Hadirokkant jelvények a második világháború után

A második világháború után az új hatalom újragondolta és szabályozta kitüntetési rendszerét. Az alapítások körüli huzavonában és az adományozásoknál egyre inkább a kommunista párt szempontjai érvényesültek. Elsősorban a politikai okok miatt üldözöttek kaptak kitüntetéseket. Ebbe a kitüntetés alapítási közegbe illeszkedett a második világháború hadirokkantjai számára készített új típusú hadirokkant jelvény is, melynek elkészítése körüli bonyodalmakat mutatjuk be forrásközlésünkben.

Bevezetés

Az egyes történelmi korszakokban ismert és elfogadott volt a különböző érdemekért járó kitüntetés, mivel a társadalmi elismerés, erkölcsi megbecsülés látható, viselhető jele volt. A jutalmazás, az elismerés ösztönzően hatott az ember teljesítményére, ugyanakkor a hatalom birtokosai sem fukarkodtak az adományozással, hogy lojális alattvalóik táborát megerősítsék, bővítsék. A kitüntetések kialakulása hosszú időszakra tekint vissza, így hazánkban is koronként változtak jelképei, szabályai, alapítási és adományozási körülményei. Már a török elleni harcok idején ismertek voltak az uralkodó által adományozott kegyelmi érmek és láncok. A 16. századtól kezdődően a királyi Magyarországon a Habsburg Birodalom elismerési rendszere érvényesült. 1848-1849-ben merült fel az önálló magyar kitüntetések létrehozásának gondolata. Az Osztrák-Magyar Monarchia kitüntetési rendszere Ferenc József korában teljesedett ki, vált Európa egyik legkomplexebb, legjelentősebb elismerési rendszerévé. Erre az időszakra estek bizonyos modernizációs törekvések is, és a 19. század végétől felmerült, hogy a teljes társadalom részesülhessen kitüntetésekben. Sokféle emlékérmet, emlékkeresztet alapítottak, és az elismerések tulajdonosai között mindvégig magas volt a magyarok aránya.

Az első világháború méreteit a számtalan kitüntetés, emlékérem, jelvény és plakett is bizonyítja. Ennek megfelelően tömegesen adományozták a legkülönfélébb elismeréseket a fronton és a hátországban szolgálatot teljesítőknek. A háború után minden országban alapítottak háborús emlékérmet, így az első világháború befejezésének 10. évfordulójára, 1929. május 26-án Magyarországon is. Az emlékérmet Kisfaludi Strobl Zsigmond tervezte. Az első világháború frontjain szolgálatot teljesítő katonák, özvegyeik és árváik, továbbá azok a civil személyek kaphatták, akik a honvédségnél vagy a hátországban a fegyveres erőt segítették, a sebesültek és hadifoglyok érdekében eredményesen tevékenykedtek. Az emlékérmet frontszolgálatért karddal és sisakkal, míg a hátországi szolgálatért kard és sisak nélkül adományozták. Az özvegyek, árvák szintén az utóbbi jelvényt kapták. A kitüntetést a volt szövetséges államok katonái is megkaphatták. 1942 után a Magyar Háborús Emlékérem szalagján viselték az 1931. március 31-én alapított Hadirokkant Jelvényt. Bemutatjuk aMagyar Háborús Emlékérmet, a Hadirokkant Jelvényt és az első világháborús sebesültek érmének elő és hátlapját, valamint a hadirokkant jelvény és a háborús emlékérem viselésére kiállított igazolványokat.)

A Horthy-korszakban (1919-1945) viszonylag lassan alakult ki Magyarország elismerési rendszere. Kezdetben vitatták a kormányzó kitüntetés-alapítási (adományozási) jogát is. Az 1920-as években meginduló 

 révén az 1930-as évek közepére differenciált kitüntetési rendszer valósult meg Magyarországon, mely erősen kötődött az 1918 előtti időszak gyakorlatához, tükrözte a magyar szimbólumkincset, a hagyományokat, de egyes elemei nemzetközi összehasonlításban is igen korszerűnek számítottak.

1946. február elsején Magyarország államformája köztársaság lett. Ennek megfelelően az államhatalom - a szovjet megszálló csapatok jelenlétét is kényszerűen figyelembe véve - újragondolta és szabályozta kitüntetési rendszerét. Még nem tagadott meg mindent a múltból, kitüntetéseinek szimbolikájából, de az alapítások körüli huzavonában és az adományozásoknál már egyre inkább a kommunista párt szempontjai érvényesültek. Az 1945-1948 között években, egyre csökkenő mértékben ugyan, de még éltek a korábbi hagyományok a magyar kitüntetési rendszerben. Mindvégig rányomta bélyegét e rövid időszak elismeréseire az 1848-as centenáriumi hangulat. 1945 után a kitüntetés egyfajta kárpótlást jelentett a diszkriminációért és az emigrációért is. Elsősorban a politikai okok miatt üldözöttek kaptak kitüntetéseket - és érdekes módon - nagymértékben alulreprezentáltak a kitüntetettek listáján azok, akiket vallásuk/származásuk miatt diszkrimináltak. Az emigrációba kényszerültek közül elsősorban azok számíthattak kitüntetésre, akik a Horthy-korszakban hagyták el az országot, míg a Tanácsköztársaság miatti emigráció kifejezetten hátrány volt e 

Ebbe a kitüntetés alapítási közegbe illeszkedett a második világháború hadirokkantjai számára készített új típusú hadirokkant jelvény is, melynek elkészítése körüli bonyodalmakat mutatjuk be forrásközlésünkben.

1947. június 7-én, a Hadirokkantak és 

 című újságban Új jelvényt a hadirokkantaknak címmel felhívás jelent meg. A felhívás szerint a hadirokkantak már a világháború befejezése után követelték, hogy a demokratikus köztársaság lássa el őket új és megfelelőbb jelvénnyel, mint amit a múltban részükre  (Az első világháború utáni koronás hadirokkant jelvényt, amely a hadirokkant igazolványon látható, lásd külön!)

Ezt követően a pártok vezetői is felhívták 

népjóléti miniszter figyelmét arra, hogy „tennie kell valamit, hogy a hadirokkantak gomblyukából a régi, elmúlt, rossz időkre emlékeztető jelvényt  Több hozzászólás érkezett e tárgyban, az újság pedig javasolta a népjóléti miniszternek, hogy „hívjon életre egy bizottságot, akik a jelvény ügyet letárgyalják". Ajánlották, hogy a bizottság tagjait úgy kell összeválogatni, hogy „az minden tekintetben megfelelő legyen". A miniszter képviseletében bizottsági tagnak kérjék fel a IV. ügyosztály, vagyis a Hadigondozási főosztály vezetőjét, a Képzőművészeti Társulat nevében annak elnökét, egy hadirokkant műtörténészt, egy hadirokkant szobrászt, egy hadirokkant festőművészt és egy hadirokkant írót. Az újság javasolta, hogy tűzzenek ki több pályadíjat, és a pályázatot hirdessék meg a Magyar Közlönyben, az Iparművész és Képzőművészek Lapjában, az Iparművészeti Társulatnál és a napilapokban. A pályázat feltételéül szabták, hogy a pályaműnek ki kell domborítania a hadirokkantsággal összefüggő állapotot, a demokrácia szempontjából megfelelő stílust és a plasztikai szépséget. A tervnek nemcsak szépnek és megfelelőnek kell lennie, hanem könnyen kivitelezhetőnek is.

Az újság magabiztosan állította, hogy „az ország valamennyi kisplasztikusa tervet fog készíteni és [...] a szakemberekből álló bizottság minden bizonnyal ki fogja tudni választani a legmegfelelőbb hadirokkantjelvényt". A szakemberek véleménye szerint körülbelül 600 ezer darab jelvényre lenne szükség, melynek legföljebb 50 fillérbe kerülne darabja, és a jelvényeket egy országos hadirokkant ünnepély alkalmával osztanák ki a hadirokkantak között. Az újság megemlítette, hogy a hadiözvegyek is igényt tartanának e jelvény viselésére, mivel számuk meghaladta a 200 ezret, ezért ugyanezt a jelvényt lehetne részükre is elkészíteni kicsiben, vagy nagyobbított alakban. Javaslatuk elfogadása esetén a népjóléti miniszter pontot tehet erre a régen vajúdó kérdésre.

A hadirokkant jelvények módosításával kapcsolatos kérdés a 

 alapszabály módosításával kapcsolatos tárgyalásokon is A megbeszéléseken kérésként hangzott el, hogy a „jövőben nemcsak a hadirokkantak, hanem a hadiözvegyek is láttassanak el jelvénnyel". A Népjóléti Minisztérium Hadigondozási főosztályának egyöntetű véleménye az volt, hogy a jelvényre csak a hadirokkantak legyenek jogosultak, elsősorban azért, mert a jelvény viselésével „a háborúban szerzett törődöttségre" akarták felhívni a figyelmet, azért, hogy a hadirokkantak ügyes-bajos dolgainak intézése során, valamint utazáskor különleges figyelemben és elbánásban részesüljenek. Az első felhívásra három cégtől, az újpesti Markovits Jelvény- és Éremkészítő Üzem nevű cégtől, a budapestiNemesfémipari Jelvény- és Fémárukészítő Munkások Termelő Szövetkezetétől, valamint aHONSZ VII. kerületi csoportjától érkezett ajánlat. Forrásunkban közöljük a Népjóléti Minisztérium Hadigondozási főosztályához érkezett ajánlatok levéltári dokumentumait.

A Markovits jelvénykészítő üzem 1947. február 5-én küldte el a tulajdonát képező terveket. Ajánlatuk 100 000 darab, sárgarézből sajtolt, vegyileg sárgított jelvényre vonatkozott, melyet darabonként 44 filléres áron készítettek volna el. A minisztérium hozzájárulása esetén, ha a hivatalosnak elismert hadirokkant jelvényt bármely formában és kizárólagosan forgalomba hozhatnák, akkor 50% engedményt nyújtanának az ajánlott árból. Másfél hónappal később az üzem újabb három tervrajzot nyújtott be a minisztérium Hadigondozási főosztályának, amelyek már krómozott vagy nikkelezett kivitelben, kontúr nélküli szivárvány-zománccal készültek volna. A másik tervet benyújtó cég, a Nemesfémipari Jelvény- és Fémárukészítő Munkások Termelő Szövetkezete inkább csak „technikai szempontból bátorkodott" szolgálatait felajánlani a minisztériumnak. Ha a múltban használt jelvény minőségi szempontból megfelel, akkor csak a rajz formáját változtatnák meg, ami kb. 15-25 fillérbe kerülne, ám egy „sokkal szebb és mutatósabb kivitel" sem lenne túl költséges. A szövetkezet tűzzománc kivitelben mintát is mellékelt ajánlatához, ami 100 000 darab készítésénél darabonként 65-70 fillérbe kerülne. A levél további részében a szövetkezet méltatta korábbi tevékenységét, munkájuk minőségét és áraik versenyképességét, valamint hivatkoztak korábbi szállításaikra, és árajánlat kérésére hívták fel a minisztérium illetékeseit. (Lásd a melléklet képeit!)

A beérkezett hadirokkant jelvény tervezetek és ajánlatok azonban nem nyerték el a minisztérium megelégedését, mivel azok nem feleltek meg „a mai követelményeknek". Az elutasításkor azzal érveltek, hogy a hadirokkant jelvényt több százezer hadirokkant viseli, ezért „nem közömbös az, hogy a jelvény művészi vagy kevésbé sikerült formában kerül kivitelezésre". A minisztériumban felmerült annak a gondolata is, hogy nevesebb iparművészeket kérjenek fel az új mintájú hadirokkant jelvény megtervezésére. „Ezt annál is inkább meg kell fontolnunk, mert véleményünk szerint néhány ezer forinton nem múlhat az, hogy a hadirokkantak több százezres tömege ne minden tekintetben megfelelő jelvényt

A Hadigondozási főosztály ezért puhatolódzott az Iparművészek Szakszervezeténél, és kiderült, hogy neves festőművészek csak több ezer forint tiszteletdíj mellett hajlandók „ilyen természetű" pályázaton részt venni. Pénzügyi megfontolások miatt a Népjóléti Minisztérium saját hatáskörben döntött az új mintájú hadirokkant jelvények elkészítéséről.

A hadirokkant jelvények ügyében a fordulatot 1947. augusztus 29-én a minisztérium Hadigondozási főosztályán megtartott főosztályvezetői értekezlet jelentette, amikor döntést hoztak arról, hogy pályázatot írnak ki új mintájú hadirokkant jelvények készítésére. Levélben fordultak a Magyar Művészeti Tanácshoz a pályázat kiírása céljából, véleményt és javaslatot kértek a tervezésre vonatkozóan, valamint meghatározták a beérkezett pályamunkák jutalmazását. Ezzel egy időben tájékoztatták a Markovits Jelvény- és Éremkészítő Üzemet a pályázat kiírásáról, valamint a HONSZ VIII kerületi szövetségét, hogy a beérkezett pályaművek elbírálására összehívott bizottságba a HONSZ képviselőjét is meghívják. A minisztérium a kiírt pályázat első díjazottjának 500 forintot, a másodiknak 300 forintot, a harmadik díjazottnak 150 forintot ítélt meg. (A Művészeti Tanács válasza és javaslata nem került elő a levéltári dokumentumokból.) Röviddel a pályázat kiírása után, 1947. szeptember 5-én a minisztérium Számvevősége jelentette, hogy a hadigondozottak jelvényeinek beszerzésére, a pályadíjak jutalmazására az 1947/1948. évben nincs költségvetési előirányzat és fedezet. Egy héttel később, szeptember 12-én azonban már újfent jelezték, hogy „időközben a fedezetet a p[énz]ü[gy] rendelkezésre 

1947. november 17-én a Művészeti Tanács arról értesítette a minisztériumot, hogy a kötelező szakmai munkaközvetítésre vonatkozó rendelet értelmében a hadirokkant jelvények pályázatának kiírására az Iparművészek Szakszervezetét kérte fel. Egyidejűleg kérte a minisztériumot a pályázati díjak összegének felemelésére. (Lásd a melléklet dokumentumait.)

A minisztérium 1947. december 6-án keltezett levelében jelezte az Iparművészek Szabad Szakszervezete felé, hogy a pályadíjakkal a szerzői jogot megváltottnak tekinti. Utasította a szakszervezet vezetőit, hogy az új jelvényt a korábbi hadirokkant jelvény anyagából kell elkészíteni, és ahhoz hasonlóan, kétféle (rendes és kicsinyített) nagyságban kell előállítani.

A hadirokkant jelvény pályázat elbírálására 1948. február 24-én a Magyar Iparművészek Szabad Szakszervezetének székházában (IX. Kinizsi u. 39.) került sor. A Népjóléti Minisztérium részéről Hetényi Károly miniszteri tanácsos, Veégh László miniszteri osztálytanácsos, a HONSZ részéről Hajdú Rezső és legenyei Pintér Sándor 50%-os hadirokkantak, a Művészeti Tanács részéről 

és Gádor István, az Iparművészek Szakszervezetétől grafikus művész és Kovács Zsuzsanna főtitkár vett részt a bíráló bizottságban.

A pályázatra 55 pályamű 104 tervmunkája érkezett. A beérkezett pályázók egy része jeligével küldte be pályázatát, mások saját név és cím alatt. Egy-egy pályázó több pályamunkát is beküldött, például a „Március" jeligével megjelölt pályázó tíz, az „1921" jeligével ellátott pályázó nyolc tervezetet készített. Forrásunkban bemutatjuk a hadirokkant pályázatra beérkezett tervmintákat, amelynek listája azonban nem teljes, és sok esetben nem is azonosítható.

A bíráló bizottság üléséről készült jegyzőkönyv tanúsága szerint a döntés nem volt egyhangú, mivel megállapították, hogy „a beérkezett pályamunkák legnagyobb része minden művészi értéket nélkülöző, dilettáns munka". A bizottság a pályázatot „meddőnek" akarta nyilvánítani, és csak a pályadíjak szokatlanul alacsony volta miatt döntött úgy, hogy a kivitelezésre viszonylag alkalmasnak látszó, „Bodoni" jeligével beadott, Schneider Jenőnyomdász által készített pályamunkának ítéli az első díjat azzal a kikötéssel, hogy a pályaművet át kell dolgozni, mégpedig úgy, hogy a „HR" betűk külön választandók, a csillag helyett pedig tört tölgyágat kell alkalmazni". A Bíráló Bizottság „a tervezők ötletének és munkájának" elismeréseként a második és a harmadik díjat is kiosztotta. A második helyezést a „Sakk" jeligével beküldött, 

az Iparművészeti Főiskola hallgatója által készített pályamunka kapta, a harmadik díjazott a „D+A" jeligés tervmunka lett, melyet szintén egy iparművészeti főiskolás hallgató, készített. A minisztérium fenntartotta magának a kivitelezés vagy attól való elállás jogát. A hadirokkantak érdekképviseletét ellátó HONSZ miniszteri biztosa által létesített elnöki szaktanács a Schneider-féle hadirokkant jelvény tervet ajánlotta kivitelezésre alkalmasnak, egyúttal javasolta, hogy a hadiözvegyeket is lássák el jelvénnyel. (Lásd a forrás képeit!)

A pályázat kihirdetése után megindult a harc a hadirokkant jelvények gyártásának és forgalomba hozatalának megszerzésére. 1948 májusában több cég - még a versenytárgyalás kihirdetése előtt - árajánlatot küldött a minisztériumnak. Az említett Markovits Jelvény- és Éremkészítő Üzem ötvenezer darab jelvényt ellenszolgáltatás nélkül a minisztérium részére bocsátott volna heti részszállításokban, ha a minisztérium hozzájárult volna ahhoz, hogy kizárólagos joggal gyárthatná, és forgalomba hozhatná a jelvényeket. A Nemesfémipari Jelvény- és Fémárukészítő Munkások Termelő Szövetkezetének árajánlata úgyszintén nagyvonalú volt. Felajánlotta, hogy legalább 200 000 darab jelvény megrendelése esetén minden 10 000 darab leszállított jelvény után 1000 darabot díjtalanul szállít.

A minisztérium azonban egyik ajánlatot sem fogadta el, hanem az Elnöki 2. Központi Anyagbeszerzési osztályt versenytárgyalás meghirdetésével bízta meg. Az osztály 1948. június 28-án nyilvános versenytárgyalást hirdetett a hadirokkant jelvények gyártására és forgalomba hozására. Az új mintájú jelvényt megosztva kívánta munkába adni és a kivitelezés árát nettó 45 fillérben maximálta. Mivel egyik cég sem akart kimaradni az állami megrendelésből, ezért a versenytárgyalás után rövid időn belül módosították korábbi árajánlataikat a minisztérium igényeinek és elképzeléseinek megfelelően, és a szállítási feltételeket is elfogadták. A Markovits-féle Jelvény- és Éremkészítő Üzem például az eredetileg megállapított 48 filléres árból 3 fillért engedett, így versenyképessé vált a többi céggel, a Szövetkezet pedig „a versenytárgyaláson kialakult legolcsóbb áron" vállalta el a munkát.

A pályázók a feladat elvégzését különböző szempontok szerint ítélték meg, és annak megfelelően tették meg ajánlataikat. A legtöbbet, 90 000 forintot a Magyar Állami Pénzverőtette. Legkisebb összegért (45 000 Ft) Paskay Károly jelvénykészítő mester vállalta a munkát, aki egyedülálló módon felajánlotta, ha 100 000 darab jelvény szállítására kap megbízást, akkor az alapár 10%-át felajánlja a hadirokkantak segélyezésére. Más kedvezményeket is felkínáltak a vállalkozók, csakhogy elnyerjék a megbízást. A Bőhm Emil Vas- és Fémipari Vállalat a jelvények kizárólagos gyártási és forgalomba hozási jogának öt évre való átengedése ellenében 6000 db, a Markovits Jelvény- és Éremkészítő üzem, pedig 50 000 darab jelvényt készített és szállított volna a minisztériumnak díjtalanul. A Markovits-féle üzem az ajánlat elfogadásakor a jelvényeket 1-1,5 Ft-os áron hozta volna forgalomba. A közszállítási szakbizottság nem javasolta a jelvények kizárólagos gyártási és forgalomba hozási jogának öt évre való átengedését, hanem megbízta a Népjóléti Minisztérium 2. osztályát, hogy Paskay Károly jelvénykészítő legolcsóbb, darabonként 45 filléres egységárát ajánlja fel az utána következő két vállalkozónak, a Markovits Jelvény- és Éremkészítő Üzemnek, valamint a Nemesfémipari Jelvény- és Fémárukészítő Munkások Termelő Szövetkezetének, amelyek elfogadták a feltételeket. Ennek alapján mindhárom céget egyharmad-egyharmad arányban bízták meg a hadirokkant jelvények forgalomba hozatalával és szállításával. A minisztérium feltételül szabta, hogy „gondot kell fordítani arra, hogy a cégek egyforma jelvényt készítsenek", aminek később, az átvétel során lesz jelentősége.

A vállalkozóknak elküldött megrendelő levélben a minisztérium pontosan leírta a hadirokkant jelvény készítésének kritériumait: az új mintájú hadirokkant jelvényt egy mm-es bronzból

kellett elkészíteni, középen háromszínű (piros-fehér-zöld) tűzzománc berakással, a „HR" betűk és a tölgyfalevél dombornyomással, oxidálva, felerősítéshez hátul egy mm vastagságú és 42 mm hosszú tűvel vagy gomblyuktámasztóval, darabonként 45 fillér, összesen 15 030 Ft összeggel. A jelvényeket a cégek kötelesek voltak megfelelő minőségű papírtasakokban átvételre alkalmas módon csomagolni, és a minisztérium által Budapesten kijelölt átvevő helyen „minden szállítási költség felszámítása nélkül leszállíttatni". A megrendelés kézhezvételétől számított öt nap alatt egy darab mintajelvényt kellett készíteni, bemutatni a minisztérium Hadigondozási főosztályának. A rendelt jelvényekből hetenként ötezer darab jelvény szállítását kellett teljesíteniük, 70%-ot tűvel, 30%-ot gomblyuktámasztóval. A megrendelő levélben rögzítették, hogy „a jelen szerződésből eredhető minden perben csak a Budapesti Központi Járásbíróság, vagy ha a per a törvényszék hatáskörébe tartozik, csak a Budapesti Törvényszék lehet illetékes".

A minisztériumot váratlanul érte a szállítások körül kialakult fonák helyzet. A jegyzőkönyvek szerint mindhárom cégnél nemcsak kivitelezési, minőségi problémák adódtak, hanem az érdekelt cégek szállítási kötelezettségeiket is lassan teljesítették. Ezt támasztja alá a Népjóléti Minisztérium többszöri sürgető levele is, melyben „nyomatékosan" felhívta mindhárom cég figyelmét a szállítási határidők pontos betartására és a kivitelezés pontosságára.

A rész-szállításokkor készült jegyzőkönyvek tanúsága szerint, az átvevő bizottság tagjai minden esetben megkérdezték a Technológia és Anyagvizsgáló Intézet szakértőjét, aki szúrópróbaszerűen ellenőrizte és összehasonlította a leszállított jelvényeket az eredeti mintadarabbal. Az első szállítmányok megérkezésekor rengeteg hibát találtak, például a jelvények lemezanyaga eltért a bemutatott mintától, a zománcozás nem volt egyenletes, a dombornyomás kontúrjai nem voltak élesek, a helytelen oxidáció miatt a bronzbevonat foltos maradt, a jelvényen látható nemzeti színű zománcozás is eltért a megadott mintától. Mindezeket a hibákat a szakértő jelezte a bizottság tagjainak, ugyanakkor kijelentette, hogy „a jelvények kivitel szempontjából az átvehetőség határán vannak", „lényegtelen eltérést mutatnak bár, amely körülmény azonban a jelvények használhatóságát nem befolyásolja". A „kémpróbák" céljaira kivett csomagokban talált selejtes darabok kicserélésére kötelezték a céget akkor, ha a cég képviselője elismerte azt. Sok esetben a cég képviselője a selejtes darabok pótlására „azonnal rendelkezésre bocsátotta" a megfelelő jelvényt.

A bizottság, a szakértő véleményének meghallgatása után „úgy határozott, hogy a jelvényeket átveszi", ugyanakkor figyelmeztette a szállító cégeket, hogy az átvett jelvények anyagi, kiviteli hiányosságaiért felelősséggel tartozik.

1948. október 26-án a Nemesfémipari Jelvény- és Fémárukészítő Munkások Termelő Szövetkezete beadvánnyal fordult Olt Károly népjóléti miniszterhez, mivel nem vették át a cég által készített hadirokkant jelvényeket. A cég cáfolta az átvétel ellen felhozott kifogások tarthatatlanságát, ugyanis a szakértő által felsorolt hibák „ha fenn is állnak, a jelvény formáját, mintáját, lényegét és használhatóságát semmikép[p] nem befolyásolja". Felvetették, hogy: „Nem lehet érdeke ma az országnak, nem lehet tehát a Népjóléti Minisztériumnak sem ennyi értéket, amit az elkészített vagy befejezés előtt álló jelvények képviselnek, anyagban és munkában, kidobni, veszni hagyni". Végezetül megemlítették, hogy 15 000 forint veszteség szövetkezetüket nagyon érzékenyen érinti, ezért kérték a népjóléti miniszter intézkedését, hogy engedélyezze az elkészült jelvények átvételét. A beadványon egy kézírással írt szöveget olvashatunk, amely jelzi az „új világ" szellemét: „Selejt ellen küzd az egész mozgalom! Mi meg támogassuk a selejtet szállító elvtársakat!" Mindenesetre az Országos Hadigondozó Hivatal miniszteri tanácsosának jelentése egyértelműen leszögezte: tudják, hogy a nemleges döntés meghozatalánál a beadványban leírt szempontokat a bizottság mérlegelte, s figyelemmel volt a cég nagy múltú érdemeire, mindezek a szempontok azonban nem indokolták, hogy a közszállítási szabályzat rendelkezései szerint meghirdetett versenytárgyalás után vállalkozásba adott új mintájú hadirokkant jelvényeket az átvevő bizottság annak ellenére is átvegye, hogy a leszállított áru nem felelt meg a vállalkozó cég által elfogadott feltételeknek, sőt az a kivitelezés szempontjából az „átvehetőség határán alul" volt. A levéltári dokumentumokból nem derült ki egyértelműen, hogy mennyi volt az elkészített, de át nem vett hadirokkant jelvények száma. Tény, hogy a Nemesfémipari Szövetkezet a jegyzőkönyvek tanúsága szerint továbbra is szállíthatott hadirokkant jelvényeket a minisztériumnak.

A Magyar Hadirokkantak Szövetsége Országos Központjának főtitkára, Koós Károly 1948 szeptemberében levelet írt Olt Károly népjóléti miniszternek, melyben tájékoztatta a minisztert arról, hogy egyes jelvénykészítő üzemek a minisztérium hozzájárulása nélkül már megkezdték a hadirokkant jelvények gyártását, és azokat nyílt üzletekben árusítják. Felhívta a népjóléti miniszter figyelmét arra, hogy az 1933:VII. tc.-ben biztosított jogánál fogva a miniszter magának tartotta fenn a jelvények gyártására és forgalomba hozatalára vonatkozó engedélyek kiadását. Ennek megfelelően kérte a népjóléti minisztert, hogy utasítsa a jelvénykészítő üzemeket és a jelvények forgalomba hozatalával foglalkozó kereskedőket, hogy a Magyar Hadigondozottak Szövetsége útján adott előzetes hozzájárulás nélkül a jelvények készítésétől, ill. forgalomba hozatalától tartózkodjanak.

Ugyanakkor a Magyar Hadigondozottak Szövetségének Horánszky utcai központja 1948. szeptember 20-án Koós Zoltán főtitkár aláírásával levelet írt mindazoknak a cégeknek, jelvénykészítő iparosoknak, akik engedély nélkül gyártottak és hoztak forgalomba hadirokkant jelvényeket. Felkérte őket, hogy „jelvényeink esetleges gyártásától és forgalomba hozásától tartózkodjanak, mert a rövidesen nyilvánosságra kerülő rendelet értelmében súlyos károkat okozhatnak önmaguknak a jelvény készítésével és nem megengedett forgalomba hozatalával."

Közben az Országos Hadigondozó Hivatal 1949 novemberében elszámolást készített a különböző cégektől átvett hadirokkant jelvényekről. A kimutatás szerint 1948-ban a Hivatal 80 900 darab hadirokkant jelvényt készíttetett és vett át különböző cégektől. A hadigondozó bizottságok néhány esetben jelentették, hogy a nekik kiküldött gyári csomagolásból hiányoztak jelvények, ezeket azonban rövid időn belül pótolták.

1949 februárjában a Dohányárusok Országos Szövetségének 10 000 darab jelvényt adtak bizományba való árusításra. (Ez egyúttal azt is jelezte, hogy a jelvény elveszítette eredeti célját, hogy egyfajta kitüntető éremként szolgáljon a háborúban maradandó sérülést szerzett volt honvédek számára.) A jelvényeket ötvenes és százas csomagokba csomagolták. Az átvett jelvényeket nem számolták meg, mert „a megszámlálás hosszas időt venne igénybe - azon kívül próbaszámolást csináltunk, és egy csomagból 12 drb jelvény hiányzott - közben pótolva lett - így megszámlálhatatlanul vettük át bizományba". A jelvényeket egy forintért kapták és 1,50 Ft-ért árusították.

Az 1949. január 5-én az Országos Hadigondozó Hivatalban tartott megbeszélésen Paskay Károly jelvénykészítőt felszólították, hogy azonnal szüntesse be a jelvények gyártását, mivel nem tett eleget vállalt kötelezettségének. Mindez azt is jelentette, hogy az Országos Hadigondozó Hivatal több jelvényt nem volt hajlandó átvenni.

Ugyanígy járt a Markovits Géza-féle jelvénykészítő üzem is. Az 1949. január 11-én keltezett jegyzőkönyv szerint a jelvények között kb. 1%-nyi selejtet találtak. Utasították a céget, hogy a selejtes jelvények pótlására 400 darab „kifogástalan minőségű" jelvényt pótlólag szállítsanak le. A szállító cég tulajdonosa mindezt tudomásul vette, ám kijelentette, hogy a selejtes jelvények pótlását csak abban az esetben tudják teljesíteni, „ha a nem használható darabokat t. Minisztérium visszaszolgáltassa". Ennek fejében átadják a megfelelő darabszámot „hibamentesen" és „díjtalanul". 1949. január 26-án Hódi Lajos miniszteri irodatiszt a jegyzőkönyv hátlapjára feljegyezte, hogy „A hivatkozott selejtes jelvény visszaadására nincs lehetőség". Valószínűleg a 400 darabbal nem tudtak elszámolni, de Markovits nem hagyta magát, hogy minden ellenszolgáltatás nélkül átadjon 400 darab jelvényt. Tekintettel arra, hogy a cég a megrendelt jelvénymennyiséget a kitűzött határidőre nem szállította le, további jelvényeket a Hivatal nem vett át a cégtől, és Markovits Géza tulajdonost is felszólították a gyártás azonnal beszüntetésére, ami egyben azt is jelentette, hogy a minisztérium már be akarta szüntetni a jelvények gyártását, átvételét és forgalmazását. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy 1950 augusztusában a Népjóléti Minisztérium anyagraktárában még mindig kb. 42 000 darab hadirokkant jelvényt egy ládába öntve tároltak. A hadigondozási ügyek decentralizálása folytán ezeknek a jelvényeknek a minisztérium raktárában való tárolása indokolatlan volt, ezért a jelvényeket a megyei tanácsok végrehajtó bizottságainak, valamint a Budapest főváros tanácsa végrehajtó bizottságának küldték meg azzal, hogy azokat a hatóságuk területén lakó, pénzellátásban részesülő hadirokkantak között ingyenesen szétosszák.

Fentiekből is látható, hogy a szállítás körüli bonyodalmak a kezdeti lelkesedést csökkentették. 1947-től a Népjóléti Minisztériumban bekövetkező miniszterváltások, valamint az Országos Hadigondozó Hivatal létrehozása, majd megszüntetése is hozzájárulhatott a jelvények gyártásának beszüntetéséhez, illetve a kormányzat úgy gondolta, hogy ezzel eleget tett a hadirokkantak iránti kötelezettségének. 1948 őszén a szovjet-magyar kölcsönös együttműködési barátsági szerződés aláírása után a „hadifogolykérdés" is lekerült a napirendről. Hirtelen, minden előzetes bejelentés nélkül megszűnt a kommunista párt által kiadott, alapvetően propagandacéllal indított, Sziklai Sándor által szerkesztett Hadirokkant és Hadifogoly Híradó, hiszen betöltötte feladatát - a tényleges hatalom immár a kommunista párt kezében volt. Felszámolták a minisztériumok hadifogoly-osztályait, befejezték működésüket a pártok hadifogoly irodái is.

