, és a hatóságok szigorúan ellenőrizték az útlevelet kérelmező személyt. Új illegális határátlépési módszerek terjedtek el: többen útlevelet hamisítottak, mások vonaton, személygépkocsiban, teherautóban vagy mikrobuszban elrejtőzve próbáltak kijutni az országból, de olyanok is akadtak, akik járművükkel próbálták áttörni a határsorompót. Nagy port vert fel a későbbi neves borász, Szeremlei Huba disszidálása, aki családjával 1967-ben regénybe illő módon, egy Ausztriából érkező sportrepülővel távozott illegálisan Nyugatra.  

Az 1972-ben bevezetett piros útlevéllel a „baráti” szocialista országokba már korlátozás nélkül el lehetett jutni. A nyugati államokba való utazáshoz kék útlevelet adtak ki, ehhez viszont külön egyedi kiutazási engedélyt kellett beszerezni. A minden országba érvényes egységes kék útlevelet 1984-ben vezették be, a világútlevelet négy évvel később lehetett igényelni. A teljesen szabad utazás lehetősége azonban csak a rendszerváltással egyidőben, 1989-ben vált valóra a külföldre utazásról és az útlevélről szóló törvény elfogadásával.

Az ArchívNet idei utolsó, 6. számának fő témája tehát: „Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban”. Összeállításunkban öt írást közlünk, ezek közül három kapcsolódik szorosan a témához. Bencsik Péter az 1950-es és 1960-as évek tiltott határátlépéseit vizsgálja, Krahulcsán Zsolt pedig egy 1966-os állambiztonsági jelentés alapján az ún. „hazatérés-megtagadási” ügyeket elemzi. Seres Attila egy különösen izgalmas disszidálás történetét mutatja be, melynek főszereplője ellopta a budapesti szovjet nagykövetség autóbuszát, majd azzal Hegyeshalomnál áttörte a határt és Ausztriába távozott. Vallasek Júlia két református diáklány 1940‒1944 közötti levelezéséből közöl részleteket, míg Bakonyi Péter Csány József „nyilas számonkérő” naplóját publikálja.

 

Budapest, 2021. december 20.

L. Balogh Béni
főszerkesztő