„Tényleg ellenforradalom volt 1956 októberében”

„Megelégedést váltott ki, hogy amint azt a párt megígérte, az árulókat felelősségre vonják, és ez most meg is történt, anélkül, hogy engedtek volna a belső és külső nyomásnak.” Az MSZMP KB Agitációs és propaganda, Adminisztratív, valamint Párt- és tömegszervezetek osztálya által kiadott feljegyzések Nagy Imre és társai perében hozott ítélet társadalmi visszhangjáról, fogadtatásáról tájékoztatnak, elfogultan, a pártállami propaganda torzításával.

Az MSZMP Baranya Megyei Pártbizottság Párt és Tömegszervezeti Osztályának feljegyzése a Nagy Imre per ítéletének megyei visszhangjáról

  

Pécs, 1958. június 20.
Készült 30 pl.

FELJEGYZÉS

A Nagy Imre és társaival kapcsolatos ítélet megyei vízhangjáról

A megye párttagsága örömmel, megelégedéssel fogadta a határozott intézkedést. A többség egyetértett a módszerrel is. A pártszervezetek jelentős része felhasználta az ítéleteteket arra, hogy az ellenforradalmat ismét leleplezze.

A munkások zöme szintén ezt az álláspontot képviselte. Több üzemből táviratban, röpgyűlésen is kifejezték egyetértésüket. Általában Nagy Imre és több társa halálra ítélésével számoltak előre az emberek, azonban az időpont váratlanul érte őket, most nem számítottak erre. Azonban ez különösebb problémát nem jelentett. Erősödött a bizalom a párt és a kormány iránt, főleg a kommunisták részéről, hogy szavát betartotta. Segítette ez az ítélet a helyi ellenforradalmárok, ellenséges elemek elleni harcot is, ehhez bátorságot adott, másrészt ezek az elemek meghökkentek, kicsit figyelmeztetve lettek, pl. az egyik községi tanácsra egy volt ellenforradalmár a rádió meghallgatása után bement magát mentegetni. „Csak most látja, hogy tényleg ellenforradalom volt 1956 októberében." Elég széles körben, főleg Kopácsi halálra ítélését követelik a párttagok, a dolgozók. Az újhegyiek táviratukban kérték az ítélet megváltoztatását, de mindenhonnan ilyen véleményt tolmácsoltak a pártbizottságok. Összehasonlítják sok helyen a helyi ellenforradalmárok ítéleteivel a Nagy Imre társainak ítéletét és elégedetlenségüket fejezik ki, pl. Tildy, Donáth, Jánosi büntetését keveslik. Mintszethy [!] elítélését is többen felvetették, ő is megérdemelné a sorsát. Sokan kifogásolták, mi van a többiekkel, többen tartoztak Nagy Imréhez - mi van pl. Rajknéval, Vas Zoltánnal. Nem ismerik dr. Szilágyit, eddig nem hallottak róla az emberek, és váratlanul érte őket a halálra ítélése. Jánosit pedig egyesek összetévesztették a tudóssal, és sajnálkoztak felette.

A parasztság körében a tsz-ben, szegény kisparasztok körében nyugodt volt a hangulat, egyetértés van. („Egy tsz ellenséggel kevesebb" - mondták egyik helyen. A sombereki tsz saját kezdeményezésére röpgyűlésen fejtette ki egyetértését).

Sokakat egyáltalán nem is érdekelt különösebben az ítélet. Egyes középparaszti körökben erős a sajnálkozás. Nem-e volt elhamarkodva? A határozott vonal félelmet kelt egyes esetekben, nem-e tér vissza a parasztsággal kapcsolatos régebbi hibás politika? „1953-ban kellett volna Nagy Imrét felelősségre vonni, akkor az ügy nem került volna ide." „Egy barátja volt a parasztságnak, azt is felakasztották." Öreg ember volt már Nagy Imre, kár volt felakasztani, úgysem sokáig élt volna már." „Igaz, hogy nagy magyar ember volt, magyarosan akart szocializmust építeni, de ha áruló volt megérdemelte sorsát." Sajnálja Nagy Imrét, „mert őt az ellenforradalmárok ültették a vezetésbe" stb.

Délszlávok körében elég nagy a hallgatás. Nem igen nyilatkoznak. Sok helyen elmondták, hogy félnek a magyar-jugoszláv viszony romlásától. Nem-e lesz baj, hogy Nagy Imrét kivégezték - „Titónak rokona" - mondták Keszüben.

Az értelmiség, a tisztviselők körében általános hallgatás volt a jellemző. Ez nem vonatkozik a kommunistákra. Nem foglaltak nyíltan állást. Vagy legfeljebb olyan válaszokat adnak: „Várható volt, legfeljebb az időpont váratlan". Az egyetlen volt olyan hang: „kár szítani a kedélyeket, nem érdekel az ítélet. Vagy pl. a mohácsi selyemgyárban a tisztviselők meghallgatták a rádiót, és később a beszélgetéseknél úgy tettek, mintha semmit sem tudnának a dologról. Sajnálkozó megnyilvánulások is voltak.

„Mégiscsak emberek, kár volt nekik meghalni." „Kár Nagy Imréért, Maléterért, akik jó szakemberek voltak a maguk területén." „Külföld nem fog-e tiltakozó akciót indítani?" stb.

Igaz, hogy általában különösebb zavarkeltést az ellenség sehol sem tudott elérni, találkozni lehetett ellenséges megjegyzésekkel, megnyilvánulásokkal, burkolt, de nyílt formában is.

Legszembetűnőbb a vasút területén nyilvánult meg: pl. a pécsi kocsiszínben 18-án éjjel elvágták a telefondrótot és elrejtették egy bokorban a készüléket. A pályafenntartásnál hangzott el olyan kijelentés: „kutya módjára nyírták ki őket" - „Tito pedig úgyis ahhoz fog állni, aki neki többet ád".

A mohácsi vasúti WC-ben 18-án egy felirat volt: „Le Kádárral és a többi vörös kutyával, éljen Nagy Imre és társai". 19-én ugyanezen a helyen egy nyilaskereszt volt kirajzolva. Kishajmáson egy vasutas bement a tanácsra és a következőket mondta: „azért kellett lógni Nagy Imrének, mert nem akart orosz Magyarországot, ebbe nyugat úgy sem nyugszik bele és beleavatkozik." Nem tudtuk kideríteni, hogy provokáció volt-e vagy sem, de az is megtörtént, hogy 17-én utasítást adott le valaki a központi vasutas szervezőnek, hogy mindenütt szervezzenek az igazgatóság területén röpgyűléseket, holott ezt a párt nem helyesli - nem kell nagyobb teret adni a dolognak, mint szükséges.

Volt egy geológus, aki azt mondta, „ütötték-verték őket, úgy tudták kikényszeríteni, amit akartak tőlük". Szerinte Losonczy is azért halt meg. Azt is kétségbevonta, hogy az ítéletet most hajtották végre. Pécsett egy zongorista törvényellenesnek minősítette az ítéletet. Az egyik utcai járókelő sopánkodott a postásnak „nagyon sajnálja Malétert, elpusztították a második Zrínyinket!". A repülőtéri építkezésen is egy mecseki ellenforradalmárnő hőbörgött az ítélet ellen, dicsőítette Malétert.

Több kijelentés hangzott el olyan irányban, hogy Losonczyt agyonverték. Komlón beszélték, hogy a magyar válogatott azért vesztette el a keddi mérkőzést, mert a félidő szünetében közölték velük az ítéletet.

„Megváltás számukra, mert úgyis agyon voltak verve" - mondták a sásdi járásban. Pécsett az Állami Áruházban hangzott el: „lesz még újból temetés". Egy görcsönyi paraszt asszony „ebből háború lesz, nyugat úgysem hagyja", a mohácsi technikum diákotthonából egy diák a rádió hallgatásakor közbekiabált, „ha tényeket akartok tudni, este hallgassátok meg a Szabad Európát!".

Mohácsi Gépgyárban egy munkás „új mártírok lesznek". Sellyei földműves-szövetkezetben: „inkább mentek volna ezek is nyugatra". Egy-két helyről olyan kijelentés kőtt [!]: „nem volt szép a jugoszlávoktól, hogy kiadták őket".

Mágocsi rehabilitált kulák: „a kormány a népet becsapta, eddig úgy volt, hogy Romániában vannak, és már kiderült, hogy kivégezték". A komlói tröszt WC-ben a következő felirat volt 17-én: 1918-1958 a fehér terror 40 éve".

A siklósi kispolgárok úgy keltettek hangulatot: „így jár, aki politizál". Mohácsi Szabó KTSZ-ben: „már előbb kivégezték őket, csak most kényszerültek kihozni".

A bőrgyárban és az újhegyi erőműnél is volt egy-két ellenséges kijelentés. A bőrgyárban pl: „Na már megint kivégeztek valakit - már vártuk." „Még elővennék a kommunisták Nagy Imrét, Újhegyen: eddig sem kérték ki véleményünket, most minek kérték". „Nehogy 5 év múlva szobrot emeljenek Tiltinek [!]"

Még annyit említettek meg, hogy több helyről felvetették, miért nem volt nyilvános tárgyalás, a mohácsi népbolt vonaláról ezt sokkal több helyről, főleg ellenséges vagy passzív körökből: „nem hiszik el, hogy kivégezték őket, valahol külföldön vannak".

Párt és Tömegszervezeti Osztály

 

MOL M-KS 288. f. 21/1958/7. 10-13.

Ezen a napon történt április 20.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből

 

Levéltárosok, történészek régóta vitatkoznak azon, hogy a múlt megismerésében mi a szerepük az olyan személyes dokumentumoknak, mint a naplók, visszaemlékezések, önéletrajzok vagy magánlevelek. Van-e egyáltalán forrásértékük, és ha igen, milyen kritériumoknak kell megfelelniük? Sokáig úgy vélték, hogy csupán kiegészítő funkciójuk van: az elsődlegesnek tekintett levéltári források mellett mindössze a történeti összkép árnyalására, a kor hangulatának megfestésére, valamint a többi adat ellenőrzésére használhatóak. Változás e téren az 1970-es évektől állt elő a történettudomány módszertanában bekövetkezett átalakulás, valamint a társadalomtörténet, a mikrotörténet és a történeti antropológia előtérbe kerülésével. Ma már jogos elvárásnak számít, hogy a múltat kutató szakemberek ne csak a nagy összefüggéseket vizsgálják, hanem a megélt történelem sokszínűségét is bemutassák, és a kortársi tapasztalatok közvetítésével a mai olvasóhoz közelebb hozzák a rég letűnt korszakok változatos mindennapjait. Egyre többen vallják: a történész egyik fő feladata, hogy minél személyesebbé, átélhetőbbé tegye a múltat, és a korábbinál nagyobb figyelmet fordítson a hétköznapi emberek sorsának kutatására.

Mindez át- és felértékelte az ún. ego-dokumentumok jelentőségét is: másodlagos források helyett primer dokumentumokká váltak, amelyeket önmagukban is érdemes vizsgálni. „A naplót és a többi hozzá hasonló dokumentumot ‒ írta Gyáni Gábor ‒ az teszi kivételesen becsessé, hogy a bennük foglalt információk a múlt személyes átéléséről szólnak.” A korabeli naplók vagy magánlevelek segítségével megtudhatjuk, miként élt és gondolkodott azok szerzője, milyen hétköznapi tapasztalatokra tett szert, milyen kapcsolati hálóval rendelkezett. Ez a forrástípus éppen ezért a társadalomtörténet elsőrangú kútfője, nélküle nehezen tudnánk rekonstruálni a múltat a maga változatosságával.

De nemcsak a „banális”, békebeli hétköznapok megismerése végett fontosak a személyes források. Ha össze tudnánk számolni, hogy nagyjából hány szereplője lehetett a 20. század két nagy világégésének ‒ Ormos Mária becslése szerint csak a második világháború több mint egymilliárd embert érinthetett ‒, akkor képet alkothatnánk arról is, hányféle módon lehetséges bemutatni a harctéri eseményeket, az otthon maradt családtagok sorsát, vagy a hadifogságban eltöltött időszakot. Attól függően, hogy ki miként élte át és dolgozta fel magában a vele történteket.

Az ArchívNet idei 1. számának fő témája tehát: „Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből”. Szerzőink két korabeli napló és egy terjedelmes beszámoló formájában megírt levél segítségével elevenítik fel az első, illetve a második világháború egyes eseményeit. Salga Kristóf az üknagyapja, Damásdi Imre első világháborús naplóját dolgozza fel, Sőregi Zoltán pedig Szabó József főhadnagy második világháborús naplójából közöl hosszabb részletet. Kőfalviné Ónodi Márta egy szerzetesi csoportra irányítja a figyelmet, és a kalocsai székhelyű iskolanővérek társulatának Budapesten élő, vagy oda menekült tagjai háborús tapasztalatairól számol be. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Marosi Tibor a Somogyi‒Bacsó-gyilkosságról ír, míg Seres Attila korabeli magyar diplomáciai jelentéseket publikál az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről.

 

Budapest, 2021. április 16.

 

A szerkesztők