Óhatatlanul felmerül bennünk a kérdés, miért volt szükség évekkel a háború után új hadirokkant jelvények készítésére. A magyarázatot abban látjuk, hogy a hadifoglyok és hadirokkantak többsége 1947-1948-ban tért haza a Szovjetunióból a szovjet-magyar egyezménynek köszönhetően. A hadirokkantak megbecsülésének kimutatása azonban még a hatalom eldőlése előtt volt fontos a kormányzatban részt vevő összes erőnek, s a kommunisták választási eredményjavítási célból szintén támogatták. Amikor megszerezték a hatalmat már csak nyűg, szégyellnivaló volt a sok hadirokkant, akik éppen az új barát, „szövetséges" ellen harcoltak.

Tartalomjegyzék

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt április 16.

1944

Második világháború: a brit–amerikai szövetséges légierő bombázza Belgrádot, 1100 ember hal meg.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Örömmel adunk hírt róla, hogy megjelent az ArchívNet idei első száma, amelyben négy forrásismertetés olvasható. Ezek közül kettő magyar és ukrán emigránsok hidegháború alatti történetével foglalkozik egymástól nagyon eltérő látószögekből. A következő két forrásismertetés közül az egyik társadalmi önszerveződést ismertet kapcsolódó dokumentumokkal, míg a másik folytatja egy iratanyag oroszországi összeállítása, Magyarországra szállítása hátterének a bemutatását.

Az időrendet tekintve kívánkozik az első helyre Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) helytörténeti szempontból is értékes ismertetése, amely a gróf Károlyi Lászlóné Apponyi Franciska által alapított és elnökölt Virágegylet történetét mutatja be levéltári források segítségével 1936-ig. A Fótról az 1920-as években Zebegénybe költöző nemesasszony új lakhelyén sem hagyott fel a már korábban is végzett szociális tevékenyégével: a Dunakanyarban többek között egy gyermeksegítő-nevelő egyletet hozott létre, amelynek egyben fő finanszírozója volt. Hogy a szervezet saját bevétellel is rendelkezzen, Apponyi Franciska a településen turistaszállásokat is létrehozott – ezzel pedig hozzájárult ahhoz, hogy Zebegényt még több turista keresse fel az 1930-as években.

Retrospektív módon mutatja be Máthé Áron (elnökhelyettes, Nemzeti Emlékezet Bizottsága), hogy a vitatott megítélésű, szovjetellenes ukrán emigrációt miként próbálta saját céljaira felhasználni az Egyesült Államok hírszerzése – amely folyamatban egy magyar emigránsnak, Aradi Zsoltnak is volt feladata. Az eseménysort egy később papírra vetett, titkosítás alól feloldott összefoglaló alapján tárja az olvasók elé. A kidolgozott akcióról a szovjet félnek is volt tudomása – erről pedig a szovjeteknek kémkedő „Cambridge-i ötök” legismertebb tagja, az angol Kim Philby számolt be defektálása után visszaemlékezésében.

Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) az olaszországi magyar emigráció pillanatnyi helyzetéről készült összefoglalót prezentálja. Ez a „pillanatnyi helyzet” az 1953-as év, amikor báró Apor Gábor, korábbi szentszéki követ, ekkoriban a Magyar Nemzeti Bizottmány római irodájának a vezetője egy kérésre összeírta, hogy milyen helyzetben éli mindennapjait az olaszországi magyar emigráció az egyetemi tanároktól a trieszti menekülttábor lakóin át a sportolókig. Az egykori diplomata összefoglalójában nemcsak a mikroszintű, helyi ügyek kerülnek elő, hanem a nagypolitikai események is, így például Mindszenty József esztergomi érsek ügye, annak megítélése, valamint a magyarországi kommunista propaganda itáliai hatásai.

Idei első számunkban közöljük Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár) előző lapszámban megjelent forrásismertetésének a második részét. A szerző további dokumentumok ismertetésével mutatja be, hogy harminc évvel ezelőtt milyen módon kerültek Magyarországra Oroszországból a néhai miniszterelnökre, Bethlen Istvánra vonatkozó iratok. A szerző mindezek mellett – az iratok ismeretében – Bethlen szovjetunióbeli fogságával kapcsolatban is közöl új infromációkat.

Az idei első számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő évi számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

Budapest, 2024. március 13.
Miklós Dániel
főszerkesztő