A Magyar kir. Vas-, Acél- és Gépgyárak (MÁVAG) feldarabolása

1948-1949

Az 1948-1949 folyamán lezajlott vállalati profilírozás során a feldarabolás sorsára jutott az 1944 előtti legnagyobb állami tulajdonban lévő, széles vertikumú nehézipari nagyvállalat, a Magyar kir. Vas-, Acél- és Gépgyárak (MÁVAG) is. Az alábbi források erre a folyamatra nyújtanak betekintést, jelezve, hogy a korabeli intézkedések nem az ésszerűség kívánalmainak megfelelően születtek, hanem a kommunista hatalom a szovjet mintát vette alapul.

Az augusztus 11-én lezajlott értekezleten az osztály a MÁVAG ügyeinek intézésével dr. Varjasi Bélát bízta meg. Ezzel egy időben a központi iparirányításban is változások zajlottak le: a vállalatok irányítását ezt követően az Iparügyi Minisztérium alatt, mint termelési szakosztályként működő Igazgatóságok (trösztök), illetve az alájuk besorolt, állami vállalatként működő „Központok" látnák el. A nehézipar esetében ez a NIK megszűnése mellett a Nehézipari Igazgatóság, valamint a Kohók és Hengerművek Központja és a Nehézgépipari Központ felállítását jelentette. Az augusztus eleji tervezet már azt is előrevetítette, hogy a MÁVAG-ot három részre darabolják fel. Az alapítandó MÁVAG diósgyőri Kohászati Üzemei N. V. a Kohók és Hengerművek, míg a MÁVAG Mozdony és Gépgyár N. V., valamint a MÁVAG Gépgyár N. V. a Nehézgépipari Központ felügyelete alá 

 Ezzel nemcsak egymástól, hanem a közös irányítástól is elszakították a korábban összehangolt munkát végző gyáregységeket. A MÁVAG telephelyek szétválasztásának előzetes megbeszélései már augusztus végén megkezdődtek, majd a folyamat részleteinek tárgyalására a felelősök szeptember eleji kinevezését követően  A legfontosabb kérdések a vagyon/tulajdon megosztása, a szükséges szerkezeti átalakítások, az alkalmazottak megosztása, valamint a leendő vezetőségi formák kialakítása voltak. A szeptember 6-ai értekezleten döntöttek arról, hogy a MÁVAG gyáregységei közt fel nem osztható vagyon 30-54-16%-os arányban fog megoszlani a B (Budapest), a C (diósgyőri Ógyár), illetve a D (diósgyőri Újgyár) gyáregység között. A diósgyőri tulajdonon pedig 60-40 arányban fog osztozni az Ó- és az Újgyár. A felosztás alapját az 1948. július 31-ei mérlegállás határozta meg, melynek elkészítését a hónap végéig kellett elvégezni. Az értekezlet számításai szerint az átalakulás során további 70 fő felvételére, valamint 1,5 milliós forintos beruházásra (irodaszerek, bútorok, stb.) szükség. Az átmeneti időszakban bizonyos ügyeket (eladás, beszerzés) továbbra is a budapesti központban kívántak intézni. A gépgyári részleg teljes szervezetét is fel kellett állítani, mivel csak néhány adminisztrációs osztály ott addig. Utóbbiak szervezése immáron központi séma alapján történt meg és a későbbiekben is mintául szolgált a nemzeti vállalatok szervezeti felépítésnél. Szeptember végére a vállalati mérlegek is  A gyáregységenként elkészített kimutatás szerint mindhárom üzem esetében veszteséggel is számolni kellett. Utóbbit az 1946-1948 között a vállalatnak nyújtott 103 milliós forint állami támogatás el.  A vállalati mérleg a végösszeg szerint 651 142 106,66 forintot tett ki. Utóbbi összegbe nem számolták már bele a MÁVAG győri telephelyén, valamint a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt.-nek bérbe adott bányák (tornaszentandrási és martonyi) értékét. A korábban meghatározott arány alapján a „B" gyárra 174 366 997,20, a „C"-re 320 856 340,42, míg a „D"-re 155 918 768,76 forint jutott. Mint az egységes MÁVAG jogutódának szánt „B" gyár kezelte (havi 2000 forint ellenében) a későbbiekben a vállalat követeléseit és tartozásait is, melyeket havi rendszerességgel a megállapított arány alapján osztott szét. A nemzeti vállalatokról szóló egységes szabályozás alapján eldőlt, hogy a MÁVAG utódvállalatok élére vezérigazgatók kerülnek, akik munkáját 5-7 tagú ügyvezetőségek fognak segíteni. Ezt követően már csak a gyártási profilok megosztásáról kellett megegyezni. A budapesti részleg a mozdony és vagongyártás mellett Diesel-motorok, armatúrák, szivattyúk, különböző járművek, híd- és egyéb vasszerkezetek és generátorok gyártására rendezkedett be. A diósgyőri gyáregységek közül a „C" továbbra is főként kohászati tevékenységet (nyersvas, acélgyártás, hengerelés, sajtolás) folytatott, míg a „D" különböző berendezések (bányászat, gyár), szerszámgépek, vasúti kerékpárok és egyéb szerszámok gyártásával  Az átalakulás főbb pontjait a MÁVAG vezérigazgatóság 1948. október 5-én kiadott körrendelete foglalta össze. (Lásd a 2. forrást!) A korábban megfogalmazott diósgyőri vagyonelosztási arány (60-70) megerősítése mellett továbbiakról is döntöttek. Ezek is főként a két diósgyőri üzemre vonatkoztak. Ezek szerint a nyugdíjjal kapcsolatos tehervállalás 70-30, míg a lakótelepek költségeinek fedezése 68-32%-os arányban fog megtörténni. Az utasítás kimondta, hogy a gyáregységek a cégbejegyzésig továbbra is a központi vezérigazgatóság alá tartoznak, ám október 1-től önálló gazdasági tevékenységet folytathatnak. Véglegesítették a szervezeti átalakítási idejére közösen kezelt ügyeket (követelés-tartozás, jóvátétel, tarifa, deviza, árunyilvántartás, tranzit raktár), amelyeket továbbra is a „B" gyár osztályai, illetve a „D" relációjában a „C" szervezeti egységei láttak el. Felállítottak továbbá egy - mindhárom gyárat tömörítő - együttműködési bizottságot is. Novemberben a külföldi vonatkozású közös ügyek (tarifa, deviza, export) a NIK illetve a Ferrounion Magyar Műszaki Kereskedelmi N. V. és a Magyar Nehézipari Külkereskedelmi N. V. (NIKEX) hatáskörébe  A Minisztertanács elé benyújtandó tervezet utolsó lépéseként a kinevezendő vezérigazgatók javaslatot tettek az ügyvezetőségi tagokra is. A Varjasi Béla által összeállított december 6-ai tervezet foglalta össze a legfontosabb információkat. (Lásd a 3. forrást!) A korábban lefektetett alapelvek mellett ebből választ kapunk az alapítandó nemzeti vállalatok vezetőinek személyére is. Mindannyian már az eljövendő korszak jellemző munkásigazgatóit testesítik meg. Florek Gyula, akit a NIK nevezett ki még 1947-ben az egységes MÁVAG élére, a jogutód szerepét betöltő MÁVAG Vagon és Gépgyár vezérigazgatója lett. Herczeg Ferenc 1921-től egyszerű hegesztőként dolgozott a MÁVAG-ban. A háború alatt részt vett az ellenállásban, majd 1944-ben belépett a kommunista pártba. 1945-öt követően az üzemi bizottság alelnöki, majd pedig elnöki tisztségét töltötte be. 1947-ben kinevezték a diósgyőri C-gyár vezető igazgatójává, ekkor pedig a MÁVAG Kohászati Üzemek vezérigazgatói tisztét  A MÁVAG Gépgyár élére pedig a szintén egyszerű MÁVAG-munkás, ugyanakkor MKP-tag, Pataki László került.

