A Magyar kir. Vas-, Acél- és Gépgyárak (MÁVAG) feldarabolása

1948-1949

Az 1948-1949 folyamán lezajlott vállalati profilírozás során a feldarabolás sorsára jutott az 1944 előtti legnagyobb állami tulajdonban lévő, széles vertikumú nehézipari nagyvállalat, a Magyar kir. Vas-, Acél- és Gépgyárak (MÁVAG) is. Az alábbi források erre a folyamatra nyújtanak betekintést, jelezve, hogy a korabeli intézkedések nem az ésszerűség kívánalmainak megfelelően születtek, hanem a kommunista hatalom a szovjet mintát vette alapul.

Bevezető

A Magyar Állami Vas- Acél és Gépgyárak a Magyar Királyi Államvasutak Gépgyára és a Diósgyőri magyar Királyi Vasgyár egyesülésével jött létre 1880-ban. A Budapesti részleg jogelődjét még 1868-ban alapította a Gillain A. et E. vállalat, amely brünni gyártelepét Magyarországra költöztette. Az új részvénytársaság neve Magyar-Belga Gép- és Hajóépítő Társaság lett. Az öntvényeket, gőzkazánokat, gépberendezéseket és hajókat gyártó céget veszteséges működése miatt a magyar állam vásárolta meg, majd egyesítette a 

-vel. Az Államvasutak Gépgyára néven működő vállalat kezdetben a Magyar kir. Államvasutak részére végzett szerelési munkákat, 1873-tól pedig megindult a saját vagonok és mozdonyok gyártása is. A 18. századi előzményeket is felmutató Diósgyőri Vasgyárat 1867-ben  építeni. A Pénzügyminisztérium alá tartozó üzem két nagyolvasztóval és több finomítóval rendelkezett. Kezdetben vas- majd acélsíneket gyártott a beinduló vasútépítkezések időszakában. Megfelelő szén hiányában, valamint a külföldi termékek olcsóbb volta miatt a kezdetektől veszteséges volt. Miután azonban a '70-es évek végén túljutott az országos túltermelési válság okozta mélyponton, üzleti eredményei javulni kezdtek. 1877-ben beindult a gyárban a lokomotívok, majd pedig a cséplőgépek gyártása, szélesítve ezzel építési profiljukat. 1879-ben pedig üzembe helyezték a modern acélgyártáshoz nélkülözhetetlen Martin-kemencéket is.

Az egyesített vállalatot a felügyelőbizottság ellenőrzése alatt működő Központi Igazgatóság („A") irányította. Utóbbi alá az alábbi gyárak tartoztak: „B" M. kir. Államvasutak Gépgyára (Budapest), „C" M. kir. Vas- és Acélgyár (Diósgyőr), „D" Vajdahunyadi Vasgyár, „E" zólyombreznói, chwatimechi és pieszoki gyárak, valamint az „F" Kudsiri vasgyár. Mindegyik élén egy-egy 

 állt. Az ország egyik legjelentősebb kohászati és gépgyártási vállalatává váló, széles gyártási profilú üzem a magánkézben lévő nagyvállalatokkal (Ganz, Rima) is felvette a versenyt. Az első világháborút követően bányái és ezzel nyersanyagforrásai is a határon kívülre kerültek. A húszas évek végére azonban ismét a legjelentősebb üzemek között találjuk. 1924-ben indult meg a diósgyőri Újgyárban a kovácsoló és hőkezelő üzem, melyet még 1915-ben kezdtek telepíteni. Az Újgyárat 1930. március 29-vel leválasztották a diósgyőri vasgyárról és „D" gyár néven immáron közvetlenül a Központi Igazgatóság alá  Az 1938-ben meghirdetett hadiipari jellegű „győri program" részeként felmerült egy új kohászati üzem létesítése, amit a MÁVAG keretein belül valósítottak volna meg. A győri ipartelepre tervezett gyár az „F" jelzést kapta. A szövetséges bombázások miatt végül mindebből semmi nem valósult meg.

      

A második világháború lezárását követően a MÁVAG, mint állami vállalat továbbra is a kormányzat felügyelete alá tartozott, de nem került az 1946-ban felállított Nehézipari Központ (NIK) irányítása alá. Utóbbit hivatalosan az állami kezelésbe vett Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt., Ganz és Társa Villamossági-, Gép-, Vagon- és Hajógyár Rt. és a Weiss Manfréd konszern vállalatai ellenőrzésére és a jóvátétel lebonyolításának zökkenőmentessége 

 állították fel. Valójában mindezt a Magyar Kommunista Párt (MKP) a teljes államosítás csupán első lépcsőjének tekintette. A MÁVAG-ról ekkor választották le a tulajdonában lévő bányákat, amelyek az állami Magyar Szénbányászati Rt. részévé váltak. A NIK hatáskörének módosításáról szóló 620/1948. Korm. rendelet értelmében került végül a MÁVAG a Központ irányítása alá. Ezt követően a Nehézipari Központ gondoskodott az irányítás mellett a vállalatok anyagellátásáról, valamint gyártmányaik értékesítéséről is.

A bányák és bankok államosítását követően került sor 1948-ban a 100 főt foglalkoztató vállalatok államosításáról szóló 1948. évi XXV. t. c. megalkotására. Ezt követte a magyarországi vállalati formák valamint szervezet teljes átalakítása. Előbbi az ún. nemzeti vállalatokról szóló az 1948. évi XXXVII. törvényben öltött testet. Ez gyakorlatilag megszüntette a hagyományos cégformákat (részvénytársaság, korlátolt felelősségű társaság), és létrehozta a nemzeti vállalatot, ami korlátolt és korlátlan felelősségű nemzeti vállalatot különböztet meg, annak függvényében, hogy az adott cégben van-e külföldi részesedés. A 100%-ban állami kézben lévő vállalatok igazgatóit/vezérigazgatóit az illetékes miniszter nevezhette ki, és a szabályozásban biztosították, hogy külföldiek ne avatkozhassanak bele a vállalat működésébe. A korlátolt felelősségű nemzeti vállalatok esetében fenntartották a lehetőségét annak, hogy a magyar állam növelje a részesedését, és ezáltal az teljes jogú nemzeti vállalattá váljon. Utóbbit, mint elérendő cél fogalmazták meg. A nemzeti vállalatok kialakítása során a kormányzat a szovjet mintákra támaszkodva megkezdte a magyar ipar vállalatainak 

is. Ennek lényege, hogy egy adott gyártási ágban lehetőség szerint egy, esetleg kettő üzem legyen, mely kizárólag egy adott termék gyártásával foglalkozik. Az új nemzeti vállalatok létesítésének lehetőségének három fő fajtáját lehet elkülöníteni. Első esetben egy vállalat csupán társasági formát vált (pl.: Röck István Gépgyár Rt. - Röck István Gépgyár Nemzeti Vállalat). A második esetben több vállalat összevonásával jön létre egy új N. V. A harmadik esetben pedig egy vállalat különböző telephelyei önállósulnak és egyikük, mint jogutód ideiglenesen intézi a szétválás lebonyolítását. Utóbbi eset következtében a korábbi széles vertikumú óriásvállatokat, melyek szerteágazó profiljuk miatt nem illeszkedtek az új környezetbe (Ganz, Rima, MÁVAG) feldarabolták. A törvény végrehajtási utasításának (8230/1948. Korm. rendelet) megjelenését követően az Iparügyi Minisztérium a Nehézipari Központ Jogügyi osztályát bízta meg a NIK alá tartozó vállalatok, így a MÁVAG nemzeti vállalatokká történő átalakításával. (Lásd az 1. forrást!)

Ezen a napon történt szeptember 17.

1939

A szovjet hadsereg betör Lengyelországba és elfoglalja annak Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia területeit (a Molotov–Ribbentrop-paktum...Tovább

1963

Elindul a Malév első Európán kívüli járata Kairóba, athéni közbülső leszállással Il–18-as típusú gépekkel.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő