XXXI. fejezet

Június 29-én az oroszok elhatározták, hogy a tábort felszámolják, kiürítik. Az első menetoszlopot már útba is indították gyalogmenetben a vasútállomás felé. A többiek részére tovább folytatódott a szokásos tábori élet. Tábori színházlátogatások, az erdőbe tűzifáért kimenni. A csapatcsendőrök és a tisztek állandóan terjesztik a rémhíreket. Én a szabadidőmben olvasgatok a megmaradt két könyvemből, közben Németh Jóska is állandóan zaklat, hogy menjek sakkozni. Mondtam neki, én jobban szeretek olvasni. Tanítsd meg sakkozni Nagy Gyulát, vagy Bakos Antalt, vagy Nagy Sanyit és játsszál velük. Azt mondta, hogy ezeket nem érdekli a sakkjáték. Mondtam én meg már meguntam, jobban szeretek olvasni. Nehezen törődött bele, de ezután békén hagyott.

29-én, az orvosi vizsgálaton találtak négy tífuszgyanús embert, ezért az orosz táborparancsnokság leállította a további menetoszlopok útba indítását. Ezután még szigorúbb orvosi vizsgálatok következtek, szinte mindennapossá váltak, még urológiai vizsgálatok is voltak. Teljesen ruhátlanul kellett az orvosok elé járulni. A borbélyok lenyírták a hajunkat és az összes szőrzetet is rólunk. Újra kellett menni a ruházat fertőtlenítésére és a tisztasági fürdőbe.

Július 1-én megemlékeztem a 25-ik születésnapomról. Nem csináltam ebből feltűnést, csak úgy magamban elgondolkodtam, hogy ennél szomorúbb születésnapom az életemben még nem volt, pedig még az eddigiek sem voltak valami vidámak. De hát ilyen az élet, nem én tehetek róla, hogy ilyen helyzetbe kerültem, hanem az úri bitangság. Nem önként jöttünk mi szegény emberek ebbe a háborúba, hanem belekényszerítettek minket, és most nekünk kell megfizetni érte. Így gondolkodtam ezen a napon magamban, és eléggé kilátástalannak láttam a jövőmet is. De láttam azt is, hogy a többiek is eléggé gondterheltek, különösen az idősebbek, akik már feleséget és gyermekeket is hagytak otthon. Ezeket még néha én is igyekeztem vigasztalni. Nem sok eredménnyel.

Az emberek szórakoztatására minden nap szerveztek színházi előadásokat. Én gyakran részt vettem ezeken az előadásokon. Szerintem elég jók voltak, még a szolnoki színházi előadásokhoz képest is, amelyeket még otthon tartózkodásom idején látogattam, ha volt rá pénzem a kevés zsoldomból. Ezen kívül tábori istentiszteletekre is kellett volna járni, de én ezeket rendszerint kihagytam, mivel a részvétel nem volt kötelező. Újra menni kellett az erdőbe tűzifáért a konyhára. Ide szerettem menni, önként is jelentkeztem. Jó volt a friss mozgás és nem volt megerőltető munka egy kb. 15-20 kg-os fadarabot vállon behozni a táborba. A hangulat elrontásáról a táborban a csapatcsendőrök gondoskodtak. Szerintem nekik volt is mitől félniük, hiszen mindenki tudott róla, mennyi gaztettet követtek el kint a front mögötti területeken.

Így zajlott az élet a Rajec-i táboron belül. Nagyon vártuk már, mi fog történni velünk. Vártuk a továbbindulást. Szerettünk volna már repülni hazafelé. Hiszen már két hónapja vége a háborúnak, legalább az egyszerű katonákat elengedhetnék, akik nem tehetnek arról, ami történt. Legalábbis így gondoltuk mi egymás között egyszerű emberek. Csakhogy ez nem ránk van bízva.