Levelek 1945-ből a népjóléti miniszterhez

„Nincs senkim, aki kiállna érdekeim mellett."

Révai József: „Kérem, hogy Makón nevezzék ki az ottani kórház személyzeti osztályára főorvosnak dr. Nyitrait és nem dr. Szászt. Ez a makói pártszervezet kérése, és a kérést én is támogatom." A népjóléti miniszter válasza: „Dr. Szászt az ottani főispán a minisztérium előzetes jóváhagyásával már kinevezte, de ennek megerősítése még nem történt meg. Így megvan a lehetősége, hogy ne dr. Szászt, hanem dr. Nyitrait nevezzék ki makói kórházi főorvossá."

Lakásügyek

A második világháború során az ország területét ért légitámadások és háborús pusztítások emberéletben, épületben, állatállományban, mezőgazdaságban, iparban, vagyis az élet szinte minden területét érintve óriási pusztítást végzett. Az emberek nyomora, elesettsége már a háború befejezése előtt is ijesztő méreteket öltött. A munkanélküliség, a rossz kereseti viszonyok pedig csak tetézték a bajt, a lakosság jelentős része a létminimum alatt tengődött. Az elégtelen táplálkozás, az egészségtelen lakásviszonyok, a hiányos ruházat pedig nagymértékben hozzájárult a járványok terjedéséhez. A háború okozta károk és az infláció tovább súlyosbították a helyzetet.

A háború befejezése után a romok eltakarítása, a házak, középületek újjáépítése, lakhatóvá tétele jelentette a legfőbb feladatot. A krónikus lakáshiány súlyos problémaként nehezedett nemcsak a kormányra, de a családokra is. A tulajdonosoknak nem volt pénzük, hogy a romba dőlt lakóházakat újjáépítsék, tatarozzák, a szükséges építőanyagot beszerezzék. Még a falusi házak falának tisztántartásához használt mészhez sem lehetett hozzájutni. E kritikus helyzetben az embereknek lakáshelyzetük megoldása érdekében hathatós támogatásra volt szükségük. Sokan a népjóléti miniszterhez fordulva kértek segítséget mostoha lakáskörülményeik megváltoztatása érdekében. Így tett a Kecskeméten lakó Bakkar Tibor is, aki nem saját magának, hanem a Népszava egyik munkatársának érdekében ragadott tollat. Az ostrom alatt együtt volt egy újságíróval, akinek lakását találat érte. Az ostrom ideje alatt két hónapig egy pincében húzták meg magukat, és az újságíró „az utolsó darab kenyerét is megosztotta" vele. A levélíró úgy érzi, kötelessége segíteni akkor, amikor „ő van nagy nyomorúságban". A tönkrement épületet úgy akarták helyreállítani, hogy csak a főfalakat húzzák fel, mivel csak arra volt pénz. Ha nem állítják helyre a közfalakat, akkor a lakás lakhatatlanná válik, és az újságíró családjával együtt az utcára kerül. A beadvány írója e falak felhúzásához kér segítséget, s nem hiába. Ígéretet kapott a minisztertől, hogy a lakások rendbehozatalára kiutalásra kerülő nyolc millió pengőből a kért házon is három napon belül elvégzik a helyreállítási munkákat. (Lásd a 15. a-b. számú forrásokat!)

A lakások helyreállításának sürgős teendőire hívta fel a népjóléti miniszter figyelmét 1945. július 8-án

egyetemi tanár is. Véleménye szerint az újjáépítés legsürgősebb teendői közé tartozik a megrongált hajlékok, középületek rendbetétele és az, hogy a tömegek számára még a tél beállta előtt meleg téli szállást biztosítsanak. E cél megvalósítása érdekében javasolta, hogy Budapest után a vidéki városokban is elegendő mennyiségű táblaüveget szerezzenek be azért, hogy kettős ablakokkal lássák el a lakott helyiségeket, a műhelyeket és az üzleteket. A levélíró egyedi ötlete az olajjal fűthető „népkályha" készítése és sorozatgyártása volt. (Lásd a 3. számú forrást!)

Kecskemét alpolgármesterét, a későbbi népjóléti minisztert, szinte mindenki jól ismerte. Az ott lakók többsége a kedvező elbírálás érdekében bizalommal fordult a miniszterhez ügyes-bajos dolgaik elintézésénél. Sokan saját sorsuk jobbá fordulását remélték ettől. Így tett Csonti Szabó László váci lakos is, aki időközben elkerült szülővárosából, Kecskemétről. 1945. július 20-án írt levelében jogvédelmet kér a véleménye szerint igazságtalan önkénnyel szemben, mely lakásügyében érte. Vácott, 1940-ben megvásárolt egy zsidó gyógyszertárat, és annak tőszomszédságában egy elhagyottá vált lakást igényelt a lakáshivataltól. Ugyanerre a lakásra később a város polgármestere is beadta kérelmét, így ő elesett a kiszemelt lakástól. Kiutat nem találva, a miniszter „magas pártfogásába" helyezte magát, hogy a számára sérelmes véghatározatot segítse megváltoztatni. Kérelmében előadta, hogy „Nincs senkim, aki kiállna érdekeim mellett. Szüntelenül haza vágyom, hiányzik a családom, 80 éves öreg Édesanyám, [...] hiányzanak az ismerős arcok, a környezet, s érzem, hogy ebbe a gyökértelenségbe én itt belepusztulok." Legszívesebben ismét hazatelepülne szülővárosába, Kecskemétre, mivel „nemhogy gyökeret ereszteni, de még megszokni", [...] „megkapaszkodni" sem tudott, „mindig elgáncsolt az elmúlt rendszer, s így vállalnom kellett, ha élni akartam - az önkéntes száműzetés keserves kenyerét, amely már 17 éve tart." A kérelmet eredeti formájában közöljük, hogy korabeli hangulatát visszaadjuk. A válaszlevél nem került elő, amiben feltételezhetően az is szerepet játszott, hogy a levélíró a zsidótörvények haszonélvezőjeként juthatott gyógyszertárhoz. (Lásd az 5. számú forrást!)

Nemcsak a lakások, hanem a középületek is súlyos károkat szenvedtek. Problémát okozott országos viszonylatban a tönkrement és használhatatlan gyógyszertárak rekonstruálása, melyek veszélyeztették a patikusok megélhetését, így a népjóléti miniszterhez fordultak azok helyreállítása érdekében. A minisztérium tárgyalásokat folytatott a pénzügyminisztériummal azért, hogy az ilyen gyógyszertárak helyreállításához szükséges hitelkeretet előteremtsék. Ennek apropóján Székely György kecskeméti gyógyszerész, aki „Auschwitz és Dachau poklaiból" hazavergődve 1945. november 20-án kelt levelében a „mostoha sorsra jutott gyógyszerészet" talpra állítása érdekében praktikus tanácsait kívánta a miniszter tudomására hozni. Válaszában a miniszter azt kérte, hogy a gyógyszerészek helyzetének javítására vonatkozó elgondolásait írásban nyújtsa be. Hogy ez megtörtént-e, arra vonatkozóan nincsenek adataink. (Lásd a 8. a-d. számú forrásokat!)

A magánszemélyek mellett a közélet akkori szereplői is hallatták hangjukat.

nemzetgyűlési képviselő és az 1937-ben Nobel-díjat kapott is szót emelt , az korábbi igazgatójának lakásügyében. Szent-Györgyi professzor kérését azzal nyomatékosította, hogy „nagyon rossz benyomást tenne, ha egy ilyen neves embert családjával minden kényszerítő körülmény nélkül kitesznek a lakásából". Johan Béla lakásügyére természetesen „kielégítő megoldást" találtak. (Lásd a 12. a-d. számú forrásokat!)

 

Ezen a napon történt szeptember 24.

1949

Halálra ítélik Rajk László volt belügyminisztert, Szőnyi Tibort és Szalai Andrást.Tovább

1989

Az SZDSZ bejelentette, hogy aláírások gyűjtésével népszavazás kiírását kezdeményezi négy kérdésben: a köztársasági elnök megválasztásának...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő