A Lengyel Rádió az 1956-os magyar forradalomról

A szerző Lengyel Rádió és Televízió Archívumában nemrégiben bukkant rá az 1956-os magyar forradalommal kapcsolatos korabeli lengyel rádióműsorokra. A felvételek közül tizenkettőt őriztek meg, a többi a meglehetősen átgondolatlan, „lendületből” végrehajtott selejtezések áldozatává vált. A megmaradt anyagok között riportok, beszámolók, tudósítások és kommentárok egyaránt megtalálhatók, s ezek átfogó „hangos” képet adnak a a lengyel nemzet szolidaritásáról, a magyarok iránti rokonszenvéről, segítségnyújtásáról a budapesti harcok eseményeiről, pusztításairól az 1956-os forradalom idején.

Az országból és a világból (Z kraju i ze świata), magazinműsor
1956. december 8.

Bemondó: Kedves hallgatóink, most Anna Retmaniak „Lengyel segítség Magyarországnak" című riportsorozatának harmadik része következik.

Retmaniak: Állítólag a Duna kék, legalábbis ezt állítják a turisták, sőt Strauss híres keringője is ezt a címet viseli. A komáromi Duna-hídon várakozva, nekünk a folyó szürkének és piszkosnak tűnt. Lehet, hogy ezt a benyomást a hó keltette, amely vastag takaróval borította be mindkét partot. De az is lehet, hogy nem elég figyelmet szenteltünk ennek a gyönyörű folyónak. Elismerem, hogy erősen vert a szívem, izgalmamban a kezemet tördeltem. Beengednek-e vagy nem? Beengedtek, egyébként minden nehézség nélkül, hasonlóképpen a Vöröskereszt összes szállítmányához, amelyek továbbításához a magyar és a szovjet hatóságok messzemenő segítséget nyújtanak. A magyar katona közönyösen átfutotta papírjainkat, a határoszlop mellett álló szovjet harckocsiból pedig minden különösebb érdeklődés nélkül nézegetett minket egy vöröskatonA gépjárműoszlop elindult... Már magyar földön voltunk. Izgatottságunk hirtelen alábbhagyott. Ugyanígy voltak ezzel a sofőrök és a kísérők, akik hozzám hasonlóan élték át a határon való átkelést. Most már nyugodtan nézhettük a magyar tájat. Egyre kevésbé érdekeltek minket a határsávban gyakran feltűnő magyar és szovjet járőrök, és semmiféle hatást nem gyakorolt ránk a következő ellenőrzés néhány kilométerrel arrébb - ilyen ellenőrzés egyébként is nagyon sok volt. Ellenben nem tudtunk betelni a néptelen falvak és városkák szemrevételezésével. Nem tudtunk betelni, mert számunkra, akik egy életteli országból érkeztünk ide, a látvány rendkívüli volt, egy már elfelejtett, szomorú időszakra, a világháború éveire emlékeztetett. A csehszlovák határtól egészen Budapestig a különböző színű, szép kőházakat magyar nemzeti zászlók díszítették, közepükből kivágták az addigi csillagos címert. A nemzeti zászlók mellett fekete gyászlobogókat fújt a szél. Életnek szinte nyoma sem volt. Hosszú kilométereket haladtunk az úton anélkül, hogy valakivel is találkoztunk volna. Az első tovahagyott települések furcsa benyomást tettek rám, a napnak ebben az időszakában nem normális dolog ez az álomba merülés és ez a csönd. A kis városkák hasonlóan néztek ki. Itt-ott egy nyitott élelmiszerbolt, amely előtt százfős sorokban álltak hallgatag és komor emberek.

Kis mosolyt csalt az emberi arcokra, hogy megláttak bennünket. A járműveink motorházteteire feszített fehér-piros zászlók láttán barátságosan kiáltották: „Éljen Lengyelország!", sőt még tört lengyelséggel is: „Niech żyje Polska!".

De ezek csak olyan élmények voltak, amelyeket a tovahaladó gépjármű ablakaiból láttunk. Másképp festett minden az emberekkel való közvetlen találkozáskor. Valamelyik következő, számunkra nehezen kiejthető nevű kisvárosban megálltunk a lábunkat kinyújtani és egy bögre meleg teát meginni. Véletlenül egy bezárt üzlet mellett álltunk meg, amely - mint később kiderült - vendégfogadó volt. Még ki sem szálltunk a vezetőfülkéből, amikor egyszercsak kivágódott az ajtó, és egy csapat ember futott ki a vendéglőből. Szinte leírhatatlan az az ováció, amelyben a teljesen ismeretlen emberek részesítettek bennünket. Ezt át kell élni - átélni olyan hangulatban, amilyenben mi indultunk Magyarországra, és átélni azok érzelmeit, akik számára a fehér-piros zászló vagy az a szó: „lengyel", a barátság szinonímája, nem a sajtópropaganda-féle barátságé, hanem az igazi barátságé.

Valaki megragadta a kezemet, valaki arcon csókolt, másvalaki behúzott a vendégfogadóba - mindez olyan hangzavar közepette történt, hogy az ember el sem hinné, hogy az a tíz-tizenkét ember volt képes mindezt előidézni, akik üdvözöltek bennünket.

Egy csapásra két tapasztalattal lettem gazdagabb. Először: nem biztos, hogy minden álomba merült és látszólag kihalt ház élettelen. Másodszor: kellemes, tényleg kellemes lengyelnek lenni, vagyis a magyarok szemében olyan embernek, akitől semmi sem választ el, de akivel minden összeköt.

Nem akarok túlzásba esni, és gyönyörű szavakkal szólni a magyar-lengyel barátságról. Elégedjenek meg annyival, hogy a vendéglősnő, megtudván, hogy Budapestre megyünk, ahol az éhség és a hideg az úr, előszedett a rejtekhelyről egy darab húst, és addig nem nyugodott, míg ránk nem erőltette. Egy munkás kinézetű magyar kézzel-lábbal mutogatva igyekezett meggyőzni sofőrünket arról, hogy el kell fogadjon tőle néhány szál kissé meggyűrt cigarettát.

Vajon kell-e még ennél többet mondani a barátságról?

De Budapestig még hosszú az út, és ideje indulni. És megint csak kihaltnak tűnő falvak, kisvárosok, települések; magunk mögött hagyott gyárak - az élet legkisebb jele nélkül; mellékvágányok, amelyeken hosszú sorokban állnak a hóval borított teher- és személyvagonok, a tartálykocsik...

Már alkonyodik, amikor Budapestre érkezünk. A külvárosban kevés a nyoma a pusztításnak, nagy ritkán találkozunk egy-egy villamossal és autóbusszal - itt még semmi jel nem mutat olyan rombolásra, amilyet később a belvárosban láttunk.

            Csepelre, Budapest munkáskerületébe tartunk. Itt látjuk teljes borzalmában a háború nyomait. A kiégett házak feketén tátongó szemüregeit, a szétlőtt, ablak nélküli lakóházakat - itt-ott már kartonlapokat tettek az üveg helyére -, a megrongált úttestet, a barikádok helyét. Az ekkorra már néptelen utcákon haladunk, amelyeket a magyar nemzeti zászlók erdeje övez. Ott lógnak minden házon már hosszú hetek óta, kifakultan, kicsavartan, az időjárástól, az esőtől megviselten.

Ezen a napon átadtuk szállítmányunkat a Nemzetközi Vöröskereszt csepeli raktárában.

Eleget tettünk kötelezettségünknek...

APRT, PNA, 354/2.

Kulcsszavak

Ezen a napon történt március 28.

1977

Népszínház név alatt összevonják az Állami Déryné Színházat és a Huszonötödik Színházat.Tovább

1979

Az egyesült államokbeli Three Mile Island-i atomerőmű hűtőrendszere meghibásodik. A baleset a környezet nukleáris szennyeződéséhez vezet...Tovább

1985

Marc Chagall orosz zsidó származású, francia szürrealista festőművész (*1887)Tovább

  • <
  • 2 / 2
  •  

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Örömmel adunk hírt róla, hogy megjelent az ArchívNet idei első száma, amelyben négy forrásismertetés olvasható. Ezek közül kettő magyar és ukrán emigránsok hidegháború alatti történetével foglalkozik egymástól nagyon eltérő látószögekből. A következő két forrásismertetés közül az egyik társadalmi önszerveződést ismertet kapcsolódó dokumentumokkal, míg a másik folytatja egy iratanyag oroszországi összeállítása, Magyarországra szállítása hátterének a bemutatását.

Az időrendet tekintve kívánkozik az első helyre Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) helytörténeti szempontból is értékes ismertetése, amely a gróf Károlyi Lászlóné Apponyi Franciska által alapított és elnökölt Virágegylet történetét mutatja be levéltári források segítségével 1936-ig. A Fótról az 1920-as években Zebegénybe költöző nemesasszony új lakhelyén sem hagyott fel a már korábban is végzett szociális tevékenyégével: a Dunakanyarban többek között egy gyermeksegítő-nevelő egyletet hozott létre, amelynek egyben fő finanszírozója volt. Hogy a szervezet saját bevétellel is rendelkezzen, Apponyi Franciska a településen turistaszállásokat is létrehozott – ezzel pedig hozzájárult ahhoz, hogy Zebegényt még több turista keresse fel az 1930-as években.

Retrospektív módon mutatja be Máthé Áron (elnökhelyettes, Nemzeti Emlékezet Bizottsága), hogy a vitatott megítélésű, szovjetellenes ukrán emigrációt miként próbálta saját céljaira felhasználni az Egyesült Államok hírszerzése – amely folyamatban egy magyar emigránsnak, Aradi Zsoltnak is volt feladata. Az eseménysort egy később papírra vetett, titkosítás alól feloldott összefoglaló alapján tárja az olvasók elé. A kidolgozott akcióról a szovjet félnek is volt tudomása – erről pedig a szovjeteknek kémkedő „Cambridge-i ötök” legismertebb tagja, az angol Kim Philby számolt be defektálása után visszaemlékezésében.

Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) az olaszországi magyar emigráció pillanatnyi helyzetéről készült összefoglalót prezentálja. Ez a „pillanatnyi helyzet” az 1953-as év, amikor báró Apor Gábor, korábbi szentszéki követ, ekkoriban a Magyar Nemzeti Bizottmány római irodájának a vezetője egy kérésre összeírta, hogy milyen helyzetben éli mindennapjait az olaszországi magyar emigráció az egyetemi tanároktól a trieszti menekülttábor lakóin át a sportolókig. Az egykori diplomata összefoglalójában nemcsak a mikroszintű, helyi ügyek kerülnek elő, hanem a nagypolitikai események is, így például Mindszenty József esztergomi érsek ügye, annak megítélése, valamint a magyarországi kommunista propaganda itáliai hatásai.

Idei első számunkban közöljük Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár) előző lapszámban megjelent forrásismertetésének a második részét. A szerző további dokumentumok ismertetésével mutatja be, hogy harminc évvel ezelőtt milyen módon kerültek Magyarországra Oroszországból a néhai miniszterelnökre, Bethlen Istvánra vonatkozó iratok. A szerző mindezek mellett – az iratok ismeretében – Bethlen szovjetunióbeli fogságával kapcsolatban is közöl új infromációkat.

Az idei első számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő évi számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

Budapest, 2024. március 13.
Miklós Dániel
főszerkesztő