XXIX. fejezet

Az élelmezés elég egyhangú volt. Nekem még kevés is, nem laktam jól belőle. Minden fogoly részére minden nap 50 dkg kenyeret adtak. 4 ember kapott egy 2 kg-os kenyeret, ezt nekünk kellett szétosztani. Itt volt teljes az egyenlőség, a demokrácia. Minden nap másik embernek kellett a kenyeret négy egyenlő részre felosztani, felszeletelni. Egy szeletelte a kenyeret, másik három pedig körbe állta és figyelte a műveletet. Amikor a négy egyenlő rész kialakult, az, aki osztotta, kijelentette, hogy lehet választani. Ekkor mindenki választott magának egy részt. Utoljára egy rész maradt, ez lett annak a része, aki szétosztotta. Itt nem lehetett sumákolni, mert aki ezt tette volna, rosszul járt volna. A kenyeret kis, téglalap alakú tepsikben sütötték. Elég egészséges tápláló volt, de a minőségével nem voltunk megelégedve. Megállapítottuk, hogy többféle anyagból volt a lisztje összeőrölve. Volt abban váltakozó mennyiségben búza, árpa, rozs, szója, köles, kukorica még gyakran napraforgó is. Ezt onnan állapítottuk meg, hogy napraforgó héjakat is találtunk néha a kenyér belében. Mindenesetre a kenyér volt a legfontosabb táplálék.

Az élelmezés úgy történt, hogy minden reggel kaptunk egy fél liternyi csajka teát. Sajnos olyan kevés cukor volt benne, hogy alig lehetett érzékelni. Az ebéd egy fél liternyi leves, és egy fél liternyi főzelék volt. A vacsora szintén egy fél liter leves. A leves híg volt, alig úszkált benne néhány szem krumpli, bab, vagy borsószem. Az ételkiosztást az őrség szigorúan ellen-őrizte. Sorba kellett állni és lassan előrehaladva kerültünk a kondérhoz, ahol a szakács belemérte a csajkába az adagot. Utána gyorsan el kellett távozni a kondértól megfelelő távolságra, elfogyasztani az ételt. Az őr vigyázott arra, nehogy valaki visszamenjen és beálljon a sor végére újabb adagért. Az étel többnyire burgonya, bab, borsó, lencse, burizs volt. Hetenként két, három ízben hús is volt, de ez nagyon kevés volt. Néha hús helyett szárított füstölt halat adtak.

Hetenként két ízben adtak személyenként 5 szem cukrot és 5 szál cigarettát. Én a cigaretta részemet mindig elcseréltem cukorért. Nekem a cigarettára nem volt szükségem, mert már korábban leszoktam róla, a cukrot viszont nagyon szerettem. Voltak viszont nagy dohányosok, akik inkább lemondtak a cukor adagjukról a cigarettáért cserébe.

Az élelmezéshez tartozott még, hogy minden nap délután adtak fejenként 0,7 l ivóvizet. Ezt a mennyiséget kellett mindenkinek egész nap beosztani a szomjúság oltására. Általában ennek a kiosztása az ebéd utáni órákban történt. Amikor megkaptuk már szomjasak voltunk, mindjárt jót kortyoltunk belőle. A többit belecsorgattuk a kulacsunkba és megpróbáltuk egész nap beosztani. Ez nem mindig sikerült, mert ha meleg volt az időjárás, több vizet kívánt a szerveze-tünk, és hamarabb elfogyott a vizünk. Többet nem kaptunk, ilyenkor szomjaztunk.

A tábori WC a fogolytábor egy félreeső helyén volt, melyet ideiglenes jelleggel, egyszerűen oldottak meg: 15-20 m hosszú, 2 m széles, 2 m mély árkokat ásva, a tetejét, valamint az ülő és kapaszkodó gerendákat, rudakat fából ácsolták. Ezeket az árkokat az egészségügyi katonák naponta mésztejjel lelocsolták, fertőtlenítették, ha megteltek, a tartalmát elszállították, vagy leföldelték és máshol, másikat készítettek helyette.

A tábor belső rendjének fenntartását az oroszok rábízták a magyar hadifogoly főtisztekre. Ez ideiglenes megállapodás volt, mert az orosz parancsnokságnak kevés volt az embere. A magyar tisztek örömmel vállalták ezt a megtisztelő megbízatást. Mindjárt hozzá is láttak a feladat végrehajtásához. A tiszti rendfokozatúakat különválasztották a legénységtől, a közkatonáktól és külön tiszti barakkokban helyezték el őket. Azt is megengedték a magasabb rendfokozatúaknak, hogy a korábbi tiszti szolgáikat megtartsák, ezen kívül még más kedvezményben is részesültek. Mindezek után a tisztikar önbizalma nagyon megnövekedett. Kezdtek úgy viselkedni, mint azelőtt, mintha ők nem is veszítették volna el a háborút és még ezt is a legénységre lehetne hárítani. Első dolguk volt, hogy korlátozták a szabad mozgást a tábor terü-letén. Minden ürüggyel sorakozókat rendeltek el (pl. reggeli, ebéd, vacsoraosztás, vízosztás, cukor és cigarettaosztáskor). Megszervezték azt is, hogy hetenként 2-3 esetben felsorakozott alakulatban tábori miséken vegyünk részt. Arra is volt gondjuk, hogy külön válogassák a ka-tolikus, református, evangélikus, unitárius vallásúakat. Így külön, különböző időpontokban kellett a misére felvonulni. Ezen kívül kötelező színházlátogatást is szerveztek a tábori színházba hetente kétszer, háromszor. Naponta pedig orvosi vizsgálatra is fel kellett sorakozni.

Június 12-én az idegen nemzetiségűeket kiválogatták a magyarok közül, és őket útba indították hazafelé. 14-én egy csoport gépkocsivezető érkezett a táborba. Az elfogott csapatcsendőröket is egy külön barakkban helyezték el, akik minden nap kitalálnak valami újabb rémhírt, és ezzel ijesztgetik a többi hadifoglyot. Leggyakrabban szerepel a rémhírek között az, hogy tízévi fogságra ítélnek, ezt később lecsökkentik három évre, majd visszaemelik öt évre. És, hogy Szibériába megyünk az ólombányába, másnap átváltoztatják, hogy a Kaukázusba megyünk útépítésre, harmadnap már a Donyec medencébe megyünk a szénbányába. Lényeg az, hogy minden nap van valami új hírük, ami szerintük már biztos, végleges. Én már nem hiszem el egyiket sem. Honnan is tudnák ezek, nyilvánvaló, hogy ők találják ki egymás között és így próbálják mások hangulatát elrontani.

Június 19-én az oroszok az összes lófogatot átvették a magyaroktól. Eddig a lovas tüzéreknél és a gyalogságnál voltak lófogatok, amelyet eddig az oroszok nem vettek át, csak takarmány-ról gondoskodtak a számukra. Ezek a tábor egyik külön részén voltak elhelyezve.

A gépszerelőket korábban az oroszok elvitték Novi-Mesztó nevű városba, most (június 22-én) visszahozták őket a táborba. 23-án az orosz őrséget leváltották, újak jöttek helyettük.

24-én egy csoport embert sorakoztattak, menni kellett a kastélyba, bútor pakolási, szállítási munkára. Én is a csoporttal mentem. Rengeteg bútort kellett szállítani, az egyik szobából a másikba, az ott lévőket egy következőbe. Volt, amelyiket teljesen ki kellett üríteni, mert ezekbe kellett a kastélyba lévő képeket, festményeket, szobrokat elhelyezni. Rengeteg műkincs volt itt felhalmozva. Az egész szállítási, raktározási munkálatot az orosz őrség szigorúan ellenőrizte. Tolmács is volt velük, aki állandóan közölte velünk az utasításokat, melyik bútort hová vigyük, melyik képet, szobrot, hová tegyük le, valamint vigyázzunk, nehogy megsérüljenek. Azt gondoltuk más helyekről is hoztak ide képeket, hogy itt tárolják őket.

Különben az élet a táborban a megszokott rendben folyt. A tábori iskola szervezése kezdetén történt: az egyik napon a barakkok mellett üldögéltem egy farönkön, amelyről a fát lefűrészel-ték, eltávolították, hogy ne zavarja a kerítés kőfala melletti kilátást. A feljegyzéseimet írogattam. Közben láttam, hogy a tiszti barakkok irányából Gebei János szakaszvezető sompolyog felém. Ugyan mit akarhat ez tőlem most, hiszen azelőtt nem is állt velem szóba? Nagy mellénye volt mindig, hiszen ő volt a főhadnagy, az ütegparancsnok csicskása, tisztiszolgája. Felfelé hízelgő, törleszkedő ember volt, de a nála alacsonyabb rendfokozatúakat lenézte, kerülte. Most, hogy ideért megállt előttem, illendően köszönt és érdeklődött, hogy mit irkálok. Meg-mutattam neki, csodálkozott, utána az időjárásról és a hangulatról kezdett beszélni. Láttam rajta, hogy kertel, nem arról beszél, amiről éppen akart. Átláttam a szitán. Kérdeztem tőle: „Miben segíthetek?” Akkor elmondta, hogy a tiszturak tábori iskolát szerveznek, de sajnos hiányoznak a tankönyvek. Ezért a tanároknak, tanítóknak emlékezetből kell az előadásaikhoz a jegyzeteket elkészíteni. Ehhez kérne tőlem segítséget, ha tudnék. Azt kellene megmondanom a földrajz tantárgyhoz, mi a neve annak a félszigetnek, amelyiken Olaszország elterül. „Ó hát az az Appenini félsziget” – feleltem neki. Gebei erre nyitott tenyérrel a homlokára csapott: „Ó hogy ez nekünk nem jutott eszünkbe!” Ezután elkezdtem felsorolni a többi Európai félszigetek neveit, de Gebei mondta, hogy ezeket mi is tudjuk és gyorsan eltávozott. Én ott maradtam és elgondolkoztam azon, mennyire restelkednek, hogy egy lenézett, hat elemit végzett paraszt segítségét kellett igénybe venniük.

Az egyik napon sorakozót rendeltek el, és menni kellett a tábori színházba. De, amikor odaértünk mondták a tisztek, hogy most nem színi előadás lesz, hanem nagygyűlés. Ki fogják hirdetni a Magyar Ideiglenes Kormány földreform rendeletét. A földreform rendeletet egy őrnagy rendfokozatú tiszt olvasta fel szó szerint. Nagy Imre volt az Ideiglenes Kormány Földművelési Minisztere. Ő írta alá a földreform rendeletet. E szerint megszűnt a nagybirtok-rendszer Magyarországon. A földreform során földhöz jutnak az eddigi zsellérek és cselédek, a törpebirtokosok is kiegészíthetik kevés földjüket. Nagy volt az öröm, az éljenzés az ismertetés után. Úgy láttam, nem mindenki örült egyformán. Különösen a tisztek között voltak, akik kételkedtek, bírálták a rendeletet: „Várjuk ki a végét, mi lesz még ebből.” A többséget azonban nem tudták elkedvetleníteni. Élénken tárgyalva az eseményt mentünk haza.