XXXIX. fejezet

Negyedórán belül a vonat elindult velünk, és átszállás nélkül ezen a vonaton utaztunk Szolnokig. Ez a vonat is nagyon lassan ment. 3-án délre érkeztünk meg Szolnokra. Az Alcsi állomáson szálltunk le, itt várakoztunk. Donkó Lajos továbbutazott Mezőtúrra a feleségéhez. Mi pedig az állomás mellett, a Nagykörű felé vezető kövesút szélén állva tanakodtunk, hogyan tudnánk hazajutni. Ahhoz nem volt kedvünk, hogy gyalog nekivágjunk a hosszú útnak, mert fáradtak és éhesek is voltunk, mivel előző nap délben ettünk utoljára. Félóra várakozás után odaérkezett hozzánk egy falunkbeli lány – Vágány Giza. Megörültünk neki. Üdvözöltük egymást, kérdezgettük, hogyan lehet itt valami járművet szerezni. Mondta, hogy az nagyon nehéz dolog, mert autók nemigen járnak most erre, csekély a forgalom. Nincsenek is autók, ami volt is tönkrement a háborúban. Naponta egyszer közlekedik egy autóbusz, de most az is elromlott, javítás alatt van. Lófogat is kevés van, ma például csak eggyel találkozott, amelyik őt is behozta, majd késő délután ér ide, itt beszélték meg a találkozást. Hát ezekkel a hírekkel mi nem lettünk megvigasztalva. Úgy döntöttünk, várjunk még, ne induljunk neki gyalog az útnak. Ezért beszélgetni kezdtünk a lánnyal, mi újság van a faluban, mindenki a saját családjáról érdeklődött, arról hogyan vészelték át a háborút, hogyan élnek mostan? Mikor ez a téma kimerült arról érdeklődtünk milyen a mozgalmi élet a faluban, kik a mostani vezetők, milyen pártok alakultak, milyen az ifjúsági élet, a mozgalom? Vágány Giza felelgetett a feltett kérdésekre, nem tudott mindenre válaszolni, de amit tudott elmondott és ez most nekünk nagyon sokat jelentett.

Egy óra hosszan tartó ácsorgás után kocsizörgést hallottunk. Odafordulva láttuk, hogy egy üres lovas kocsi közeledik a belváros irányából. Kíváncsian vártuk ki lehet az? Bárcsak nagykörűi lenne, aki hazavinne minket. Hamarosan odaért hozzánk, azonnal ráismertünk, hogy ez B. Tóth János forrásparti tanyasi gazdálkodó. Ő is megismert közülünk néhány embert. Megállt a kocsival mellettünk, és üdvözöltük egymást. Érdeklődött honnan jöttünk, hogyan akarunk hazajutni. Elmondtuk, mi a helyzet velünk, Ő erre felajánlotta, hogy elvisz minket, aki felfér, ha ez nekünk megfelel. Mondtuk, nekünk megfelel, mert nincs kedvünk a gyalogláshoz. Elköszöntünk a kislánytól, ő tovább várt a fuvarosára, mi pedig felkapaszkodtunk a kocsira. Nagyon szorosan fértünk el a kocsiderékba kuporogva, saroglyán ülve, oldalakon a lőcsökbe kapaszkodva. Nem volt kényelmes utazás, de mégis jobb a gyaloglásnál. Főleg azért, mert jobban is haladtunk. A gazda gyakran futásra biztatta a lovait. Azok bírták a futást, még ilyen terheléssel is, mivel jó erőben voltak. Néhány kilométer megtétele után szólt a gazda, hogy egy kis kitérőt kell tenni, mert neki fontos elintéznivalója van az egyik tanyán a közelben. Nem tart sokáig, utána folytathatjuk az utat. Mi ezt helyeslően tudomásul vettük, mi mást tehettünk volna? Bekanyarodott velünk az egyik dűlőútra és egy kilométernyi haladás után a Rékasi rátának nevezett részen, az egyik tanyaudvaron megállította a lovakat. A kutyaugatásra és a kocsizörgésre a tulajdonos előjött, csodálkozott rajtunk. Kijött a felesége és a gyerekek is. Leszálltunk a kocsiról, üdvözöltük egymást, röviden elmeséltük a kálváriánkat. Megértően, sajnálkozva hallgatták. Közben megkérdezték elfogadnánk-e valami harapnivalót? Mondtuk, hogy szívesen. Erre az asszony bement a házba, kihozott egy nagy házikenyeret, a gyerekek meg egy kanna tejet bögrékkel. Mindenki kapott egy nagy karaj kenyeret és egy bögre tejet. Úgy ettünk, mint az éhes farkasok. Az asszony mosolyogva nézte. Közben B. Tóth János a gazdával bent tárgyalt a lakásban. Mire elfogyasztottuk a kenyeret és tejet, végeztek a megbeszéléssel, kijöttek, és szólt, mehetünk tovább. Mi hálásan megköszöntük a szíves vendéglátást, elköszöntünk a tanya lakóitól, és visszahelyezkedtünk a kocsira. Amikor mindenki fenn volt, azonnal elindultunk, a kövesútra kiérve a gazda újra közécsapott a lovaknak, futásra biztatva őket. 2 km futás, 1 km lépésben haladás. Ez így ment egész úton. Ilyen ütemben elég gyorsan haladtunk. Mi a gyors haladásnak örültünk is, hiszen már repülni szerettünk volna hazafelé. Csak az volt a baj, hogy a kövesút elhanyagolt állapota miatt a ráfos, lőcsös kocsi kegyetlenül rázott bennünket. Ilyen ütemben haladva gyorsan a körűi határra érkeztünk.