Levelek 1945-ből a népjóléti miniszterhez

„Nincs senkim, aki kiállna érdekeim mellett."

Révai József: „Kérem, hogy Makón nevezzék ki az ottani kórház személyzeti osztályára főorvosnak dr. Nyitrait és nem dr. Szászt. Ez a makói pártszervezet kérése, és a kérést én is támogatom." A népjóléti miniszter válasza: „Dr. Szászt az ottani főispán a minisztérium előzetes jóváhagyásával már kinevezte, de ennek megerősítése még nem történt meg. Így megvan a lehetősége, hogy ne dr. Szászt, hanem dr. Nyitrait nevezzék ki makói kórházi főorvossá."

Közügyek

A magánjellegű kérvények mellett a levélírók a közérdekű ügyekben is szót emeltek. Ries István igazságügy-miniszter a közlekedési vállalati járadékosok ügyében a „közérdeket érintő" sérelmes rendelet hatályon kívül helyezésére kérte a minisztert. A miniszter szűkszavúan megjegyzi: „akiknek nincsen nyugdíjuk, azok a szó szoros értelmében éhen halhatnak". A látszólag egyszerű ügy pikantériáját az adja, hogy az írt a miniszternek a járadékosok ügyében, akinek e kérdés szabályozása a hatáskörébe tartozott. (Lásd a 14. a-b. számú forrásokat!)

Törő József nemzetgyűlési képviselő az önálló iparosok öregségi, rokkantsági, baleseti, betegségi és szociális igényeinek kielégítéséről kért tájékoztatást. A miniszter a vezetése alatt álló Népjóléti Minisztérium társadalombiztosítási osztályához irányította a képviselőt.(Lásd a 19. a-b. számú forrásokat!)

A Magyar Kommunista Párt tápiószentmártoni szervezetének egyik vezetője a rokkantak és baleseti járadékosok szomorú sorsára hívta fel a figyelmet. Véleménye szerint ezek a rászorultak a „régi reaktiós világban [...] csak koldus filléreket kaptak az O. T. I. igen tisztelt vezetőségétől. Közli, hogy egy rokkant havi 600 pengőt kapott 1945 utolsó hónapjaiban, amikor egy kilogramm só 3000, egy tojás szintén 3000 pengőbe került. A pártszervezet „propaganda vezetője" „e fájós pontok" rendezését kéri. (Lásd a 20. számú forrást!)

A népjóléti miniszter postájába nemcsak állást kérő, lakás- és segély kiutalását igénylő levelek garmadája érkezett, hanem feljelentő levelek is előfordultak. Molnár László ügyvéd levelében

minisztériumi osztálytanácsos múltjával foglalkozik. Az ügyvéd szerint a népjóléti miniszter „elméleti tudós, nem nagyon ért a rendőri munkához", ezért javasolja, hogy tanácsait megfogadva leplezze le az osztálytanácsost, mivel „ez a ravasz úr reakciós barátai segítségével könnyen kisiklik kezei közül". Levelének végén a döntést a miniszterre bízza, egyben felhívja figyelmét: „vigyázzon", mert a feljelentett személy „az Ön veszte s Pártunk irgalmatlan meghurcoltatásának okozója lehet". A megrágalmazott miniszteri osztálytanácsos személye és a múlt rendszerben végzett tevékenysége nem volt ismeretlen a Népjóléti Minisztérium illetékesei előtt, mivel a rágalmazó „levelében megjelölt személyek kihallgatása a lefolytatott vizsgálat során megtörtént". A miniszter kérte az ügyvédet, hogy „a rendelkezésre álló bizonyítékokat mielőbb juttassa el hozzám". A feljelentésnek ekkor nem lehetett következménye, mivel Balogh Pál 1949-ig, nyugdíjazásáig a Népjóléti Minisztériumban dolgozott. (Lásd a 17. a-b. számú forrásokat!)

A háború befejezése után néhány hónappal készültek az első összegzések a háborús károkról, anyagi veszteségekről. Ehhez kapcsolódik

levele, melyben Molnár Erik népjóléti miniszter segítségét kérte annak megoldásában, hogy a Kecskemétről szállított, jól felszerelt, ezerágyas hadikórházat hozzák haza, mivel itt nemcsak „városi érdekről, hanem nemzeti értékről" van szó. A miniszter válaszlevelében jelezte, hogy a hadikórház hazahozatala ügyében már megtették az első lépéseket, a kecskeméti kórház ágyszámának felemelése érdekében azonban nem tud intézkedni, mert mikor ágyakat ajánlottak fel a kórháznak, akkor a kórházigazgató kijelentette: „Különb ágyak vannak a kórház padlásán, mint amit a minisztérium bocsátana rendelkezésünkre." A kitelepített kórház hazahozatala 1945 novemberében kezdődött. (Lásd a 18. a-b. számú forrásokat!)

A szegénység, a tömegnyomor, az egészségtelen lakásviszonyok a betegségek terjedését segítette elő. Ezt növelte a gyógyszerek, kötszerek hiánya, melyek pótlása szinte megoldhatatlan nehézségekbe ütközött, különösen azoké a gyógyszereké, amelyeket külföldről hoztak be. E gyógyszerek közé tartozott a penicillin és az inzulin.

, a elnöke 1945. december 27-én keltezett levelében beszámolt a miniszternek arról, hogy londoni tartózkodásának idején penicillin és inzulin beszerzéssel próbálkozott, de mindkét esetben kudarcot vallott, mivel nem kapta meg a kihozatali engedélyt. Ha sikerült volna személyi poggyászként elhoznia az inzulint, akkor az kb. 20 000 beteg félévi inzulin adagját jelentette volna. Szabó Zoltán egy kisebb adag inzulint behozott, a népjóléti miniszter erre reagálva örömmel nyugtázta a kísérletet, hiszen „az ország mai nehéz gyógyszer ellátásában minden segítség komoly könnyítést jelent". (Lásd a 21. a-b. számú forrásokat!)

A Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt Budapesti Központjának orvos szervezete 1945. július 13-án az orvos és betegbiztosítás témakörében előadás tartására kérte fel Molnár Eriket azzal a szándékkal, hogy megjelenése és felszólalása elősegítheti a közvetlen kapcsolat kialakítását a párt orvos szervezetével. Minderre azért volt szükség, mert több száz olyan orvos volt az országban, akik hadifogság, deportálás, németek, nyilasok általi elhurcolás, a hadműveletek pusztítása, fosztogatás és a szomszédos államokból való kiutasítás következtében nem tudta hivatását folytatni, mert nem volt lakása, nem volt orvosi felszerelése. Emiatt „sok száz orvos tudása, évtizedes gyakorlata, munkakedve kihasználatlan, és ki van zárva a nemzeti újjáépítő munkából". Az újjáépítésből, véleménye szerint „minden osztálynak és rétegnek ki kell vennie a részét", s ebből az orvosok sem maradhatnak ki. Egy kamatmentes, kis részletekben visszafizetendő kölcsönalap létrehozását javasolták mindazok számára, akik „gazdaságilag tönkrementek, de szellemiekben és szaktudásukban meg nem fogyatkoztak" és munkájuk közérdek. Ennek megvalósítása érdekében részletes tervet dolgoztak ki, melyet a miniszter figyelmébe ajánlottak. A miniszter az előadást elvállalta azzal, hogy aktuális orvos-politikai kérdések is megtárgyalásra kerülnek, így az orvosok véleményét általános egészségügyi kérdésekben is megismerheti. (Lásd a 4. a-e. számú forrásokat!)

 

Forrásközlésünk korántsem teljes körűen öleli fel a második világháború után kialakult népjóléti és szociális helyzet nehézségeit. Célunk az volt, hogy az olvasó közvetlenül is megtapasztalja, hogy milyen kérdések foglalkoztatták az embereket, és ezek nyomán milyen intézkedéseket foganatosítottak egy-egy ügy elintézése kapcsán. További célunk volt, hogy feltérképezzük és megismerjük azt a különleges helyzetet, melybe az emberek életkörülményeik folytán kerültek közvetlenül a második világháború befejezése után. Elsősorban azokat a leveleket és a levelekre adott válaszokat közöljük, melyek közérdeklődésre tarthatnak számot. A levelekre adott válaszok többségét a miniszter nevében titkára írta, ezek a levelek másolatban maradtak fenn.

A miniszterhez írott levelek közös tulajdonsága, hogy írójuk a társadalomban elfoglalt pozíciótól függetlenül kiszolgáltatott helyzetben volt. Az esetek többségében azonban nem a szereplők a fontosak, hanem maga a jelenség, amely elválaszthatatlan a kortól, a háttér, amely többet mond mindenféle elemzésnél, magyarázkodásnál. A levelek tartalma adalékul szolgálhat arra, hogy az embereket elsősorban mi foglalkoztatta, milyen gondjaik voltak, milyen problémákkal, nehézségekkel kellett szembenézniük ahhoz, hogy életüket újrakezdhessék. Ebben számítottak a népjóléti miniszter megértésére és segítségére. Így a levelek elsősorban a lakhatás körülményei, az újjáépítés, a megélhetést biztosító munkahely, az életkörülmények változása, a segélyhez való jutás, a rokkantak és baleseti járadékosok ügyében íródtak. A magánügyek mellett néhány közérdeklődésre számot tartó kérdés is előtérbe került, mint például a rokkantak és baleseti járadékosok ügye, vagy a Kecskemétről Ingolstadtba szállított hadikórház hazatelepítése. Néhány esetben az emberek nemcsak önmagukkal, hanem mások múltjával is foglalkoztak, ennek kézzelfogható bizonyítéka az a feljelentő levél, mely rávilágít az emberek egymás közötti kapcsolatára is.

A levelek olvasása közben szembesülünk a társadalom egészét érintő politika arculatával, a hatalom mechanizmusával, a hatalom és az állampolgár viszonyával, ugyanakkor bepillantást nyerhetünk egyéni sorsokba, tragédiákba is. A levélírók kérelmei nem egyediek, hiszen több ezren lehettek azok, hogy hasonló helyzetben voltak, csak ők nem ragadtak tollat.

Képet kapunk arról is, hogy a társadalmi változások mennyire tükröződnek vissza ezekből a levelekből, s alapvetően kimutatható, hogy milyen politikai háttérrel rendelkeztek a levélírók.

A leveleket szöveghűen közöljük, a gépelési és helyesírási hibákat javítottuk. Az esetleges szöveg kiegészítéseket szögletes zárójelben [...] jelöltük. Az értelemzavaró hibákat [!] jellel jeleztük. Az összetartozó leveleknél, a beadó és a válaszadó levelét a, b jellel különböztettük meg. Az aláhúzott szöveget dőlt betűvel írtuk.

Ezen a napon történt szeptember 24.

1949

Halálra ítélik Rajk László volt belügyminisztert, Szőnyi Tibort és Szalai Andrást.Tovább

1989

Az SZDSZ bejelentette, hogy aláírások gyűjtésével népszavazás kiírását kezdeményezi négy kérdésben: a köztársasági elnök megválasztásának...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő