Boszorkányüldözés, avagy egy orvos százados küzdelme rendfokozatának visszaszerzéséért 1956 után

„Magyar Honvédelmi Miniszter Úr! Alulírott dr. Széll Endre ózdi lakos városi kórházi osztályvezető főorvos azon tiszteletteljes kérelemmel fordulok Miniszter úrhoz, hogy nekem a tartalékos orvosszázadosi rendfokozatot visszaadni szíveskedjék, amitől 1958. február 28-án megfosztottak."

7.

Tuli István ezredes, Borsod-Abaúj-Zemplém megyei hadkiegészítő parancsnok elutasító határozata

Miskolc, 1960. február 10.

  

BAZ megyei Kiegészítő parancsnok döntése

 

Dr. Széll Endre (1905, Börötzffy Erzsébet) tartalékos százados.

Az 1956. októberi ellenforradalom alatt elkövetett ténykedéséért az Ózd járási kiegészítő parancsnokság tartalékos tiszti felülvizsgáló bizottsága, 1957. december 4-én a rendfokozatának megvonására tett javaslata és véleménye, valamint a megyei kiegészítő parancsnokság tartalékos tiszti felülvizsgáló bizottsága 1958. január 27-én rendfokozatának megvonására tett javaslata alapján:

A Honvédelmi Miniszter

1958. évi március hó 7-én kelt 0177. számú parancsában:

A Magyar Népköztársaság Elnöki [popup title="Tanács[a]" format="Default click" activate="click" close text="A Népköztársaság Elnöki Tanácsa a Magyar Népköztársaságban az Országgyűlés mellett az államhatalom másik legfőbb szerve volt, mely testületként gyakorolta az általában az államfőket megillető jogokat, ezen felül bizonyos korlátozásokkal az Országgyűlést helyettesítő jogkörrel is rendelkezett. Az Elnöki Tanács törvényerejű rendeleteket alkothatott, amelyekkel – az Alkotmány kivételével – úgyszólván bármely törvényt módosíthatott."] 107/1957. számú határozata alapján az ellenforradalom alatti magatartásáért honvéddé lefokozta.

A Honvédelmi Miniszter Elvtárshoz 1958. február hó 26-án kérvényt terjesztett fel rendfokozatának visszaadása tárgyában. Kérvényét a Honvédelmi Miniszter Elvtárs a megyei kiegészítő parancsnokságnak leadta, újbóli felülvizsgálat végrehajtása végett.

A nevezett ellenforradalom alatti magatartása újból felül lett vizsgálva, a beszerzett vélemények alapján, mivel az ellenforradalom alatti ténykedése teljes mértékben fennállott, az Ózdi Járási Kiegészítő parancsnokság tartalékos tiszti felülvizsgáló bizottsága, valamint a megyei kiegészítő parancsnokság tartalékos tiszti felülvizsgáló bizottsága a Honvédelmi Miniszter Elvtárshoz felterjesztett felülvizsgálati jegyzőkönyvben javasolta rendfokozata további megvonásának jóváhagyását.

A Honvédelmi Minisztériumban működő bizottság, a kiegészítő parancsnokságok javaslatával egyetértett, és fellebbezését elutasította.

A kérelem elutasításáról az értesítést és az Ózd Járási kiegészítő parancsnokságnak, valamint a nevezettnek 1958. június 24-én az 1376/1958. számú ügydarabon megküldtem.

A nevezett 1959. július hó 8-án beadott kérvénye alapján, az Ózd Járási kiegészítő parancsnokság tartalékos tiszti felülvizsgáló bizottsága által felterjesztett felülvizsgálati lap és beszerzett vélemény alapján megállapítom, hogy azok az ellenforradalmi ténykedései, melyek már az előző felülvizsgálatok folyamán fennállottak, jelenleg is fennállanak.

Az ellenforradalom alatt elkövetett ténykedését, még súlyosbítja az, hogy feleségének azon kijelentésével ő is egyetértet, amelyet nagy Imre és társainak kivégzése után tett „hogy azt az embert akasztották fel, aki az igazságért, a nép érdekeiért harcolt, a jólétéért". Ugyanakkor megjegyezték, hogy „azt az embert kellene felakasztani, aki Nagy Imrét felakasztatta".

Az ellenforradalom alatt elkövetett ténykedése alapján, nem értek egyet az Ózd járási kiegészítő parancsnokság felülvizsgáló bizottsága által 1960. január 28-án tett véleményével és javaslatával, melyben javasolja tartalékos tiszti rendfokozatának visszaadását.

 

A fentiek alapján a nevezett ügyét lezártnak tekintem.

 

Miskolc, 1960. február 10.

 

Tuli István ezredes, pk.

.

Ezen a napon történt január 26.

1935

A Nobel-díjas Thomas Mann Budapestre látogatott.Tovább

1958

Kádár János vezette első Kádár-kormány, hivatalos szóhasználattal „magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány” kormányfőjének és kormánya...Tovább

1989

A Kossuth Rádióban elhangzik Pozsgay Imre bejelentése, hogy 1956 népfelkelésnek tekinthető, ezzel megkérdőjelezi a Kádár-rendszer...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban

„Menni vagy maradni” ‒ ez volt Sándor Pál „Szerencsés Dániel” című filmje két fiatal főhősének dilemmája 1956 decemberében. Dani és Gyuri végül a maradás mellett döntöttek, ezért a határállomáson nem szálltak fel a teherautóra, amely a többi menekülővel együtt Ausztriába csempészte volna őket. A film valós történelmi helyzetet ábrázol: a forradalom és szabadságharc leverése után ugyanis sokak számára valóban sorsdöntő kérdéssé vált, hogy a szabad élet reményében, akár életüket is kockáztatva, illegálisan elhagyják-e hazájukat, vagy pedig otthon maradjanak, és ezzel a biztonságosabbnak tűnő, ám szürkébb és kilátástalanabb jövőt válasszák. Részben a megtorlások elől is menekülve, akkor több mint 200 ezren távoztak külföldre, közülük mintegy 170 ezren nem tértek haza. 

Alig több mint egy évtizeden belül ez már a harmadik nagy exodus volt. Az első 1944‒1945-ben következett be, amikor is több tízezer katonatiszt, csendőr, nyilas távozott Nyugatra. Ezt az ún. „nemzeti” emigrációt az 1947-es „demokratikus” emigráció követte, amelynek tagjai ‒ mint például Nagy Ferenc miniszterelnök vagy Varga Béla, az országgyűlés elnöke ‒ a kommunizmus elől menekültek. Egy évvel később Márai Sándor is elhagyta az országot, és soha többé nem tért vissza. Meggyőződése volt, hogy a kommunizmus nem a magyar társadalom, hanem „a szovjet imperializmus gyarmatosító céljait” szolgálja, és attól félt, ha itthon marad, belesorvad „az agresszív butaságba”, ami körülveszi. Az országból való ki- és beutazást ekkor már szigorúan szabályozták. Az útlevélkérelmeket a Belügyminisztérium önkényesen bírálta el, és sokszor indoklás nélkül elutasította azokat. 

1948-ban szovjet kezdeményezésre a magyar pártvezetés az ország nyugati és déli határainak hermetikus lezárásáról döntött. Kiépítették a vasfüggönynek nevezett, drótakadályokból és magasfigyelőkből álló műszaki zárat, a határ mentén letarolták az erdőket, aknamező telepítésébe kezdtek, a határőrséget pedig beolvasztották az Államvédelmi Hatóságba. Ettől kezdve az, aki a zöldhatáron keresztül próbált az országból távozni, nagy kockázatot vállalt: menekülés közben könnyen életét veszthette, ha pedig elfogták, súlyos börtönbüntetés várt rá. 1951 és 1953 között még így is összesen mintegy 12 ezer határsértést követtek el, ebből több mint 1700 sikeres volt. A Sztálin halálát követő „olvadásnak” és az első Nagy Imre-kormány új politikai irányvonalának köszönhetően nekiláttak a több mint ezer kilométer hosszú aknamező felszámolásának, a déli határszakaszon pedig a drótakadályokat is megszüntették.

A forradalom leverése utáni megtorlás légkörében ‒ egy rövid időszakot leszámítva, amikor is lehetőség nyílt Nyugatra menekülni ‒ továbbra is szinte lehetetlen volt elhagyni az országot: kevesen kaptak útlevelet és a határokat szigorúan őrizték. A sportolók az átlagembereknél jóval könnyebben utazhattak külföldre, közülük sokan nem tértek vissza. Az 1956-os melbourne-i olimpiai játékokon résztvevő magyar csapat tagjai például tömegesen disszidáltak, köztük az olimpián három aranyérmet elnyert Keleti Ágnes tornásznő is. Az 1957 elején dél-amerikai turnén tartózkodó Honvéd futballcsapatából végleg külföldön maradt a válogatottban is játszó Puskás, Kocsis és Czibor, így ezzel minden idők legjobb magyar futballválogatottja, az Aranycsapat is szétesett.  

A kádári konszolidációs politika részeként az ötvenes-hatvanas évek fordulójától kezdve apró lépésekben ugyan, de enyhíteni kezdték a be- és kiutazásra vonatkozó szabályokat. Az állambiztonság szempontjai azonban továbbra is elsőbbséget élveztek, és a hatóságok szigorúan ellenőrizték az útlevelet kérelmező személyt. Új illegális határátlépési módszerek terjedtek el: többen útlevelet hamisítottak, mások vonaton, személygépkocsiban, teherautóban vagy mikrobuszban elrejtőzve próbáltak kijutni az országból, de olyanok is akadtak, akik járművükkel próbálták áttörni a határsorompót. Nagy port vert fel a későbbi neves borász, Szeremlei Huba disszidálása, aki családjával 1967-ben regénybe illő módon, egy Ausztriából érkező sportrepülővel távozott illegálisan Nyugatra.  

Az 1972-ben bevezetett piros útlevéllel a „baráti” szocialista országokba már korlátozás nélkül el lehetett jutni. A nyugati államokba való utazáshoz kék útlevelet adtak ki, ehhez viszont külön egyedi kiutazási engedélyt kellett beszerezni. A minden országba érvényes egységes kék útlevelet 1984-ben vezették be, a világútlevelet négy évvel később lehetett igényelni. A teljesen szabad utazás lehetősége azonban csak a rendszerváltással egyidőben, 1989-ben vált valóra a külföldre utazásról és az útlevélről szóló törvény elfogadásával.

Az ArchívNet idei utolsó, 6. számának fő témája tehát: „Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban”. Összeállításunkban öt írást közlünk, ezek közül három kapcsolódik szorosan a témához. Bencsik Péter az 1950-es és 1960-as évek tiltott határátlépéseit vizsgálja, Krahulcsán Zsolt pedig egy 1966-os állambiztonsági jelentés alapján az ún. „hazatérés-megtagadási” ügyeket elemzi. Seres Attila egy különösen izgalmas disszidálás történetét mutatja be, melynek főszereplője ellopta a budapesti szovjet nagykövetség autóbuszát, majd azzal Hegyeshalomnál áttörte a határt és Ausztriába távozott. Vallasek Júlia két református diáklány 1940‒1944 közötti levelezéséből közöl részleteket, míg Bakonyi Péter Csány József „nyilas számonkérő” naplóját publikálja.

 

Budapest, 2021. december 20.

L. Balogh Béni
főszerkesztő