Egy gyárüzem leszerelésének kálváriája

„[...] gyártelepünkön az orosz katonaság a leszerelést változatlanul folytatja. Az említett három miniszter úr legmegértőbb támogatása sem érte el az orosz hatóságoknál, hogy a leszerelési munkát beszüntessék, ezért mély tisztelettel felvetjük az a gondolatot, hogy Miniszterelnök Úr magához Sztálin marsallhoz intézzen egy távirati kérést, hogy a május 1-i ünnepségekkel kapcsolatban, ha másként nem lehetséges, ajándékképen adja vissza az ország közgazdasága szempontjából oly mérhetetlen fontosságú kulcsjellegű gyárunkat hazánknak."

Bevezetés 

A most bemutatandó források azt szemléltetik, hogy a II. világháború végén egy főleg orosz megrendelésre dolgozó üzem, miként kerül hirtelen a leszerelés sorsára, és miként küzd ez ellen a gyár igazgatósága és üzemi bizottsága.

Egy iparügyi miniszternek írt, 1945. március 16-ei levél alapján a Felten és Guilleaume Kábel-, Sodrony és Sodronykötélgyár Rt. budapesti üzemében a szerszám és alkatrészhiány ellenére már március elején megkezdődött a munka. Az oroszok ugyan kezdettől vittek ki hadizsákmány címén nyersanyagot, iratokat, valamint pénzt a gyárból, ám emellett több megrendeléssel is ellátták a vállalatot. Ezek egyrészt a Vörös Hadseregnek szánt szállítások, másrészt jóvátételi célra 

. Egy május 25-ei feljegyzés szerint az oroszok április végén olyan megállapodást kötöttek a vállalat vezetőivel, valamint üzemi bizottságával, mely a gyár kapacitásának nagy részét lekötötte. Tehát a termelés főként katonai célra folyt, polgárira a megszálló erők nem adtak engedélyt.

A szovjet megbízottak többször is rákérdeztek a részvénytársaság tulajdoni viszonyaira, ám a gyár vezetői ekkor még nem tulajdonítottak nagy fontosságot a felvetésnek, mert gyárukat a részvényarányokból kiindulva (anyagyáruk német volta ellenére), belga és luxemburgi tulajdonnak 

. Mindezek azért voltak fontosak, mert a nagyhatalmak megegyezése szerint a Kelet-Európában található német érdekeltségek szovjet kézbe kerülnek. Erre a fegyverszüneti szerződés is . A moszkvai vezetés már 1945 márciusában készítetett egy listát a magyarországi német és svájci [!] érdekeltségekről. Április 14-re pedig elkészült egy 50 vállalatot tartalmazó lista (825-ös számú átirat), amelyet a szovjetek később átnyújtottak a magyar . Ebben az első jegyzékben (később több is követte) az általam vizsgált Felten és Guilleaume Kábel-, Sodrony és Sodronykötélgyár Rt., nem szerepelt.

Ennek ellenére április 18-án váratlanul megjelent egy szovjet „zsákmánybizottság" és a fegyverszüneti szerződésre hivatkozva, mint német tulajdont, lefoglaltnak nyilvánította a gyárat, és megkezdte annak leszerelését. Mindezt a magyar munkaszolgálatosok mellett a gyár tisztviselőivel és munkásaival akarták elvégeztetni. Megkezdődött tehát a géppark, valamint a nyersanyagok bevagonírozása és elszállítása. A vezetőség és az üzemi bizottság, miután tiltakozásaikat nem hallgatták meg, levelükkel az iparügyi miniszterhez fordultak. Ebben szintén a tulajdoni viszonyokra hivatkoztak, valamint arra, hogy a vállalat sosem került német befolyás alá, és a német export is jelentéktelen mérető volt. Kiemelték emellett, hogy gyártmányaik az újjáépítéshez nélkülözhetetlenek.

Takács Ferenc miniszter beadványukat személyesen vitte a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz, ám ott azzal hárították el a kérést, hogy az Moszkva (

) hatáskörébe tartozik. A leszerelés megkezdése után egy héttel Vorosilovnak, a SZEB elnökének segédtisztje végül olyan információkkal jelent meg a gyárban (más forrás szerint telefonáltak a SZEB-ből), hogy leállítják a leszerelést. Írásos határozat azonban nem volt az ügyben. Másnap a leszerelést vezető bizottság ismét megjelent, és kijelentették, hogy ők semmilyen parancsot nem kaptak. A vezetőség és az üzemi bizottság újabb leveleket írt, ezúttal dálnoki Miklós Béla miniszterelnöknek és Rákosi Mátyásnak, a Magyar Kommunista Párt vezetőjének, hogy járjanak közben Sztálinnál a gyár érdekében, és kiemelték, hogy a leszerelés miatt 1000 tonna jóvátételre szánt sodronykötelet nem tudták legyártani. Ettől kezdve az oroszok felgyorsították a bevagonírozást, mivel - mint ahogy a vállalatnál sejtették - már értesültek a leszerelés készülődő leállításáról. A parancs végül május 6-án érkezett meg.

A vállalat összegzései szerint összesen 248 vagon (ebből 30-35 vagon nyersanyag) hagyta el a gyár területét. Mindössze a gépállomány 10-15%-a maradt meg, a nyersanyagot pedig teljesen elszállították. A leszerelés erőszakossága miatt még a megmaradt gépek nagy része is sérült volt. A munkások ráadásul nem merték elkezdeni még ezekkel sem a munkát, mivel attól féltek, hogy az oroszok visszatérnek (volt rá eset). Ez utóbbi miatt a vállalati vezetés magyar katonákkal akarta őriztetni az üzemet, ám a hivatalos indoklás szerint erre a honvédségnek nem volt elég 

.

Megkezdődött a géppark és a nyersanyagok utáni kutatás, ill. azok pótlása. A vagonok azonban már az országhatáron kívül jártak, és orosz ígéretek ellenére sem volt esély visszaszerzésükre. Az üzemi bizottság a vállalat munkásainak nevében levelet írt a miniszterelnöknek, melyben arra kérte a kormányt, hogy járjon közben Sztálinnál a géppark visszaadása (ajándékként), vagy esetleges visszavásárlása ügyében. Június 4-én a dolgozók végül felvették a munkát és június 6-án Karajev őrnagy, a SZEB villamossági referense Wagner iparügyi minisztériumi főmérnök társaságában a gyárba érkezett, hogy tárgyaljanak a vezetőséggel a fennálló állapotokról. Az őrnagy biztosította a vezetőséget, hogy az oroszok nem fognak visszatérni. A gépek visszahozását, valamint pótlását a magyarországi német gyárakból azonban elutasította, ám megígérte, hogy az elvitt gépek beszámítanak majd a jóvátételbe. Azt tanácsolta, hogy amit tudnak, belföldön szerezzenek be, amit pedig csak külföldön lehet, esetleg Németországból, vagy Svájcból lehetne behozatni. Megígérte, hogy ebben segítségükre lesz. A gyártást nagy nehézségek árán azonban csak jóval később tudták megkezdeni.

A fenti eset csak egy a sok közül, ami a második világháború után megesett. Mindez rávilágít arra, hogy a szovjetek igen „rugalmasan" és nem egyértelmően kezelték a német tulajdon fogalmát. Véleményük szerint a: „a jogi személy székhelye dönti el a kérdést" A Felten esetén ez Köln, ill. Mülheim volt, így nem számított, hogy a részvények többsége belga-luxemburgi kézben volt. Az egészből az is jól látható, hogy a szovjetek igyekeztek minél jobban kihasználni az általuk lefoglalt gyárak termelőképességét, hiszen miután elszállították berendezéseik nagy részét, ezután első kérdésük az volt, mikor tudnak újra gyártani, természetesen jóvátételi célokra. Nem sokkal később a gyár vezérigazgatói tisztét szovjetek foglalták el, és az üzem csak 1952-ben került magyar tulajdonba.

Az ismertetett iratok a Felten és Guilleaume Kábel-, Sodrony- és Sodronykötélgyár Rt. Titkársági (Z 478), valamint Üzemi Bizottsági (Z 477) iratanyagából kerültek elő. A kettő tökéletesen kiegészíti egymást, mivel a titkársági feljegyzések az ügy egész lefolyását ismertetik, míg az üzemi bizottság iratai közt főként az említett levelezés található.

Ezen a napon történt január 26.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban

„Menni vagy maradni” ‒ ez volt Sándor Pál „Szerencsés Dániel” című filmje két fiatal főhősének dilemmája 1956 decemberében. Dani és Gyuri végül a maradás mellett döntöttek, ezért a határállomáson nem szálltak fel a teherautóra, amely a többi menekülővel együtt Ausztriába csempészte volna őket. A film valós történelmi helyzetet ábrázol: a forradalom és szabadságharc leverése után ugyanis sokak számára valóban sorsdöntő kérdéssé vált, hogy a szabad élet reményében, akár életüket is kockáztatva, illegálisan elhagyják-e hazájukat, vagy pedig otthon maradjanak, és ezzel a biztonságosabbnak tűnő, ám szürkébb és kilátástalanabb jövőt válasszák. Részben a megtorlások elől is menekülve, akkor több mint 200 ezren távoztak külföldre, közülük mintegy 170 ezren nem tértek haza. 

Alig több mint egy évtizeden belül ez már a harmadik nagy exodus volt. Az első 1944‒1945-ben következett be, amikor is több tízezer katonatiszt, csendőr, nyilas távozott Nyugatra. Ezt az ún. „nemzeti” emigrációt az 1947-es „demokratikus” emigráció követte, amelynek tagjai ‒ mint például Nagy Ferenc miniszterelnök vagy Varga Béla, az országgyűlés elnöke ‒ a kommunizmus elől menekültek. Egy évvel később Márai Sándor is elhagyta az országot, és soha többé nem tért vissza. Meggyőződése volt, hogy a kommunizmus nem a magyar társadalom, hanem „a szovjet imperializmus gyarmatosító céljait” szolgálja, és attól félt, ha itthon marad, belesorvad „az agresszív butaságba”, ami körülveszi. Az országból való ki- és beutazást ekkor már szigorúan szabályozták. Az útlevélkérelmeket a Belügyminisztérium önkényesen bírálta el, és sokszor indoklás nélkül elutasította azokat. 

1948-ban szovjet kezdeményezésre a magyar pártvezetés az ország nyugati és déli határainak hermetikus lezárásáról döntött. Kiépítették a vasfüggönynek nevezett, drótakadályokból és magasfigyelőkből álló műszaki zárat, a határ mentén letarolták az erdőket, aknamező telepítésébe kezdtek, a határőrséget pedig beolvasztották az Államvédelmi Hatóságba. Ettől kezdve az, aki a zöldhatáron keresztül próbált az országból távozni, nagy kockázatot vállalt: menekülés közben könnyen életét veszthette, ha pedig elfogták, súlyos börtönbüntetés várt rá. 1951 és 1953 között még így is összesen mintegy 12 ezer határsértést követtek el, ebből több mint 1700 sikeres volt. A Sztálin halálát követő „olvadásnak” és az első Nagy Imre-kormány új politikai irányvonalának köszönhetően nekiláttak a több mint ezer kilométer hosszú aknamező felszámolásának, a déli határszakaszon pedig a drótakadályokat is megszüntették.

A forradalom leverése utáni megtorlás légkörében ‒ egy rövid időszakot leszámítva, amikor is lehetőség nyílt Nyugatra menekülni ‒ továbbra is szinte lehetetlen volt elhagyni az országot: kevesen kaptak útlevelet és a határokat szigorúan őrizték. A sportolók az átlagembereknél jóval könnyebben utazhattak külföldre, közülük sokan nem tértek vissza. Az 1956-os melbourne-i olimpiai játékokon résztvevő magyar csapat tagjai például tömegesen disszidáltak, köztük az olimpián három aranyérmet elnyert Keleti Ágnes tornásznő is. Az 1957 elején dél-amerikai turnén tartózkodó Honvéd futballcsapatából végleg külföldön maradt a válogatottban is játszó Puskás, Kocsis és Czibor, így ezzel minden idők legjobb magyar futballválogatottja, az Aranycsapat is szétesett.  

A kádári konszolidációs politika részeként az ötvenes-hatvanas évek fordulójától kezdve apró lépésekben ugyan, de enyhíteni kezdték a be- és kiutazásra vonatkozó szabályokat. Az állambiztonság szempontjai azonban továbbra is elsőbbséget élveztek, és a hatóságok szigorúan ellenőrizték az útlevelet kérelmező személyt. Új illegális határátlépési módszerek terjedtek el: többen útlevelet hamisítottak, mások vonaton, személygépkocsiban, teherautóban vagy mikrobuszban elrejtőzve próbáltak kijutni az országból, de olyanok is akadtak, akik járművükkel próbálták áttörni a határsorompót. Nagy port vert fel a későbbi neves borász, Szeremlei Huba disszidálása, aki családjával 1967-ben regénybe illő módon, egy Ausztriából érkező sportrepülővel távozott illegálisan Nyugatra.  

Az 1972-ben bevezetett piros útlevéllel a „baráti” szocialista országokba már korlátozás nélkül el lehetett jutni. A nyugati államokba való utazáshoz kék útlevelet adtak ki, ehhez viszont külön egyedi kiutazási engedélyt kellett beszerezni. A minden országba érvényes egységes kék útlevelet 1984-ben vezették be, a világútlevelet négy évvel később lehetett igényelni. A teljesen szabad utazás lehetősége azonban csak a rendszerváltással egyidőben, 1989-ben vált valóra a külföldre utazásról és az útlevélről szóló törvény elfogadásával.

Az ArchívNet idei utolsó, 6. számának fő témája tehát: „Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban”. Összeállításunkban öt írást közlünk, ezek közül három kapcsolódik szorosan a témához. Bencsik Péter az 1950-es és 1960-as évek tiltott határátlépéseit vizsgálja, Krahulcsán Zsolt pedig egy 1966-os állambiztonsági jelentés alapján az ún. „hazatérés-megtagadási” ügyeket elemzi. Seres Attila egy különösen izgalmas disszidálás történetét mutatja be, melynek főszereplője ellopta a budapesti szovjet nagykövetség autóbuszát, majd azzal Hegyeshalomnál áttörte a határt és Ausztriába távozott. Vallasek Júlia két református diáklány 1940‒1944 közötti levelezéséből közöl részleteket, míg Bakonyi Péter Csány József „nyilas számonkérő” naplóját publikálja.

 

Budapest, 2021. december 20.

L. Balogh Béni
főszerkesztő