Egy vegyes házasságból származó honvédtiszt naplója

Először a Csehszlovákiában levő Wischau (Vislov) irányítottak, majd onnan azonnal tovább Grafenwöhr-be (Bajorország). Ez egy gyűjtőtábor volt, ahol a nyilasok voltak a nagy urak. Az itt összegyűjtött alakulatokból akartak új „hungarista” hadosztályokat felállítani. Grafenwöhrben az 5. Kossuth h[ad]o[sztály] került felállításra. Nekem kellett volna oszlopommal a ho. szerszázadot felállítani. Szerencsére a frontról befutott egy szétvert ho. törzs, mely magával hozta lőszerkezelő oszlopát is. Nekem kellett volna ezzel az oszloppal dolgoznom, de nem vállaltam, mire egy másik táborrészbe tettek át a „Szilágyi alezredes” ellátó csoport kötelékébe. Április 1-én kaptuk a parancsot, hogy a 4. Petőfi hungarista ho. felállításához St. Pöltenbe (Ausztria) meneteljünk. A csoport személyvonaton utazott, én az anyaggal és a családokkal más útvonalon, egy 5 kocsiból álló vasúti szerelvénnyel utaztam.

A Cseh-erdőben Prachatitz városát elérve elhatároztam, hogy tovább nem megyek már. Mikor a zsúfoltság miatt a szerelvényemet a vízválasztón levő kis állomásra, Chrobold-ra kitolták, az állomásfőnököt dohány juttatásával lekenyereztem és rávettem, ne jelentse a szerelvényt sehova sem, és ha érdeklődnének, jelentse, hogy a tengelyek besültek, továbbmenni nem tudunk.

Egészen a háború utolsó napjáig az állomáson vesztegeltünk.

Idő közben a Prachatitz-i SA szervek több ízben felszólítottak, hogy a Volksturmmal együttműködjek. Minden alkalommal kitértem ez elől, mondva, hogy nem harcolhatunk a Volksturmmal, mert az egy kimondottan német népi alakulás stb. A végén, mint megbízhatatlant, lefegyvereztek. A puskákból csak azokat adtam le, amelyek, mint hibások kerültek hozzám, a kézigránátok gyutacsait eldobáltam, használni azt sem tudták. Az amerikai haderő közeledésének hírére a vezetők eltűntek. Én a családokkal a hegyekben levő, 17 házból álló Haberles nevű községbe költöztem, ahol a fegyverszünetet is megértük.

Itt született Enikő nevű lányom 1945. május 11-én. Június elején az amerikai megszálló hatóságok hirdetményben felszólítottak minden volt német és magyar katonát, hogy a friedberg-i am[erikai] fogolytáborban jelentkezzenek. A többi bajtárs családostól még korábban elment így én Parrag honvéddal, aki raktárkezelőm volt, gépkocsimon elmentünk Friedberg-be, és onnan még aznap délután elbocsátó-levéllel visszatértünk. Részben, mert a honvágy nagyon gyötört bennünket, részben, mert az otthoniakról semmit sem tudtunk, 1945. 07. 10-én bementem gépkocsimon Prágába. A magyar Vöröskereszt kirendeltségét megkerestem, és az igazgatójától érdeklődtem, miképpen lehet hazajutni. Ő elvette az amerikai elbocsátó levelemet és a cseh igazolványomat, amely a gk-mat igazolta, és a prágai rendőrségen feljelentett. Detektívek jöttek értem, elvittek a rendőrfőkapitányságra, kihallgattak, majd a Motol-i (Prága külvárosa) cseh hadifogolytáborba (Zajatcki tábor Motol) kísértek. Kb. 500 magyar volt már ott, de tiszt egy sem volt, így engem bíztak meg a magyar hadifoglyok parancsnokságával. Aránylag igen jó sorunk volt, nekünk, magyaroknak, mert a munkában messze leelőztük a németeket. A cseh parasztok és iparosok csak magyar h[adi]f[oglyot]t akartak, német egynek sem kellett. Megmagyaráztam a bajtársaknak, hogy ha tisztességesen viselkednek, sokkal jobb soruk lett. A házakban rendet tartottunk, a mosakodásra, tisztálkodásra ügyeltünk, a parancskihirdetési foglalkozásnál fegyelmezettek voltunk. Parancs után volt mindig zártrendű fegyelmező gyakorlat volt, melyről 2-3 rendes mozdulat után bennünket elengedtek.