„Tényleg ellenforradalom volt 1956 októberében”

„Megelégedést váltott ki, hogy amint azt a párt megígérte, az árulókat felelősségre vonják, és ez most meg is történt, anélkül, hogy engedtek volna a belső és külső nyomásnak.” Az MSZMP KB Agitációs és propaganda, Adminisztratív, valamint Párt- és tömegszervezetek osztálya által kiadott feljegyzések Nagy Imre és társai perében hozott ítélet társadalmi visszhangjáról, fogadtatásáról tájékoztatnak, elfogultan, a pártállami propaganda torzításával.

 

Információs jelentések az MSZMP KB részére a Nagy Imre és társai bűnperében hozott ítélet visszhangjának tapasztalatairól

a)

MSZMP Központi Bizottság                                                   Szigorúan bizalmas!
Agit-Prop Osztály
Párt és Tömegszervezetek Osztálya

Információ
Nagy Imre és társai bűnperében hozott ítélet visszhangjának első tapasztalatairól

(Az információ készült: Veszprém, Komárom, Tolna, Pest megyék, valamint a Budapesti Pártbizottság, több budapesti kerület és üzem jelentése alapján)

Az ítélet nyilvánosságra hozása teljesen váratlanul, nagy meglepetésként érte az embereket. Több üzemben tapasztaltuk, hogy a reggeli és kora délelőtti órákban még a dolgozók jelentős része sem a sajtó, sem a rádió útján nem értesült az eseményről. Egynéhány budapesti és vidéki üzemben - mint pl. a Beloiannisz, Egyesült Izzó, Csepeli Vasmű, Csepeli Autó és az almásfüzitői Kőolajgyárban az üzemi pártszervezet intézkedésére bekapcsolták a hangos híradót, melyen keresztül a dolgozók nagy része megismerte az ítéletet.

A párttagság döntő többsége, de a pártonkívüli dolgozók egy része is nagy elismeréssel nyilatkozik arról, hogy a bírósági ítéletet a legnagyobb titoktartás jellemezte, semmiféle fecsegés, hírek kiszivárgása nem volt tapasztalható. Ebben a pártvezetés szilárdságát, a Központi Bizottság egységét, a párt és az igazságügyi szervek közötti megfelelő kapcsolat biztosítását látják. Többeknek az a véleménye, hogy ez még nem fordult elő az elmúlt 13 év alatt. Ugyanakkor a párttagság körében hiányolták, hogy a pártvezetés - az utóbbi idők gyakorlatának megfelelően - miért nem tájékoztatta legalább egy-két nappal előbb a párttagságot.

Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a párttagság és a munkások nagy része egyetért az ítélettel. Egyetért azzal, hogy az ellenforradalom előkészítői elnyerik méltó büntetésüket, és a párt és a kormány határozottan leszámolt a Nagy Imre-féle csoporttal, s ezzel lezárja ezt az ügyet is. Helyesnek tartják az ítélet időpontjának megválasztását is.

Úgy látják, hogy a világpolitikában ma más nagy kérdések (a francia, algériai; libanoni csúcstalálkozó) foglalkoztatják az embereket, az imperialisták között zűrzavar tapasztalható. Ugyanakkor belpolitikailag a helyzet szilárd, s a közelgő választások is szükségessé teszik, hogy lezárjuk ezt a kérdést. Több elvtárs emlékszik Kádár elvtárs szavára, s azt mondják, tényleg beváltotta ígéretét, s a legalkalmasabb időpontban történt Nagy Imre és társainak bírósági úton való felelősségre vonása.

Vannak olyan vélemények is, hogy ezzel még nincs befejezve az ellenforradalom szervezőinek felelősségre vonása - még hátra van egynéhány fő bűnös. Többen érdeklődnek, hogy mit szándékozik tenni a párt és a kormány Rajknéval, Táncossal, Vass Zoltánnal és a többiekkel.

A legtöbben a börtönbüntetések enyheségét kifogásolták. Elég széles azoknak a tábora, akik azt mondják, hogy Kopácsit halálra kellett volna ítélni. Értelmiségi körökben úgy vetik fel, hogy Kopácsi volt a fő bűnös és nem Nagy Imre, mivel ő adta ki a fegyvereket az ellenforradalmároknak.

Több üzemben az ítéletet összehasonlítják az üzemből elítéltekkel, így pl. a Beloianniszban Kopácsi ítéletét Rácz Sándoréval, akit szintén életfogytiglanig ítélték, holott Kopácsihoz képest - mint ahogy mondják - szürke ember volt. Kifogásolják továbbá Tildy, Donáth, Vásárhelyi enyhe ítéletét. Ugyancsak felvetődött Mindszenthy felelősségre vonásának szükségessége is.

Az említetteken túl még a következő véleményekkel lehet találkozni:

Pártonkívüliek, de főleg az értelmiségiek körében kérdezik, hogy elég megfontolt volt-e az ítélet, nem fogjuk-e néhány év múlva rehabilitálni Nagy Imrét és társait. Elhangzanak egyes helyeken olyan cinikus megjegyzések is, hogy „nem kell-e majd kivonulni Nagy Imre temetésére" stb.

Miért nem tárgyalták Nagy Imre és társaik ügyét nyilvánosan. Vannak, akik úgy látják, hogy az ítéletet nem is Magyarországon, hanem a Szovjetunióban hozták.

Mások úgy látják, hogy azért sem lehetett nyilvánosan tárgyalni Nagy Imréék ügyét, mert az leleplező lett volna Rákosi, Gerő, Piros elvtársakra nézve is. Újból felvetik, hogy Rákosit, Gerőt is felelősségre kellene vonni.

Elhangzanak olyan vélemények is, hogy miért nem jelölték meg azoknak a nevét, akik az ítéletet hozták, vagy hogy már régebben kivégezték Nagy Imrééket, és csak most hozták nyilvánosságra, továbbá mondják azt is, hogy Losonczy nem természetes halállal halt meg. Vannak, akik kifogásolják azt, hogy nem tájékoztatták a közvéleményt az elítéltek Romániából való hazahozataláról. Egyesek kevésnek tartják a kihallgatott tanúk számát is.

Általában felvilágosítást kérnek Szilágyi József személyéről, tevékenységéről.

Értelmiségiek és kispolgárok tartózkodnak a nyílt állásfoglalásoktól, véleménynyilvánítástól, és azt mondják, hogy „nem érdemes politizálni".

Párttagok és pártonkívüliek egyaránt kíváncsian várják, hogy Jugoszlávia hogyan reagál Nagy Imre és társai ügyében hozott ítéletre. Többen attól tartanak, hogy Jugoszláviával való kapcsolatunk ennek következtében tovább fog romlani.

Ellenséges megnyilvánulásokkal, nézetekkel - néhány esettől eltekintve - nem találkoztunk. A Beloiannisz gyárban a WC falán a következő feliratot találták: „Éljen Rác és Bali", „Pusztuljon a vörös rezsim", „Piszkok, kivégeztétek a magyar nép hű fiait". A Csepeli Csőgyárban valaki kijelentette: „meg fogjátok látni, hogy ezután Nagy Imre hívei mit fognak csinálni".

Budapest, 1958. június 17.

Sándor József

  

b)

MSZMP Központi Bizottság
Párt- és Tömegszervezetek Osztálya                                                               Bizalmas!

35 pld.
PTO/1519

II. sz.

Információ
Nagy Imre és társai bűnperében hozott ítélet visszhangjának tapasztalatairól

A jelentések továbbra is arról számolnak be, hogy az ítéletről kiadott közlemény váratlanul érte a dolgozókat. A munkások az ítéletet általában jól fogadják, egyetértenek vele. Egyetértenek azzal is, hogy a tárgyalás lefolyása titoktartás mellett zajlott le. Heves megyében - de más megyékben és Budapesten is - a dolgozók kijelentik „végre egy intézkedés, amiről nem a Szabad Európán és más külföldi adón keresztül értesültünk." Az a tény, hogy a tárgyalás ilyen titokban folyt le nagy elismerést vált ki a dolgozókból.

A közleményt nagy helyesléssel fogadták a dolgozók azért is, mert időszerűnek tartják, hogy ezt az ügyet is lezárjuk. Továbbra is általános az a vélemény, hogy a börtönbüntetéseket - elsősorban Kopácsi, Donáth, Tildy - enyhének tartják. Többen elmondják, hogy ha az ellenforradalom győz, akkor nem ilyen ítéletek születtek volna.

A dolgozók már várták Nagy Imre és társai ügyének tárgyalását. Többen elmondják - amellett, hogy egyetértenek a tárgyalás titkosságával - nyilvános tárgyalást vártak, melyet a rádió is közvetít.

Olyan munkásoknál - de főleg értelmiségi és alkalmazotti rétegeknél - akik nem állnak eléggé közel a párthoz tapasztalható, hogy az ítéletről feltételes módban beszélnek. Vannak, akik azt mondják, „ha bűnös volt megérdemli", mások sajnálkozásukat fejezik ki és kijelentik, hogy „azért nem kellett volna halálra ítélni", „Nagy Imre öreg volt" stb.

Tapasztalni lehet egy olyan feltételezést is - és itt a múltból indulnak ki - hogy ez bizonyára egy leleplező lépés akar lenni a jugoszlávok felé. Többen félnek attól, hogy egy pár év múlva majd Nagy Imrét és társait rehabilitálni kell. Elég sokan párhuzamot vonnak a hozott ítélet és a Rajk-per között. Eléggé általánosan felvetik, félnek attól, hogy Jugoszláviával a viszonyunk tovább fog romlani. Az ilyen vélemények jelentős része is a párt és a párt szava hitelének a féltéséből adódnak.

A párt, állami és tömegszervezeti vezetők a megyékben, járásokban teljesen egyetértenek az ítélettel, helyesnek tartják azt is, hogy a közlemény csak annyit foglalkozik a jugoszlávokkal, amennyit a per szempontjából feltétlenül kellett.

A közlemény megjelenésének első napján általános tapasztalat volt, hogy azt még kevesen ismerték. Ez fokozottan vonatkozik falura. A falusi lakosság nagy része elsősorban a pártbizottságoktól kiküldött munkatársakon és aktívákon keresztül értesült az ítéletről. Részben ennek tudható be, hogy a falu dolgozóinak véleménye még nem eléggé ismeretes. Azt azonban már az eddigi tapasztalatok alapján is látni lehet, hogy a termelőszövetkezeti tagok és az egyénileg dolgozó parasztok másképpen vélekednek az ítéletről.

A tsz-tagok véleménye általában megegyezik a munkásokéval, Nagy Imrében a tsz-nek egy ellenségét látják. Az egyéni és főleg a középparasztság körében bizonyos sajnálkozás tapasztalható. Egyes helyeken Nagy Imrét mint a parasztok jóakaróját, földosztó minisztert emlegetik (Vas, Heves megye). Baranya megyében elhangzott a középparasztok részéről olyan kijelentés is, hogy „egy barátja volt a parasztnak, azt is felakasztották".

A faluról érkezett értesülések még nem elég átfogóak, falun még nincs kialakult vélemény. Azt azonban falun is meg lehet állapítani, hogy a párthoz közelálló szegényparasztok általában egyetértenek az ítélettel. A faluról kialakult véleményt csak a következő napokban lehet várni.

Értelmiségi körökben továbbra is tartózkodás, bizonyos fokú visszahúzódás és sajnálkozás tapasztalható. Ez jellemző még azokra is, akik az utóbbi időben közeledtek a párthoz.

Az értelmiségiek közül elsősorban a vezetők és a párttagok nyilvánítanak véleményt, akik általában egyetértenek az ítéletről kiadott közleménnyel (Heves megyei kommunista pedagógusok).

Az eddigi tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a pártbizottságok, pártszervezetek munkatársai és aktívái sokat tartózkodnak a területen, és vitás vagy meg nem értett kérdésekre megadják a helyes választ.

A pártszervezet szerint a dolgozók és főleg a parasztság véleményének teljes kialakulását csak a következő napokban lehet várni.

Sándor József
s. k.

Budapest, 1958. VI. 18.

MOL M-KS 288. f. 21/1958/2 134-140.

Ezen a napon történt április 20.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből

 

Levéltárosok, történészek régóta vitatkoznak azon, hogy a múlt megismerésében mi a szerepük az olyan személyes dokumentumoknak, mint a naplók, visszaemlékezések, önéletrajzok vagy magánlevelek. Van-e egyáltalán forrásértékük, és ha igen, milyen kritériumoknak kell megfelelniük? Sokáig úgy vélték, hogy csupán kiegészítő funkciójuk van: az elsődlegesnek tekintett levéltári források mellett mindössze a történeti összkép árnyalására, a kor hangulatának megfestésére, valamint a többi adat ellenőrzésére használhatóak. Változás e téren az 1970-es évektől állt elő a történettudomány módszertanában bekövetkezett átalakulás, valamint a társadalomtörténet, a mikrotörténet és a történeti antropológia előtérbe kerülésével. Ma már jogos elvárásnak számít, hogy a múltat kutató szakemberek ne csak a nagy összefüggéseket vizsgálják, hanem a megélt történelem sokszínűségét is bemutassák, és a kortársi tapasztalatok közvetítésével a mai olvasóhoz közelebb hozzák a rég letűnt korszakok változatos mindennapjait. Egyre többen vallják: a történész egyik fő feladata, hogy minél személyesebbé, átélhetőbbé tegye a múltat, és a korábbinál nagyobb figyelmet fordítson a hétköznapi emberek sorsának kutatására.

Mindez át- és felértékelte az ún. ego-dokumentumok jelentőségét is: másodlagos források helyett primer dokumentumokká váltak, amelyeket önmagukban is érdemes vizsgálni. „A naplót és a többi hozzá hasonló dokumentumot ‒ írta Gyáni Gábor ‒ az teszi kivételesen becsessé, hogy a bennük foglalt információk a múlt személyes átéléséről szólnak.” A korabeli naplók vagy magánlevelek segítségével megtudhatjuk, miként élt és gondolkodott azok szerzője, milyen hétköznapi tapasztalatokra tett szert, milyen kapcsolati hálóval rendelkezett. Ez a forrástípus éppen ezért a társadalomtörténet elsőrangú kútfője, nélküle nehezen tudnánk rekonstruálni a múltat a maga változatosságával.

De nemcsak a „banális”, békebeli hétköznapok megismerése végett fontosak a személyes források. Ha össze tudnánk számolni, hogy nagyjából hány szereplője lehetett a 20. század két nagy világégésének ‒ Ormos Mária becslése szerint csak a második világháború több mint egymilliárd embert érinthetett ‒, akkor képet alkothatnánk arról is, hányféle módon lehetséges bemutatni a harctéri eseményeket, az otthon maradt családtagok sorsát, vagy a hadifogságban eltöltött időszakot. Attól függően, hogy ki miként élte át és dolgozta fel magában a vele történteket.

Az ArchívNet idei 1. számának fő témája tehát: „Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből”. Szerzőink két korabeli napló és egy terjedelmes beszámoló formájában megírt levél segítségével elevenítik fel az első, illetve a második világháború egyes eseményeit. Salga Kristóf az üknagyapja, Damásdi Imre első világháborús naplóját dolgozza fel, Sőregi Zoltán pedig Szabó József főhadnagy második világháborús naplójából közöl hosszabb részletet. Kőfalviné Ónodi Márta egy szerzetesi csoportra irányítja a figyelmet, és a kalocsai székhelyű iskolanővérek társulatának Budapesten élő, vagy oda menekült tagjai háborús tapasztalatairól számol be. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Marosi Tibor a Somogyi‒Bacsó-gyilkosságról ír, míg Seres Attila korabeli magyar diplomáciai jelentéseket publikál az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről.

 

Budapest, 2021. április 16.

 

A szerkesztők