A tervezet rendelkezik a MÁVAG által bérbe adott telep és bánya ügyében is. Utóbbiak ugyan a Magyar Vagon és Gépgyár (MVG), valamint a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. kezelésében voltak, ám a mérlegek összeállításnál mégsem számították bele értéküket a MÁVAG könyvelésébe. A tervezet mindezt politikai okra vezette vissza. A Rima és a MVG ugyanis részben külföldi tulajdonban volt, ezért átszervezésük során csak korlátolt felelősségű nemzeti vállalatokat hozhattak létre belőlük. Ám azzal, hogy vagyonuk állami tulajdonú tételekkel bővült, az állam növelhette a bennük birtokolt részesedését és így a későbbiekben a teljes államosítás is könnyebben megvalósítható volt a részükről. A MÁVAG feldarabolása végül a Minisztertanács 121/1948. számú határozata emelte hivatalossá, ám a cégbírósági bejegyzésre csak 1949. január végén került sor.

A vállalat a profilírozás során azonban az utódvállalatok a későbbiekben további átszervezéseken estek át. A MÁVAG Kohászai Üzemekről 1950-ben levált a Diósgyőri Beruházási Nemzeti Vállalat, mely a diósgyőri üzem beruházásainak lebonyolítását vette át a Nehézipari Beruházási Nemzeti Vállalattól. A Gépgyár sem kerülte el a további darabolást. A Népgazdasági Tanács 1949. szeptember 22-én megalkotott 226/11/1949. sz. 

 értelmében létrejött a Nehéz Szerszámgépgyár Beruházási N. V. (1950-től Nehézszerszámgépgyár N. V.). Utóbbiról 1951-ben kivált az előbb 7048. számú vállalatnak, majd pedig Könnyűgépgyárnak nevezett gyáregység.

Az eredetileg három leválasztott gyáregység eltérően élte meg az ötvenes évek végén megvalósuló újabb átszervezést, melynek keretében ún. ágazati nagyvállalatokat alakítottak ki. A MÁVAG Mozdony- és Gépgyárat összevonták a korábbi Ganz Művekkel, az immáron Lenin Kohászati Művek nevet viselő miskolci kohászati részleg változatlan formában működött tovább, míg a feldarabolt Gépgyárat ismét egyesítették Diósgyőri Gépgyár (DIGÉP) néven. A szétválasztás ellenére mindhárom utódvállalat még így is Magyarország legjelentősebb nehézipari cégei tudtak maradni.

Az alábbi források feldolgozásával azt igyekeztem bemutatni, hogy az 1948-at követő szocialista átalakulás folyamán a vállalatok milyen változásokon estek át. Az átszervezések szemléltetésére a viszonylag egyszerű esetnek tekinthető - nem volt benne külföldi tulajdon - MÁVAG tökéletesen megfelelt.

Az iratokat a mai helyesírási szabályoknak megfelelően közöljük, több esetben azonban megtartottuk a korszakban alkalmazott megfogalmazásokat.

A dokumentumokat a M. kir. Vas- és Acélgyár, Diósgyőr Általános iratok (Z 1558) iratanyagából válogattam.

Ezen a napon történt szeptember 17.

1939

A szovjet hadsereg betör Lengyelországba és elfoglalja annak Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia területeit (a Molotov–Ribbentrop-paktum...Tovább

1963

Elindul a Malév első Európán kívüli járata Kairóba, athéni közbülső leszállással Il–18-as típusú gépekkel.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő