Káderlap az ötvenes évekből

Párthoz, Szovjetunióhoz való viszonya: 1945-46-ig a Kisgazdapárt tagja volt, 1948-tól 1951-ig MKP. Ekkor került felülvizsgálatra. Felülvizsgálatnál a pártból ki lett zárva, mint Horthysta tiszt. Az akkori megnyilvánulásai nem voltak méltók egy kommunistához. Azóta asszimilálódott, igyekszik politikailag helyes irányba haladni, megbízhatóságát azonban kétségbe vonjuk. Társadalmi munkát, szakszervezeti vonalon végez. Javaslat: Jelenlegi munkahelyén továbbra is meghagyni javasoljuk, közelebbi perspektíva vele kapcsolatban nincs.”

Bevezetés 

Az alább közölt dokumentumok a TÜKER (Tüzelőanyagkereskedelmi Vállalat) személyzeti osztályának anyagai, amelyeket az 1956-os forradalom során kiosztottak az érintett dolgozóknak. Érdekességét az adja, hogy akit jellemeznek benne, nem volt munkáskáder, sőt többé-kevésbé osztályidegennek számított. Mint a dokumentumok is jelzik, egyetemi, ráadásul jogi végzettsége volt, ami korszakunkban nem számított túlságosan pozitívnak.

A káderanyag a dolgozók személyi anyagait tartalmazta, az össszes adatot, ami a munkakörével összefüggött. 1956 után ez már csupán az önéletrajzra, kinevezésekre, kitüntetésekre, illetve a fizetésemelésekre korlátozódott, 1956 előtt azonban szinte titkosszolgálati módszerekkel felvett információgyűjtéssel egészült ki, amely igyekezett feltárni az érintett dolgozó múltját is. Vagyis a munkahely vezetői, párt és tömegszervezeti jellemzésekben túlmenően felkeresték az érintett dolgozókat korábban ismerő személyeket - esetünkben volt katonatársakat, illetve jellemzést kértek a házastársról is annak munkahelyétől.

Ki is volt a káderlapokon többszörösen is jellemzett ember? 1920-ban született Pesterzsébeten, majd a helyben végzett iskolák után - végigdolgozva az egyetemi éveket - 1942-ben diplomát szerzett a Pécsi Erzsébet Tudományegyetemen. A diploma átvétele után néhány nappal bevonult az I. felderítő zászlóaljhoz, s - az akkori előírásoknak, illetve iskolai végzettségének megfelelően - hadapródiskolát kellett végeznie. Ezt követően karpaszományos őrmesterként kiképző szolgálatot látott el, ami a háborús viszonyokat, a Horthy-hadseregben uralkodó szokásokat, továbbá azt, hogy a felderítés mindig a legkeményebb ágazathoz tartozott, igen megerőltetőnek számított. Mint jó katona - megkövetelte fegyelmet, a szolgálati szabályzat előírásait.

Más kérdés, hogy az ötvenes években ennek ideológiát teremtettek a gonosz, horthysta katonatiszt bélyeggel. Ezzel együtt nem érdektelen rámutatni arra, hogy akkor is voltak olyanok, akik kiálltak mellette. Talán az eltérő vélemények miatt is érdekes ez a forráscsoport. Mire harcba került, a front már Magyarországon volt, s 1944. decemberi sérülése után nem is tért vissza alakulatához, úgy is lehetne mondani, hogy dezertált, s így elkerülte a hadifogságot.

A háború után igazolták, régi munkahelyére, a Hangya szövetkezethez, majd a Magyar Országos Szövetkezeti Központhoz került. Az államosítást követően a megalakuló TÜKER-hez helyezték, ahol 1972-ig dolgozott.

1945-ban rövid időre belépett a Kisgazdapártba, majd 1948-ban a Magyar Kommunista Pártba. 1949-ben az ún. tagrevízió alkalmával mint horthysta katonatisztet kizárták a Magyar Dolgozók Pártjából. Ezt követően egész életében pártonkívüli maradt.

Életének további folyása sem tanulság nélküli. 1956-ban a vállalat munkástanácsának elnöke lett, s a börtöntől az mentette meg, hogy amikor a vállalat rakodómunkásai le akarták lőni a vállalat párttitkárát, megakadályozta azt. Hozzá kell tenni, a párttitkár a forradalom után kiállt mellette, neve a vállalat lehetséges igazgatójaként is felmerült, csak be kellett volna lépnie az MSZMP-be. Erre azonban nem volt hajlandó, így büntetésből kiküldték Csepelre egy kis, egyszemélyes telepre. A büntetésből erényt kovácsolva - kihasználva azt, hogy a kis telep viszonylag nagy önállóságot jelentett - többszörösét kereste addigi jövedelmének. Állandó fuvarost tartott, s nagy tételben árusított tüzelőanyagot. Az anyagi problémák akkor jelentkeztek, amikor a hatvanas évek közepén "rehabilitálták", s tényleges jövedelme korábbi töredékére csökkent. Mivel felesége 1959-ben meghalt, s három, az ötvenes években született gyermeke volt, állandó anyagi nehézségekkel küszködött.

Talán emiatt is váltott 1972-ben az őstükeres munkahelyet, s ment át a sokkal jobb lehetőségekkel kecsegtető Kiskereskedők Országos Szövetségéhez. Egészsége azonban addigra annyira megromlott, hogy 1977-ben a második infarktus elvitte.

Dióhéjban ennyi lenne a történet, annyi azonban megállapítható, hogy az alább közölt jellemzések, még ha többször ellenségesek is, egy küszködő, gondolkodó ember képét tükrözik vissza.

A közölt dokumentumválogatás sorrendje megegyezik a lefűzött dossziéban található iratok sorrendjével, az eredeti helyesírást meghagytuk, csupán a központozást javítottuk.

Ezen a napon történt október 23.

1956

A Szabad Nép Új tavaszi seregszemle című vezércikke október 23-án szintén a felszabadult aktivitást erősítette az ifjúságban, bár egyúttal...Tovább

1956

A Szabad Nép Új tavaszi seregszemle című vezércikke október 23-án szintén a felszabadult aktivitást erősítette az ifjúságban, bár egyúttal...Tovább

1957

A belügyi szervek szerint Szegeden a „legerősebb és legsokrétűbb” az ellenséges elemek tevékenysége.Tovább

1958

Az [emigráns] magyar diákok III. világkongresszusa a Vatikán dísztermében emlékezett meg a forradalomról.Tovább

1989

Az Országgyűlés ünnepi ülését követően az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírjaira emlékezve koszorúzási ünnepséget tartottak a...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő