Bevezetés

A köztörténetírásból ismert, hogy az 1945-1948 között rendkívül szívélyes magyar-jugoszláv kapcsolatok Titonak a kommunista világból való kirekesztése után egyik napról a másikra szinte teljesen megszűntek. Ahogyan a két ország közötti "fagyás" a szovjet érdekek mentén, Sztálin utasításra következett be, ugyanúgy, az "olvadás" is moszkvai parancsra vette kezdetét, 1953-ban. Az "ötvenes évek" magyar-jugoszláv kapcsolatainak diplomáciatörténete, ha nem is teljes egészében, de ismert. Annál kevésbé feldolgozottak azonban a nagypolitikai döntések térségi, települési szintű következményei. A határ menti kitelepítések a közbeszéd szintjén is ismertek, a "nehéz éveket" a határterületeken megélő lakosság mindennapjairól azonban szinte semmit sem tudunk. Ugyanígy nem ismerjük a háborús hisztéria árnyékában tevékenykedő határőrizet történetét.

A határvidéki események kutatását az is megnehezíti, hogy az 1954 előtti forrásanyag - jelenlegi ismereteink szerint - rendkívül szegényes. Így arra is csupán utalnak az egykorú iratok és a még élő és emlékezni akaró szemtanúk, hogy az ÁVH kötelékébe beolvasztott határőrség az általa felügyelt területet lényegében kivonta a "polgári közigazgatás" hatásköréből, sőt számos összetűzésre került sor a lakosság és a határőrök, korabeli szóhasználattal élve: az "első vonalban küzdő harcosok" között. Ugyanakkor nincsenek pontos információink a "frontier" életmódot folytató határőrök mentalitásáról, motivációiról sem.

A Mura-Dráva határ legjelentősebb hidegháborús eseménye minden bizonnyal a Letenye-sziget, a határ pontos vonalának ismeretlensége miatt, 1951. december 21-i magyar megszállása volt. A megszállásra válaszul a jugoszlávok is katonaság telepítésével válaszoltak. A sziget megszállásának dokumentumai ma még feltáratlanok. Az is csupán a visszaemlékezők sejtése, hogy a két állam végül felvett valamilyen hivatalos kapcsolatot ennek a kérdésnek a rendezéséről. Így csupán gyanítható, hogy az 1952 nyarán végzett csapatkivonásra a Jugoszláviával történt egyeztetés után került sor. A későbbiekben határőrtisztek gyakran emlegették, hogy ha ebben az időben működött volna a határképviseleti rendszer, akkor talán nem vált volna olyan súlyossá a helyzet.

A határincidensek ügyében 1953. május 6-án a magyar Külügyminisztérium még elküldte szokásos évi tiltakozó jegyzékét Jugoszláviának, két hónappal később, július 13-án azonban Magyarország már kormányszintű jegyzékben tett javaslatot Belgrádnak a tárgyalásokra. Mindennek eredményeként 1953. utolsó negyedévében rendszeres magyar-jugoszláv vegyes bizottsági tárgyalások kezdődtek, majd felállították a határképviseleti rendszert is. Ez utóbbi egyeztető fórum hivatalosan is lehetőséget teremtett arra, hogy határincidensekről a magyar és jugoszláv határőrség tárgyalásokat folytasson, vagyis az egyes határszakaszok képviselői megkapták a jogot arra, hogy a fegyverek helyett szóban próbálják meg tisztázni a félreértéseket. (Ld.: 3. és 4. dokumentum) A határképviseleti rendszer létrejöttével egy időben a belügyminisztérium megtiltotta, hogy provokatív cselekményeket kövessenek el a határőrök a jugoszláv féllel szemben. A korabeli feszült állapotokat jól érzékelteti, hogy a tiltások jelentős része olyan cselekményre vonatkozott, melyek békeidőben elképzelhetetlenek lettek volna.

A magyar-jugoszláv viszony normalizálása azonban nem jelentette azt, hogy az "éberséget" a határőrizeti szervek csökkentették volna. Sőt, az "enyhülés" bizonyos értelemben éppen a határőrizet szigorítását eredményezte, hiszen a "hadiállapot" mérséklődésével a korábbi határőrizeti problémák rendezése került előtérbe.

Az alábbi források közlésekor betűhív átiratokat közlünk, tekintettel arra, hogy az egyes határőrtisztek korabeli íráskészségét is olyan történeti adaléknak tekintjük, mely figyelemre méltó. Az egyes iratok, annak ellenére, hogy keletkezésük szempontjából nem alkotnak egyetlen ügy csoportot, úgy véljük alkalmasak arra, hogy érzékeltessék az 1953-1955 közötti évek határőrizetének mindennapjait.