Roald Amundsen csapata először éri el a Déli-sarkot.Tovább
Hadifogolynapló 1945-ből
"Végül odaértem a házunkhoz. Megnyitottam a kapunkat, és beléptem az udvarra. Esteledett már, délután öt óra elmúlt. Édesanyám az udvaron, az eperfa alatt egy kisszéken üldögélt. A kapunyitás zajára odafordult, meglátott, szólni sem tudott az örömteli meglepetéstől. Én odamentem hozzá, megöleltem, megcsókoltam, alig tudtam kimondani a köszöntő szavakat. „Hazajöttem Édesanyám!”
XXXIII. fejezet
Július 16-án útba indítás előtti várakozással telt az idő. 17-én alapos, módszeres átkutatás után, gyalogmenetben a városon keresztül útbaindítottak bennünket a vasútállomásra. A városon keresztül az út nagyon körülményes volt, mert nagy volt a városi forgalom, csak a gyalogjárdán tudtunk menni. Itt azonban a polgári lakosság is közlekedett. Ezért az orosz kísérő őrség állandóan kiabált rájuk, hogy: „pozor, pozor!” Igyekeztek a civileket leszorítani, eltávolítani a járdáról. Nagyon idegesek voltak az oroszok, attól féltek, hogy esetleg összekevere-dünk a cseh civilekkel, és néhány hadifogolynak sikerül megszöknie. Néhány civilt, aki nem hallgatott a figyelmeztető kiabálásra, az orosz katona lelökte a járdáról. Végre kiértünk az állomásra. Ott már várakozott ránk az előkészített vonatszerelvény. Azonnal be kellett szállni a vasúti vagonokba. Egy kocsiba 50 embert számoltak fel az orosz őrök. Mikor megvolt a létszám, ránk zárták az ajtót. Elég szorosan voltunk. A fekvőhelynek kétoldalt szalma volt leterítve. WC gyanánt egy padlóba vágott nyílásba erősített tölcsérszerű ülőke szolgált, amit csak menet közben volt szabad használni. A vagon falába vágott, berácsozott, 40x30 cm-es nyitott ablak biztosította a friss levegőt, ami gyorsan elfogyott a nagy melegben. Menet közben a kilátást is lehetővé tette kis mértékben. Felváltva figyeltük odaállva az előttünk elvonuló tájat. Sikerült úgy helyezkednünk, hogy mi nagykörűiek egy vagonba kerüljünk.
Az oroszok sürgették a berakodást, így hamarosan mind a kétezer ember fenn volt a szerelvényeken, és útba lehetett indítani. Az indítás rövidesen meg is történt, és ha szabad utat kapott a szerelvényünk, akkor haladtunk is rendesen. De nem volt mindig szabad a vasút. Ennek oka lehetett egyrészt az, hogy sok helyen a háborús károkat még nem állították helyre, különösen a folyókon a felrobbantott, lebombázott hidakat. Másrészt egyéb fontos katonai szerelvényeknek is utat kellett biztosítani. A fentiek miatt több ízben is előfordult, hogy órákat, néha egész napot is a nyílt pályán kellett a szerelvényünknek vesztegelni. Az állomások épületeinél rendszerint csak akkor álltunk meg, amikor valamit fel kellett vételezni, szenet, vizet, vagy élelmiszert. Én igyekeztem odaférkőzni az ablaknyíláshoz. Egyrészt, mert ott frissebb volt a levegő, másrészt azért, mert fel akartam jegyezni az állomások neveit, amelyek előtt elhaladtunk. Élelem osztáskor a szerelvény megállt, az ajtókat kinyitották és nekünk egyenként kellett az ajtóhoz menni, ahol a szakácsok a csajkába merték az ételt, vagy az ivóvizet, illetve kiosztották a kenyeret. A szakácsok a kondért kerekes kézikocsival tolták végig a szerelvény mellett. Élelem osztás után, ha szabad volt a pálya, azonnal továbbindultunk. Ha órákig kellett egy helyen várakozni, akkor az őrök kinyitották a vagonok ajtaját a levegőztetés miatt. Ilyenkor megduplázták az őrséget az oroszok és állandóan járkáltak a szerelvény mellett.
Akár mozgásban volt, akár állt a szerelvény, állandó volt a kocsikban a hangzavar. Sokféle természetű ember volt összezsúfolva ilyen szűk helyen. Élénken tárgyaltuk a helyzetünket. Sokan még mindig úgy gondolták, hogy hazamegyünk Magyarországra, és Budapesten átad-nak az Ideiglenes Kormánynak, azok pedig mindenkit hazaengednek a családjukhoz. Mások véleménye viszont az volt, hogy az oroszoknak eszük ágában sincs minket elengedni, éppen olyan háborús bűnösöknek tekintenek, mint a németeket, hiszen végig vittük a háborút, nem léptünk ki idejében, mint a finnek és a románok. Mi sok kárt okoztunk az orosz hadseregnek és az orosz népnek, ezért nekünk fizetni kell a jóvátételt. Minket, már ha felpakoltak erre a szerelvényre az oroszok, ki is fognak vinni a Szovjetunióba kényszermunkára. Csak az itt a kérdés, hogy mennyi időre. Állandóan erről folyt a vita köztünk, ezt a témát sem, befejezni sem eldönteni nem tudtuk egymás között. Én még mindig a reménykedők közé tartoztam.
Indulásunk után egy menetben 30 km haladás után szerelvényünk megállt és egész éjszaka egy helyben várakozott. Hajnalban megindultunk és nagyobb sebességgel haladtunk. 20-án átjöttünk az ezeréves határon, és közben a Kárpátok hegyei között 1 km hosszú alagúton is. 21-én reggel Nagyszombatra érkeztünk. Itt délelőtt 10 óráig várakoztunk, ezután továbbindul-tunk. Estére, Vácra érkeztünk. 22-én Vácról Újpesten keresztül a Rákos-rendező pályaudvarra érkeztünk. Itt várakoztunk éjfélig. Most hiába állt a szerelvény, az oroszok nem nyitották ki az ajtókat, csak rövid időre levegőzni, de addig is szigorúan őrködtek. Már mindenki látta, hogy nem fognak minket az oroszok elengedni, tovább fognak minket vinni a Szovjetunióba. Azt is láttuk, hogy vöröskeresztes, karszalagos nők és férfiak járkálnak a sínek között és szedegetik össze a vagonokból kidobált papírdarabokat. Ezért aztán mi is hozzáfogtunk a levélíráshoz, hátha a vöröskeresztesek felszedik a földről és hazaküldik. Sokat nem lehetett írni egy kis noteszlapra. Én azt írtam: „Kedves Édesanyám és kedves Testvéreim! Hadifogságba kerültem, élek, egészséges vagyok. Sajnos nem mehetünk haza egyelőre. Most megyünk keresztül Magyarországon. Hogy hová visznek minket, azt nem tudjuk. Reméljük, hamarosan hazaengednek bennünket. Remélem otthon mindenki, jól van. Jó egészséget kívánok mindenkinek. Szeretettel ölelek, csókolok mindenkit Feri.” Felírtam rá a címet rendesen, és kidobtam a nyíláson. Láttam, amint felkapta a szél, és sodorta tovább a sínek között. Reméltem mégis, ezt is megtalálja valaki, felveszi és hazaküldi. Később megtudtam, hazajutott az üzenetem.
23-án hajnalban indultunk át a Nyugati pályaudvarra. Innen azonnal továbbhaladtunk. Vecsés, Monor, Cegléden keresztül Szolnokra. A Tisza hídon csigalassúsággal haladtunk át, azután felgyorsult a vonat. 24-én Békéscsabára érkeztünk. Rettenetes meleg, fullasztó hőség volt a vagonokban. Továbbhaladtunk a magyar határra, Lőkösházára érkeztünk, áthaladtunk a határon. A román oldalon 25-én, Kürtösön megállapodtunk. 26-án Aradra érkeztünk. Még most is tart az iszonyú hőség. Az emberek ezt nagyon nehezen viselik el. Én is eléggé szenvedek tőle. 27-én délután indultunk tovább Aradról.
Visszatérve a Szolnokon való áthaladásra megemlítem, hogy Szolnokon órákig kellett várakozni. Sokan jöttek oda a szerelvényünkhöz ismerősöket keresve. Én nem láttam csak egyetlen ismerőst, ez K. Molnár István volt, aki a fronton, Besztercebánya környékén megszökött tőlünk. Üzentünk vele is, hátha hazajuttatja az üzenetet.
27-én este indultunk Aradról tovább. 28-án hosszú utat tettünk meg Erdély belseje felé halad-va. 29-én tovább folytatva utunkat, Segesvárra értünk. Itt sokáig álltunk. 30-án estefelé indultunk tovább. Az éjszaka vagy 100 km-t haladtunk. 31-én, Brassón keresztül elértük a Kárpátokat. Mesés szép vidék ez. Egy hosszú és egy rövid alagúton értünk át a Kárpátok kele-ti oldalára. Augusztus 1-én befutott velünk a vonat Ploestibe. Itt egy fél napig állt velünk a vonat. Ez a város a román olajvidék központja. Délután indultunk tovább. Regát-Románián keresztül robog velünk a vonat az orosz határ felé. Estére érkeztünk Foksáni nevű román városba. A Kárpátok keleti oldalán haladva a hőség újra nagyon kínzott minket. Ráadásul az ivóvíz is büdös, olaj ízű volt. Alig tudtuk meginni, pedig nagyon szomjasak voltunk a nagy meleg miatt. Egész utazásunk ideje alatt az élelmezés eléggé gyenge, egyhangú volt. Napokon keresztül mindig ugyanazt az ételt adták: vagy babot, vagy borsót, vagy burizst, vagy kukoricát. Mi ehhez nem voltunk hozzászokva. Ezért sokan hasmenést kaptunk, a nagy melegben az utazás alatt. El sem tudjuk képzelni, meddig tarthat még ez a gyötrelmes utazás. Sokat szenvedünk a hőség és az összezártság miatt. Már minden illúziónk szertefoszlott a rövid időn belüli hazakerülésről, a budapesti pályaudvar elhagyása óta már senki nem hisz ebben. Most már mindenki belátja, hogy kivisznek minket a Szovjetunióba, jóvátételi munkát végezni. Nem szívesen, de már kezdtünk beletörődni ebbe a gondolatba, de ezt az eljárást nem tartjuk igazságosnak. Hiszen eleget szenvedtünk a háborúban is, és most ez még folytatódik tovább. Nem tudjuk meddig tart még ez a rémes utazás, szeretnénk, ha minél gyorsabban véget érne, hiszen ennél már csak a pokol lehet rosszabb.
Tartalomjegyzék
Ezen a napon történt december 14.
Népszavazás kezdődik Sopron hovatartozásáról. A szavazók 65%-a Magyarországot választja, a város ezért megkapja a „Civitas...Tovább
Adolf Hitler utasítja a Wehrmacht főparancsnokságát, hogy kezdje meg a Norvégia elleni invázió előzetes tervezését (Weserübung hadművelet...Tovább
Magyarországgal együtt Albánia, Ausztria, Bulgária, Finnország, Írország, Jordánia, Kambodzsa, Laosz, Líbia, Nepál, Olaszország,...Tovább
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
ArchívNet 2024/4
Tisztelt Olvasók!
Megjelent online forrásközlő folyóiratunk idei negyedik száma. Friss lapszámunkban mindössze szűk két évtizedből származó forrásokat mutatnak be szerzőink: a publikációk közül három kapcsolódik a második világháborúhoz, egy pedig az 1950-es évekhez. A második világháborús tematikájú ismertetések közül pedig kettő évfordulósnak mondható: az 1944. őszi magyarországi hadi és politikai eseményeket járják körül – kortárs és retrospektív források segítségével.
Molnár András (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Zala Vármegyei Levéltára) kétrészes forrásismertetésében Tuba László hadnagy 1942 áprilisa és szeptembere között vezetett harctéri naplóját adja közre. A napló nemcsak a 2. magyar hadsereg Don menti harcainak egy eddig publikálatlan forrása, hanem még szűkebben véve a 47. gyalogezred II. csáktornyai zászlóaljának a működéséhez is számos új információval szolgál. Mostani számunkban a napló első része kerül bemutatásra.
Magyarország második világháborús részvételének egyik sorsdöntő napja volt 1944. október 15., amikor sikertelenül próbálta meg a magyar vezetés végrehajtani az átállást. Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) Hlatky Endre, a Lakatos-kormány miniszterelnökségi államtitkára által 1952-ben magyar, valamint 1954-ben német nyelven írt visszatekintéseit mutatja be. Hlatky a két forrásban az 1944. október 15-én történt eseményekben betöltött szerepéről számolt be.
A kiugrási kísérlet idején Magyarország keleti fele már hadszíntér volt. Fóris Ákos (adjunktus, Eötvös Loránd Tudományegyetem, kutató, Erőszakkutató Intézet) az észak-alföldi hadieseményekhez kapcsolódó német hadijelentéseket ismertet, amelyek azonban nem a konkrét harccselekményeket írták le, hanem, hogy a magyar polgári lakosságot milyen atrocitások érték a szovjet csapatok részéről. A szerző kétrészes forrásismertetésének első részében arra is kitér, hogy a német katonai hatóságok milyen módon jutottak hozzá az információkhoz, azokat hogyan dolgozták fel, és végül, hogy a Harmadik Birodalom propagandája miként kívánta azokat felhasználni a saját céljaira.
Luka Dániel (történész, agrártörténet kutató) egy 1954-es előterjesztés segítségével vizsgálja meg, hogy a Rákosi-rendszer agrárpolitikája, -irányítása miként változott a magántermelés esetében. A beszolgáltatással, mint gazdasági eszközzel végig számoló agrárpolitika revíziójára 1953-ban került sor, azonban a magyarországi pártállam belső harcai szintén érintették a gazdaságirányítás ezen területét is. Erre példa a szerző által bemutatott, a szabadpiac helyzetét és fejlesztési lehetőségeit taglaló előterjesztés is.
Az idei negyedik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat. Az ArchívNet szerkesztősége egyben továbbra is várja a jövő évi lapszámaiba a 20. századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2024. november 22.
Miklós Dániel
főszerkesztő