Iratmegsemmisítés a Munkásőrség felszámolása idején

Egy „félreértett" parancs Fóton

"A felszámoló bizottság vezetőjének döntése alapján égetéssel kell megsemmisíteni a kitöltetlen személyi kartonokat, nyomtatványokat, munkásőr igazolványokat, továbbá az évközben átjelentkezett, leszerelt, elhunyt munkásőrök igazolványait. Ugyancsak égetéssel semmisítsék meg a számítógépes adatszolgáltatással összefüggő kimutatásokat, állománymérlegeket stb."

Forrásközlésünk egyik fontos elemét a Készletező Ellátó Parancsnokság fóti költségvetési üzeménél történt iratmegsemmisítésről szóló irategyüttes képezi, ahol az igazgató „félreértésből" minden irat megsemmisítését rendelte el. Ez az október végi tömeges iratmegsemmisítés arra indította a felszámolást irányítókat, hogy a szóbeli eligazításon túlmenően írásbeli utasításban is pontosítsák azokat a kereteket, amelyek között végre lehetett hajtani az iratselejtezéseket.

A fóti iratmegsemmisítések után, az igazgató Markovics Kálmánnak szóló 1989. november 15-ei nyilatkozatában kénytelen volt kijelenteni, „hogy az 1989. július 1. előtti okmányok és bizonylatok megsemmisítésre kerültek."

A dokumentum tanúsága szerint még

a Felszámolási bizottság ügykezelési albizottsága értekezletet tartott, melyen eligazították az ügykezelőket, hogy a volt Munkásőrség működése alatt keletkezett iratok irattározását, selejtezését, illetve átadásuk előkészítését milyen módon kell végrehajtani. Érdekes, hogy a fóti költségvetési üzem részéről az üzem igazgatójának titkárnője vett részt, mivel a központi ügykezelő ebben az időszakban nem tartózkodott a munkahelyén. Szabó Attila igazgató így tőle kapott tájékoztatást - írásos utasítást nem adtak ki - az értekezleten elhangzottakról. E szóbeli tájékoztató alapján Szabó Attila kiadta a 7. számú igazgatói intézkedést.

Az elrendelt vizsgálat nem tudott egyértelmű álláspontot kialakítani, mert az igazgató állítása szerint a titkárnő úgy tájékoztatta őt, hogy a felszámolási bizottság valamennyi irat megsemmisítésére adott utasítást. A titkárnő szerint főnöke félreérthette az általa elmondottakat, mert ő csak a jelentéktelen iratok megsemmisítéséről beszélt.

A vizsgáló bizottság végül azt a következtetést vonta le, hogy az igazgató gondatlanul járt el, amikor kiadta a 7. számú intézkedést - mivel meg kellett volna győződnie arról, hogy valóban elhangzott-e utasítás minden irat megsemmisítéséről, ugyanis az utasítás ellentétes volt az érvényben lévő jogszabályokkal. Ráadásul - mint azt az érintett titkárnő kijelentette - az sem volt egyértelmű, hogy az intézkedés alapján mit kell iratnak tekinteni, s mi történjék az okmányokkal, pénzügyi bizonylatokkal, stb. Feltételezhetjük azt is, hogy az igazgató maga sem volt tisztában irattári szempontból a végrehajtandó intézkedéssel.

A bizottság megállapítása szerint a központi értekezleten nem hangzott el, hogy az 1989. július 1. előtt keletkezett iratokat meg kell semmisíteni. Mivel Fóton sem volt közös eligazítás, ahol mód nyílt volna a vitatott kérdések tisztázására, az ügykezelők nem egyformán értelmezték az intézkedés szövegét, és ennek megfelelően azt többen nem az intézkedésben foglaltak szerint hajtották végre. Így az iratanyag több mint 90%-ára becsülték a megmaradt iratokat. Érezhető a jelentésből, hogy a bizottság igyekezett elbagatellizálni az ügyet, hiszen a „megsemmisítésre került anyagok jelentős része sem volt olyan jellegű, mely nehezítené az esetleges pénzügyi vagy más hatósági vizsgálatot". Ugyancsak jellemzi az eljárásrend lazaságát, hogy szinte megbocsátó elnézéssel vették tudomásul, hogy a „megsemmisítésre került anyagokról nem vettek fel jegyzőkönyvet."

A vizsgálat tehát nem tudta pontosan felmérni, mennyi és milyen jellegű iratot semmisítettek meg. Két területen viszont a teljes iratanyagot megsemmisítették, amelyek meghatározóan fontos dokumentumokat tartalmazhattak Fóton, a Központi Ellátó Parancsnokság (KEP) iratai között, s ehhez képest, senkinek nem esett bántódása: „A központi ügykezelésben az 1984-től 1989. június végéig keletkezett teljes anyagot megsemmisítették, valamint A[...]né által kezelt és a fegyverek mozgását követő és igazoló okmánygyűjtőkbe rendezett okmányok egy része került elégetésre." (Az elégetést az objektum udvarán hajtották végre, ún. vaskosarakban, öntöttvas rácsos nyílt tűzi alkalmatosságokban. Más szóval, az ott dolgozók többsége láthatta a „műveletet.")

E tények megállapítása után a bizottság jelentése ismét igyekezett enyhíteni az ügy súlyát. Eszerint a „központi ügykezelésben megsemmisített iratok száma és fajtája azt iktatókönyvekből megállapítható. A fegyverrel kapcsolatos utalványok megsemmisítése esetleg pótolható, mivel ezek 3 példányban készültek, és megtalálhatók állítólag a nyilvántartónál, valamint, mivel kapujegyként is szolgáltak, ott is 1 példányt irattároztak. A[...]né elmondása szerint az okmányok, illetve utalványok megsemmisítése egyébként sem okoz gondot, mivel a fegyverszám nyilvántartást megőrizték és a fegyverek nyilvántartó lapokon is szerepelnek, ami mutatja az utalványokon is szereplő mozgást is." Eszerint „utólagos egyeztetés alapján" tisztázhatók az eltérések, mivel „a legfontosabb alapokmányok rendelkezésre állnak."

A vizsgálat hét pontban összefoglalva megállapította, hogy a felszámoló bizottság nem adott ki olyan rendelkezést, hogy a Munkásőrség iratait meg kell semmisíteni, ezért az igazgatói intézkedés minden alapot nélkülözött. Az ügykezelők eligazításán a 1989. július 1-ben megjelölt dátum nem hangzott el, Szabó Attila a fenti időpontot saját elhatározásából írta be az intézkedésbe. Az iratkezelésre vonatkozó jogszabályok ismeretében az igazgatónak tudnia kellett, hogy a jogelőd szervezet (KEP) iratanyagait meg kell őrizni, illetve összegyűjtve át kell adni a volt MOP központi irattárának. A vizsgálóbizottság egyedüli felelősnek az igazgatót jelölte meg, a központi tájékoztatón elhangzott esetleges félreérthető kijelentések fel sem merültek, amihez az is hozzájárulhatott, hogy az októberi központi tájékoztatót tartó ügykezelési albizottság vezetője is tagja volt a vizsgálóbizottságnak.

Az utolsó pontban lényegében azt állapították meg, hogy a megsemmisített iratok pontos felmérése többheti munkát igényelne, és akkor is csak az iratok iktatókönyv szerinti számát és tárgyát lehetne kimutatni.

Markovics Kálmán titkársága az ügyet ismeretlen tettes elleni feljelentéssel előkészítette a katonai ügyészség felé. A kormánybiztos azonban lezárta az ügyet, s nem került sor bűnvádi eljárásra. (Lásd a 2. számú forrást!)

Valószínűsíthetően a fóti iratmegsemmisítéshez is köthető Borsits László altábornagy részben már idézett hozzászólása a november 15-ei értekezleten, hogy Munkásőrség fegyver, lőszer és robbanóanyag átvételénél eltértek az okmányok adatai, azaz a nyilvántartásokkal gond volt. Ez pedig más területen is problémákat okozott. Úgy vélte, hogy a - karhatalmi felszereléseknél, a híradó eszközöknél - az együttműködés nem volt korrekt. „Sajnos itt is az a jellemző, hogy a nyilvántartások hiányoznak. Itt is arra való irányú törekvés volt megfigyelhető, hogy a nyilvántartások megsemmisítésre kerültek. Valamilyen belső intézkedés alapján." Mivel a híradó anyagok átvételét csak november 6-án kezdték el, így Borsits állításai megfelelhettek a valóságnak. Hasonló volt a vegyvédelmi eszközök átvételénél is, ahol: „Sok helyen itt is az a jellemző, hogy a meglévő nyilvántartásokat parancsra megsemmisítették. Nem tudjuk, hogy ezt a parancsot ki adta ki."

Az értekezleten Gruber Nándor pénzügyminiszteri biztos kitért a Munkásőrség nyilvántartási rendszerére, amely állítása szerint nem felelt meg sem a jogszabályoknak, sem az iratkezelési előírásoknak, s jelezte, hogy a munkásőrségi ingatlanok jogi helyzetének tisztázása, értékbecslése körül is gondok lesznek a nyilvántartások hiánya, illetve megsemmisítése miatt.

A megállapításokra először Szilasi Imre, a Felszámoló Bizottság anyagi-technikai, pénzügyi albizottság vezetője válaszolt, és a nyilvántartási gondokat a múltban vélte megtalálni azzal, hogy 1979-ben hatályon kívül helyezték a régi anyaggazdálkodási szabályokat, s 1980. január 1-től megszűnt a központi nyilvántartás, így átadáskor az nem volt naprakész, csak a megyék, illetve az egységparancsnokságok saját anyagai voltak pontosak. Véleménye szerint „készletnyilvántartó lapokat és az anyaggazdálkodás okmányait sehol nem semmisítették meg, éppen ezért kérném, hogy ha információjuk van arról, hogy azt megsemmisítették, akkor azt konkrétan majd jelezzék hozzám." Lényegében az évközi változásokkal magyarázta a pontatlanságokat. A szintén jelen lévő Ungvár Gyula honvéd vezérőrnagy jelezte, hogy nem szeretnék, hogy kijelentéseik vádaskodásnak tűnjenek, de az tény, hogy ezres nagyságrendű eltérés van a fegyverek számában. „Van plusz és van mínusz." Tolna megyében viszont a kulturális anyagokból volt hiány. Nem volt sem TV, sem más készülék. „Nem tudtak nyilvántartást, semmit adni. Azt mondták, hogy megsemmisítésre került." Látható tehát, hogy a felszámolással megbízott, s a társ fegyveres testületéknél szolgáló vagy polgári munkahelyen dolgozó tagok sokszor éltek a gyanúperrel, hogy el akartak takarni előlük eszközöket, tárgyakat, iratokat. Tény az, hogy jónéhány nap eltelt, mire az iratok sorsáról is egyértelmű intézkedéseket hoztak a felszámolók.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt október 27.

1904

Megkezdi működését az első New York-i metró.Tovább

1912

Megalakult a Debreceni Izraelita Ifjak Dalköre. Elnöke dr. Bruner Lajos.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő